Átlagosan nem átlagos

Tegnap egy könyvben érdekes megállapítást olvastam: az átlagos embernek egy heréje van.☺️ Mivelhogy 8 milliárd ember él a földön aminek fele kb férfi 4 milliárd szorozva kettővel az 8 milliárd here, plusz a 4 milliárd nőnek nincs (kevés kivételtől eltekintve 🙂), amiből kijön az átlag 1. Ha ezt továbbgondoljuk, akkor az átlagembernek 1,999999 keze és 1,999999 lába van, mert az átlagot kissé lerontják azok, akiknek nincs meg mind a kettő.

Nevetségesen hangzik, de lehet hogy a többi átlagolás eredményét is jó lenne óvatosan kezelni. Aztán a nagy átlagolásból jön ki a statisztika, ami a pontatlan számok pontos összege. És egyesek szerint a statisztikával bármit be lehet bizonyítani, akár még az igazságot is. Persze kérdés hogy melyik igazságot? Mert az mindenkinek megvan a sajátja. Hát mindegyiket! Mindenki tud olyan statisztikát találni, hogy az alátámassza a saját kis igazságát.

Netes forrásokból megtudhattuk, hogy az átlagember naponta(!) 4 óra 55 percig nézi a tévét. 5 óra naponta! Ennyi idő alatt két nyelvet plusz még egy szakmát meg lehetne tanulni. Azoknak, akik sírnak hogy nem találnak munkát, mert nem tanulhattak szakmát.

Van 5 óra tévézésre, miközben az általános panasz: nincs időnk semmire. Persze ebben is lehet turpisság, mert aki elfoglalja magát értelmesebb tevékenységgel, az lehet hogy alig néz tévét, míg mások egész nap, és így jön ki az átlag.

Visszatérve a könyvhöz amit tegnap fejeztem be (John D. Barrow: 100 alapvető dolog, amiről nem tudtuk, hogy nem tudjuk). Aki szereti a matekkal vegyített érdekességeket, és szeret kissé utánagondolni a dolgoknak, annak tudom ajánlani elolvasásra.

 

Egy másik átlagokkal összefüggő jó példa a könyvből a szélerőművek példája:
A szél energiája arányos a szélsebesség köbével, tehát az egyszerűség kedvéért ha átlagosan 5m/s az év folyamán a szélsebesség, akkor 5*5*5=125 egységnyi energiát termelhet évente a szélerőmű. Persze ez nem így van, mert hagytuk magunkat becsapni az átlagos szélsebességgel. Mert mi van ha az átlagos 5 m/s úgy jön ki, hogy az év felében egyáltalán nem fúj a szél, a másik felében meg 10 m/s a sebessége. Ekkor a megtermelt energia 1/2 * 10*10*10 = 500 egységnyi, ami lényegesen eltér a 125-től, amit az átlagos szélsebességből számítottunk ki.

A valóság valahol a kettő között van. Érdemes hát mindig kételkedni az átlagokban és azok jelentésében, jelentőségében.

Ezzel induljunk is neki az átlagosan nem átlagos mai napunknak! 😇  

A világ összes ideje

Ma reggel nem tűzött a nap, kellemesebb volt a futás. Közben egy podcast-et hallgattam, interjút Ivánka Ivánnal, aki zsenge 25 éves kora ellenére már négy vállalkozást összerakott, majd eladott. Aki tudja miről van szó, annak az álla egyszerűen ilyen hallatán leesik a padlóra. Sokan ezt egész életük alatt sem lennének képesek összehozni.

25 évesen még azt gondoljuk, rendelkezésünkre áll a világ összes ideje. Aztán 50 felett már tudjuk hogy nem. 60 felett meg már érezni is lehet (azt mondják 😊). Ifjú korunkban még bármibe belevágunk, nem agyalunk azon, hogy vajon belefér-e az életünkbe, lesz-e rá elég idő, vagy hogy az eltöltött idő vajon hasznosul-e, lesz-e kellő hozadéka. Mert lehet egész nap intenzíven Netflix sorozatokat nézni, de ez az intenzív időtöltés nehezen értelmezhető jövőbe mutató befektetésként. Vagy ha valakit érdekel például a programozás, órák repülnek el észrevétlenül, míg koncentrálva, szinte kizárva a külvilágot, elkészül az új program-csoda.

A 80-as években már az is csoda volt, ha kinyomtattam a prímszámokat 1-től 1000-ig. Ami azt jelentette, hogy 9-tűs nyomtató ciripelte fel egy papírlapra, én meg áhítattal szemléltem a csodát: a kis pöttyök számokat formáltak a papíron. Manapság már minimum 3D-s virtuális, realisztikus grafikás és felhő-alapú cuccnál kezdődik a valami. Amihez irdatlan mennyiségű információt kell átlátni és értelmesen kezelni. És irdatlan mennyiségű idő kell. Sok ember ideje. Jól szervezve, egymással együttműködve, egymás eredményeire épülve, nem feltalálva újra meg újra a kereket.

Visszatérve a 25 éves sráchoz: kérdezték hogy mégis hogyan volt képes erre az eredményre. Az egyetlen mondat amit válaszából kiemelnék: Nem mikromenedzselt.

Azannyaköcsögit! Na ezt kéne megtanulnom! Oké tudom elméletben, mégis számtalanszor belecsúszom. De már igyekszem kikecmeregni a mikromenedzselés csapdájából.

Ami azt jelenti hogy apró dolgokkal is foglalkozik a felső vezető, pedig a dolga az lenne, hogy delegál és olyan vezetőket (és rendszereket) alkalmaz, akik képesek az embereket úgy irányítani, hogy az apró dolgok eleve jól el legyenek rendezve.

A világ összes ideje nem áll rendelkezésre. Ha új dolgokat fogadunk be életünkbe, gyömöszölünk be naptárunkba, törvényszerűen szembesülünk a kérdéssel: oké, de akkor valamit ki kell hagyni, mert 8 órába nem fér bele 10 óra. Van amit meg lehet oldani delegálással, de van amit el kell engedni. Nem mindig könnyű, mert ha valaki 32 éve alapított egy céget, akkor felelősnek érzi magát érte, meg érzelmileg is kötődik hozzá. De ha már nincs rá ideje, sem lelkesedése, legjobb ha kiszáll és foglalkozik a következő projektjeivel. Az ügyes „exit-császárok” ezt megoldják simán: felfuttatják a céget 3-4 év alatt, aztán kiszállnak, eladják, és foglalkoznak a következő, számukra lelkesítő vállalkozással.

Szóval érdemes néha egy kis naptár-leltárt, felelősségi kör-leltárt készíteni. Aztán fontossági, érdekességi sorrendbe rakni – ami idővel változik. És itt a saját személyes szempontjaink a lényegesek: mit szeretünk csinálni, mi hasznos nekünk magunknak, mi tölt el lelkesedéssel? Ne törődjünk azzal, mit gondolnak rólunk mások, ne mások érdekeit figyeljük, ne azok szerint éljük az életünket! Majd mások a saját gondjaikat megoldják ahogyan nekik jólesik. Saját életünkkel kapcsolatban kőkeményen önzőnek kell lennünk. Aztán a sor végén szereplő tételeket abbahagyni, eladni, elajándékozni, másnak átadni …
…még mielőtt letelne „a világ összes ideje”.

Nyelv-köszörülés

Ma reggel hiába keltem ötkor, már 22 fok volt, alaposan kimelegedtem. Futás végén a Dunában hűtöttem le magamat, bár annak vize is már 21 fok fölé melegedett.

Futás közben egy podcast-et hallgattam, ami azzal foglalkozott, hogy a több nyelvet beszélő emberek gondolkodása miben térhet el a csak egy nyelvet beszélőkétől, és mennyire könnyű vagy nehéz az egyes nyelvek közt váltogatni, ha több nyelvű közegben vannak.


Jómagam áldásnak tartom hogy Dél-Szlovákiában nőttem fel, szlovák-magyar vegyes közegben. Sajnos az alapiskolában (magyar nyelvű) még nem szerettem a szlovák nyelvet, ami csak részben írható a nem túl hatékony nyelvoktatási módszertan rovására. Ami csak a mi extra hülyeségünk („mi” alatt a Szlovákiában élő magyar anyanyelvű közösséget értem), az az, hogy történelmi vélt vagy valós sérelmek miatt sokan eleve ellenérzést táplálnak a szlovák nyelv iránt, és egyszerűen nem hajlandók megtanulni és használni azt.

Ezt a rossz példát látják a gyerekek is, nem csoda ha gyatra a magyar ajkúak szlovák nyelvtudása, hiába tanítják 9 évig a szlovák nyelvet az alapiskolában, nem kis óraszámban. Pedig 9 év alatt hottentottául is meg lehetne tanulni. Ennél jobb lehetőség nincs is egy idegen nyelv megtanulására, mint hogy abban az országban élünk.

Én középiskolás koromban kedveltem meg a szlovák nyelvet, bár magyar nyelvű középiskolába jártam, de a szlovák nyelvet tanító Nyers tanárnő, akire jó szívvel gondolok vissza, sima nyers módszert alkalmazott: az órán nem szólalt meg más nyelven, csakis szlovákul. Utána szlovák nyelvű egyetemre kerültem, használtam és tanultam is a nyelvet. Ami különösen élvezetes számomra, ha egy beszélgetésben lehet keverni több nyelvet. Mert vannak szavak, amelyek az egyik nyelvben jobban kifejezik a mondanivalót. Szerintem nem árt az a nyelvnek, ha használ vagy átvesz szavakat más nyelvekből. Ez az evolúció. Lehet ellene küzdeni, de a dínók is csak kihaltak, nemde?

Másik nyelv az orosz, az akkori „baráti megszállók” nyelve, amit érthető de kontraproduktív ellenérzéssel tanultunk. Pedig nagyon hasznos nyelv az is, sajnálom hogy már csak néhány szóra emlékszem, de legalább képes vagyok elolvasni az azbukát (товарищ учитель …).

Aztán ott az angol. Sajnos hivatalosan csak az egyetem egy évében tanultam, ami szintén tragédia, de a 80-as évek végén még nem volt divat. Kár. Amit tanultam, magamtól tanultam meg, nem vagyok túl jó angolból, de legalább turista szinten el merek menni bárhová és szóba tudok elegyedni bárkivel, meg megértem az angol szövegek lényegét, bár Shakespeare-t nem mernék angolul olvasni. Németet is próbáltam tanulni, már felnőtt fejjel, motiváció híján pár lecke után lelohadt a lelkesedésem, pedig az is hasznos nyelv. Na és számomra a fénypont: a spanyol. Idén lesz tíz éve hogy spanyol-mániás lettem.


Akkor voltam 42 éves, először nyaraltam Spanyolországban, és akkor, „öreg fejjel” kezdtem el tanulni a nyelvet. Még mindig nagyon élvezem, a mai napig heti másfél órás társalgási órát veszek egy anyanyelvi tanártól (Skype-on). Persze emellett igyekszem e nyelven olvasni, videót nézni, kommunikálni. Nem erőltetve, hanem kiválasztva egy témát, ami amúgy is érdekel, csak éppen spanyol nyelven olvasom el. És ha van kedvem, akkor minden ismeretlen szónál megállok, aláhúzom, kiszótárazom, melléírom magyarul.


Az elején több az ismeretlen szó, de szuper érzés, amikor már néhány oldalt sikerül úgy elolvasni, hogy nem kellett aláhúzni semmit. Ma már szóba merek elegyedni e nyelven ismeretlen emberekkel is, és utazáskor angol helyett inkább a spanyolt használom, ha lehet.

Végülis arra szeretnék kilyukadni, hogy:

  • az iskolában az alapszintű olvasás, írás, számolás tudásán kívül szerintem a legfontosabb és leghasznosabb tudás, amit felszedhetünk: a nyelvtudás. Mindegy milyen nyelv, minél többfajta annál jobb.
  • sosincs késő elkezdeni nyelvet tanulni, akár nyugdíjas korban is. Nyelvtanuláshoz nem tehetség kell, hanem idő és motiváció. Nem hiszek a „2 hónap alatt angolul” típusú reklámszövegekben. De ha sokáig minden nap 15 percet rászán valaki, akár egy-egy cikk elolvasásával, főként beszélgetéssel, jelentős eredményeket érhet el.
  • a nyelvtanulás nem pénz kérdése. Rengeteg ingyenes tartalom elérhető online, még anyanyelvi beszélgetőtársakat is lehet találni a neten
  • hatalmas érzés: amikor felfedezed az információk hatalmas halmazát, amit nyelvtudásodnak hála meg tudsz érteni és hasznosítani tudsz, vagy tudsz egy külföldivel értelmesen kommunikálni.
  • nem kell félni megszólalni! A külföldi nagyon örül ha az ő nyelvén szólsz hozzá, akkor is ha hibásan, hisz tudja hogy nem az az anyanyelved.

    Tanuljatok nyelveket! Használjátok őket!😇

Szemét (kedés)

Tegnap kihelyeztünk Párkányban az Duna-öbölnél egy szemétgyűjtő edényt, amit a párkányi Fagyos Kakasok egyesülete vásárolt, vettünk bele zsákokat is, amiket majd igyekszünk cserélni. Sokan fürdenek itt (télen-nyáron🙂), és eddig nem volt hová eldobni a szemetet. Magam is meglepődtem, mennyire sokan megörültek egy ilyen apróságnak.


Mondhatjuk, hogy az ember egy állat, mert teleszemeteli a környezetét. De szerintem a legnagyobb részük csak kényelmes. Általában kukába dobja a szemetet, ha van rá lehetőség, vagy hazaviszi ha nem túl kényelmetlen, egyébként meg eldobja. Az eldobott szemét nagy része megszűnne, ha mindig lenne egy gyors, kényelmes, elérhető és ingyenes megoldás. Például egy köztéri szemetes a közelben.

Az rendben van, hogy nem lehet minden méterben szemetes. De sokszor frekventált helyeken nem lehet kukát találni! És a környezet alakítja a viselkedést. Egy igénytelen koszfészekben a jólnevelt emberek is kevésbé ügyelnek a tisztaságra, mint egy rendezett környezetben.

Jómagam már jópárszor megcsömörlöttem a közügyektől, és nem is kívánok különösebben nagy időt erre áldozni az életemből. De egy pici odafigyeléssel tudunk tenni valamit a környezetünkért. Jobban örültem volna, ha a város vezetése önmagától is észleli azt, hogy sok ember mozog a Dunaparton, nemcsak az öbölnél. Vajon miért nem foglalkozik senki a folyóparti strandokkal?

Miért nem lehetne közelükbe padokat, szemeteseket elhelyezni? Miért nincs egy rendezett sétáló-ösvény a folyó mentén a Garam torkolattól egészen a Poliklinikáig? Amellett hogy van egy termálfürdőnk, a Duna partja teljesen elhanyagolt és kiaknázatlan akár turisztikailag, akár a helyi lakosság szempontjából.

Persze tudom, hogy a városban vannak fontosabb, égető ügyek, meg hogy sosincs pénz, meg hogy nem könnyű. De a legfontosabb kérdés: van-e akarat? Mert az egy dolog, hogy szerény egyesületi forrásainkból veszünk egy szemetest és zacskókat. Egy fecske nem csinál nyarat – mondják. De most ez az egy fecske igyekezni fog kicsit csiripelni az illetékesek fülébe, hogy történjen előrelépés ez ügyben. Persze ezt nem úgy szeretném hogy itt anyázok, szidok valakit, szemét(kedek), hanem javaslatomat hivatalos úton eljuttatom a város vezetéséhez, és igyekszem figyelemmel kísérni, hogy ne egy fiók mélyén végezze.

Csodákra nem számítok, de látható eredmények 1-2 éven belül elérhetők.

Jó példa volt erre pár éve, amikor a polgármester úrhoz fordultam az öböl melletti, Dunához vezető földút állapota miatt, és néhány hét alatt sikerült is megoldaniuk, aszfaltzúzalékkal borították, így már nincs ott sártenger eső után.

Addig bízom abban, hogy sokan hasznát veszik az egy szem Dunaparti kukánknak, és vigyáznak is rá némileg.

A fák nem nőnek az égig

… mégis felfelé törekednek. Akiben van egy kis ambíció, szintén törekszik a növekedésre. A határ a csillagos ég. De mégis, hol a határ? Mert láttam már igencsak magas fát is, de még az sem ért az égig.


Egyik „defektem”, hogy ha valamibe belekezdek, akkor rögtön nagyban kezdek el gondolkodni. Például ha nyitnék egy hotdogos bódét, akkor már ott lebegne a szemem előtt egy egész világot behálózó McDonalds-szerű multicég víziója. Vagy az egy éve indult Fullpost cég, ahol jelenleg már 15 webshop áruját tároljuk és csomagoljuk. Volt olyan nap amikor több mint 2000 csomagot indítottunk útnak. 200 négyzetméteren kezdtük, most vagyunk 750 m2-nél. Már induláskor megjelent lelki szemeim előtt a vízió, hogy ebből egyszer egy, a Közép-Európa több országában jelenlévő nagy logisztikai hálózat is lehet. Még egy Amazon. „Aszonta” egy okos könyv, hogy csak el kell képzelni, ki kell tűzni célnak és meg kell valósítani. 😅


Oké, oké, nem buggyantam meg teljesen! De ha ebből a hatalmas vízióból legalább annak egy apró részét sikerül megvalósítani, akkor az egy párkányi logisztikai park lesz, körülbelül 10.000 m2 raktárterülettel, ahol több mint 200 munkahely létrejöhet. Van is már e célra a város szélén egy 3,5 hektáros területem, nemrég a képviselőtestület jóváhagyta, hogy bekerüljön a most készülő új területrendezési tervbe – ez egy év múlva lesz kész. Elindítottuk a beépítési terv-tanulmány készítését is. Mához 2 évre indulhatnak meg az építési munkák. A kocka el van vetve …

Mégis, hol a határ? Mi az amiből nincs akármennyi? A pénz! – vágná rá bárki. Pedig pénz van akármennyi. Sajnos nem az én zsebemben, de tekintsünk el ilyen apróságtól😀. De minden életképes és nyereséges projekthez lehet találni akár befektetőket, akár banki finanszírozást. Akiknek igazán sok pénzük van, azok meg egy nagy gonddal küzdenek: hová tegyék azt, hogy ne veszítsen az értékéből, hanem inkább fialjon?

A határt nem a pénz húzza meg, hanem az idő. Mennyi időt szeretnék rászánni az életemből? 52 éves vagyok, és már nem szeretnék napi 12 órákat munkával tölteni, akkor sem, ha nagyon élvezem. Mert brit tudósok felfedezték, hogy van élet a munkán kívül is😊. Feró is megmondta: 8 óra munka – 8 óra pihenés – 8 óra szórakozás. Én meg szeretnék kora délután fürdeni és heverészni egyet a Duna-parton, együtt vacsorázni a feleségemmel, futni egyet, vagy edzésre menni amikor jólesik, kirándulni, érdekes könyveket olvasni, nyelvet tanulni, inspiráló podcast-eket hallgatni.

Mégis, hogyan legyen több időm, ha mindenkinek csak 24 órája van naponta? Elsőfokú célom, hogy ügyes, ütőképes emberekkel vegyem körbe magamat. Mert egy fecske nem csinál nyarat. De ha egy jó csapat veselkedik neki a munkának, akkor nagyon komoly eredményeket el lehet érni anélkül, hogy beleszakadnánk a munkába.

Következő szempont, tán még fontosabb: valahol meg kell húzni a határt. MInden vállalkozás elején van a kalandosabb, kockázatvállalósabb időszak. Amikor nem számoljuk az időt és erőfeszítést amit a cégbe teszünk, de ösztönösen érezzük hogy jó lesz amit csinálunk. Aztán szerencsés esetben ezt a számok igazolják, jön a nyereség, lehet növekedni. Na itt kell meglátni azt a méretet, ahol már olyan hatékony és nyereséges a cég, hogy már meg lehet elégedni a lassabb, de kockázatmentesebb növekedéssel, hogy a tulajdonosnak ne kelljen napi szinten foglalkoznia a céggel. Ehhez viszont az kell, hogy értékelni tudjuk azt, amink már megvan.

Van egy érdekes technika, amit néha alkalmazok, és tudok ajánlani mindenkinek, annak is aki nem vállalkozik. Le kell ülni egy csendes helyen és magunkban leltárt készíteni. Mi az ami van nekünk? Megvan mindkét kezem. Megvan mindkét lábam. Látok a szememmel. Hallok a fülemmel. Lemehetek a Duna-partra fürdeni, teljesen ingyen (télen még nincsenek is sokan😃). Van egy párom (aki a feleségem – ebben konzervatív vagyok) akit szeretek és ő is szeret, és jó vele időt tölteni. Van két fiam. Meg van két „lízingelt” lányom☺️, plusz az első unoka nemsokára elég nagy lesz, hogy nálunk nyaraljon. Van hol laknom, van mit ennem. Van munkám, amit szeretek. Van több ember akikre számíthatok, akikkel jól érzem magamat.

Ha e felsoroltaknak csak a fele lenne meg, akkor sem arról kéne beszélnem ami nincs, hanem hálásnak lenni azért ami van. Amikor látok egy láb nélküli embert, rögtön eszembe jut hogy természetesnek veszem hogy van lábam, de mégis milyen jó hogy van. De a láb nélküli ember meg értékelheti hogy a kezei megvannak.

Legyünk hálásak azért ami van – az életnek, Istennek, satöbbi – ki miben hisz. Vagy magunknak. Végülis magunk alakítjuk saját sorsunkat. Nemde?

Zéró alapú gondolkodás

Na nem arra gondolok, amikor a zéró agysejttel rendelkező polgártárs okoskodik. Hanem arra a jó kis nagyon egyszerű módszerre, amivel nehezen eldönthető kérdéséket megoldhatunk, döntésre juthatunk, életünk folyásának új irányokat adhatunk, jelentős terhektől megszabadulva.


Miről is van szó? Pédául valaki az apjával együtt művelte annak 2 hektáros szőlejét, majd apja halála után megörökölte. Dolgozik benne tovább, de már eléggé tele van a hócipője, nem ér rá, anyagilag sem éri meg. De hát mégiscsak apai örökség, meg annyit dolgoztak már vele, és szépen rendben van tartva, mégsem adhatja el!? Jó kis csapdahelyzet.

Vagy nem érzem jól magamat a munkahelyemen, hülye a főnök, de legalább már megszoktam a rigolyáit, más helyet keresni meg mégiscsak bizonytalan.

Vagy van egy kis hotdogos bódém már 5 éve, és éppen meg is élek belőle, de nem nyereséges annyira hogy tartalékoljak, sőt szabadságra sem nagyon tudok menni, mert akkor meg kiesne a bevétel. De nem hagyhatom abba, mert annyi munkát beleöltem a kis bódémba, meg szépen berendeztem 5 éve legmodernebb gépekkel, amelyeket most csak bagóért tudnék eladni.

Vagy a ruhás szekrényemben halmokban a ruhák, amiket már évek óta nem vettem fel. De hát csak nem dobom ki a használható ruhát?

Ilyenkor kell feltenni a következő kérdést: Ha a mostani helyzetben és mostani tudásommal kellene ezt nulláról elkezdenem, elkezdeném? Ha meg kéne vennem a szőlőst annyiért amennyit most kaphatnék érte, akkor megvenném? Ha több lehetőségből választhatnék, ide jönnék dolgozni újra? Ezeket a ruhadarabokat, amiket nem hordok, megvenném ma újra?

Ha a válasz NEM, akkor változtatni kell! Hagyjuk abba, adjuk el, dobjuk ki, cseréljük le, csináljunk mást! Bazi nagy megkönnyebbülésben lehet részünk! Ámen.

Jól van ez így! (?)

Ma reggeli futás közben egy prédikációt hallgattam. Már másodszor ugyanazt. Pedig nem vagyok hívő.

Múltkor egyik kedves rokonunk említette, hogy hallgatott egy jó podcast-et, aminek az a címe: „Jól van ez így…”. Rákerestem a Spotify-on, hátha érdekes lesz. Amit én megtaláltam, az Weltler Martin kábé egy órás prédikációja volt valamiféle keresztény gyülekezet előtt. Szerencsére érdekesen beszélt, nem vitte túlzásba az Istenezést, hanem inkább beillett egy pszichológiai önfejlesztő előadásnak. Ateisták is nyugodtan meghallgathatják, nem lesz szentlélek-mérgezésük tőle🙂.

Mi a lényeg amit magamnak leszűrtem?
Az egész arra épül, hogy elmagyarázta, mit is jelent a „kognitív disszonancia redukció” kifejezés. Nagyjából azt, hogy amikor tudatosítjuk hogy nincs összhang a között amit teszünk és amit helyesnek gondolunk, akkor igyekszünk valami jó magyarázatot, indoklást találni arra, hogy miért is jó az úgy ahogy van, és hogy nem is érdemes vele foglalkozni, meg hogy nem is olyan fontos, satöbbi. Ezzel csökkentjük a lelki feszültséget.

Például az alkoholista tudja hogy nem jó, hogy annyit szlapál. De rövid az élet, meg élvezni kell az életet, nem kell stresszelni, és ő jól érzi magát bódult állapotban, nem izgatja magát mások földhözragadt dolgai miatt, meg nem érdemes a munkától megszakadni csak azért hogy a főnök új kocsit vehessen, akkor végülis neki is megvan a saját igaza. Máris enyhült a lelki feszültség, mert valamilyen szempontból nem is rossz hogy szlapál.

Mindennapi életünkben is sokszor találkozunk olyan helyzetekkel, ami nem nagyon felel meg, nem jó, mégis leggyakrabban csak legyintünk: jól van ez így! Hülye a főnök? Nem megyek máshová, mert minden főnök hülye, jól van ez így. Túl sokat mutat a mérleg? Azt mondták a híres dundi modellek, hogy olyannak kell elfogadni magunkat, amilyenek vagyunk! Tehát nem baj ha nem mozgok semmit, tömhetem magamba a chips-et, jól van ez így! Hogy nem bírok felmenni a második emeletre anélkül hogy szinte ki ne szakadjon a tüdőm? Ott a lift, jól van ez így! Meg kéne tanulnom angolul, hogy jobb munkát találjak? De hát nincs időm (napi 3 óra tévézés mellett), meg lenne most is egy lehetőségem, de nem lehet három hónap alatt megtanulni angolul (mondja ezt már 15 éve), jól van ez így!

Van egy fohászkodó gondolat is, amit kedvelek:
Adj Uram erőt, hogy megváltoztassam, amit meg tudok,
türelmet, hogy elviseljem amit nem lehet megváltoztatni,
és adj bölcsességet is, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni!

Jómagam is már több alkalommal voltam híján a kellő bölcsességnek. Vagy azt hittem valamiről hogy meg lehet változtatni, és fejjel mentem a falnak, vagy a gyakoribb, hogy elviseltem valamit, amit amúgy meg tudtam volna változtatni. Mert miért is gondoljuk azt, hogy ha valami 20 évig működött egy módon, annak ezután is pontosan ugyanúgy kell lennie? Akkor is ha egyre több a kényelmetlenség, egyre több a disszonancia? Látjuk hogy nem olyan jó amit csinálunk. Mégis egyre több magyarázatot gyártunk, hogy megerősítsük tetteink elfogadhatóságát.

A prédikáció arra lyukad ki, hogy mindig törekedjünk helyesen cselekedni, ahelyett hogy a helytelent próbálnánk akár csak kényelemből kimagyarázni. Apró példa: felkelés után vessük be az ágyunkat – ami jelentheti akár csak azt, hogy a takarónkat nem egy csomóban hagyjuk, hanem szépen laposra hajtjuk. Úgy, hogy ha ránézünk az ágyunkra, töltsön el minket az elégedettség érzése: igen, ezt szépen megcsináltam. Ez már egy siker. Jól indult a napom! Pedig még ki sem léptem a hálószobából.

Van egy olyan mondás: A baj nem jár egyedül. Ez egy statisztikai jelenség, más téren is érvényes, például megyünk az úton és sokáig nem jön szemben senki. Aztán mikor jön szemben egy autó, általában több is jön egy csoportban, vagy nemsokára. Tehát nem csak a baj nem jár egyedül, hanem a siker sem.

Ezért jó ha sikeres művelettel indul a nap, mert a siker sem jár egyedül! Tedd rendbe az ágyad, ne elégedj meg a „jólvanazíggyel”! Lépj a tettek mezejére és tarold le a sikereket egész nap! Ámen.

Ha megtetted, már könnyebnek tűnik

Ez nem csak a futással kapcsolatban igaz. Bevallom töredelmesen, nem könnyű reggel az ágyból kipattanni (vagyis 50 felett már helyesebb a „kikászálódni” szó🙂). Van hogy 1-2 hetet is kihagyok. De amikor rászánom magamat, a végén mindig megállapítom: jó volt, jólesett!


Pénteken, majd szombaton délelőtt is beálltam raktárosnak☺️. A Fullpost raktárában a kollégákkal sikerült ilyen rövid idő alatt bevételezni és felpolcozni csaknem ezer fajta új árut. Igazi csapatmunka volt, mindenki kivette a részét. A polcok összeszerelésében a hölgyek is serénykedtek, le a kalappal előttük!

Előző napokban készítettünk néhány új, egyszerűsítő funkciót a szoftverünkbe, persze szombaton még találtunk benne hibát, de a programozónk otthonról belépett és percek alatt orvosolta. Így tudtuk folytatni a munkát. Ami szinte lehetetlennek tűnt, mostantól kellő felkészüléssel csak közepesen nehéz feladat. Köszönettel tartozom kollégáimnak, akikkel együtt ha kell, hegyeket tudunk megmozgatni, akár csomag-hegyeket 🙂!

A „nehéz” és a „lehetetlen” között

Ma reggel kimondottan nem fáztam futás közben. Rossz rágondolni egy sivatagi futóverseny résztvevőire, mikor rólam már 21 fokban csurog a víz.
Ma (és holnap) nehéz napnak nézünk elébe a Fullpost cégben. Még egy komolyabb webshop költözik a raktárunkba, kb. 1200 fajta új árut kell megszámolni, bevételezni, bedobozolni, polcokat összeszerelni, megszámozni, az árut a polcokra felrakni, polcszámokat a rendszerben regisztrálni. Hasonlót már csináltunk – egy hétig tartott, totálkáosz, agyzsibbadás. Most van rá két napunk. Hogy ez a nehézhez van közelebb vagy a lehetetlenhez, lehetne rajta filózni.

Bízom a kollégák ügyességében. Egyrészt már többen vagyunk, gyakorlottabb a csapat, fejlettebb a rendszerünk, jobb a felszerelésünk, plusz van némi tapasztalat arról, hogy mi fékezheti a folyamatot. Persze ilyenkor meg kell fogni a munka végét, de a vezetőnek nem szabad megfeledkeznie arról, hogy neki elsősorban nem az a feladata, hogy erővel tolja a szekeret – bár néha példamutatásként ez is szükséges. De sokkal fontosabb vezetői feladat biztosítani hogy a kollégák rendelkezzenek megfelelő felszereléssel, mindenki kapjon lehetőleg világos útmutatást, és elosztódjon a munka terhe. Na meg figyelni közben hogy nincs-e valahol véletlenül behúzva a kézifék. Mert egy cég annyiban különbözik egy autótól, hogy több kézifék is szokott akadni. Úgy meg nehéz tolni a szekeret.

Kézifék lehet egy lusta trehány kolléga is, de most nem erre gondolok elsősorban. Ügyes, tenniakaró emberek számára is lehet kézifék, ha nincs megfelelő munkaeszköz, vagy ha ellentétes utasításokat kapnak, vagy nincsenek ésszerűen és egyenletesen elosztva a feladatok.
Vajon meddig tudunk eljutni ezen a fokozaton: Semmiség – Könnyű – Sima ügy, már csináltuk többször – Meg tudjuk csinálni – Nehéz – Nem tudjuk megcsinálni – Csoda – Lehetetlen ? Cél: egy hét helyett 2 nap. Ha nem sikerülne, és 3 nap lesz belőle, akkor is feleannyi idő mint legutóbb. De megteszünk mindent hogy sikerüljön. Induljon a banzáj…