Nem kell megijedni, nem arról szeretnék írni, hogy mindenki szaladgáljon meztelenül az utcán! Hiszen én is veszek fel mindig minimum egy rövidgatyát, sőt zoknit és futócipőt is, mint ma hajnalban 
. A járdák helyenként elég jól le voltak takarítva, de többfelé, úgy mint a kerékpárúton is, a latyakos hó reggelre hepehupásra és buckásra fagyott, így egyfajta akadálypályaként működött. Eszembe is jutott egyik középsulis osztálytársam, aki a szántáson szokott futni, hogy úgy edzze magát.Nem szégyen a futás, de hasznos
Na de kanyarodjak vissza a szégyenhez. Összefügg a futással és mozgással is, mert sokan nem merik magukat rászánni egy kis mozgásra, főként úgy hogy más is látja, neadjisten csoportos edzésre, mert hogy mit fognak szólni, meg hogy milyen szégyen lesz. Én is napi szinten megküzdök ezekkel a gondolatokkal. Hogy én lassabban futok mint az edzettebbek. Hogy nagyobb a pocakom mint a kisportolt ifjaknak. Hogy a crossfit edzésen izzadok mint a ló és az ugrándozósabb gyakorlatoknál nem bírom ugyanazt a tempót mint a csoportban a fiatalok. Hogy Aikido edzésen gyakran elbénázom a gyakorolt technikát, vagy ha ledobtak, már lassabban tápászkodom fel mint a fiatalok. Hogy síeléskor egyes kis pöttömnyi gyerekek sokkal jobban síelnek mint én. Vagy ha bemerészkedem a konditerembe, ott a sok izmos emberhez képest csak nevetséges méretű súlyokat vagyok képes használni.
Ezeket a gondolatokat sajnos fejben kell leküzdeni. Hogy a szégyenérzet ne akadályozzon meg minket abban, ami nekünk jó, amit szeretnénk. Először is tudatosítanunk kell, hogy az emberek főként saját magukkal vannak elfoglalva, és távolról sem annyira minket figyel mindenki, mint ahogy azt hisszük. Másodszor meg a lényeg: és mi van ha valaki ezt vagy azt gondol rólunk? Semmi! Attól nem lesz drágább a szalámi, ha valaki akár kinevet minket azért, mert valamiben kevésbé vagyunk ügyesek. Nem árthat nekünk! Valójában ilyen esetekben csak és kizárólag mi magunk árthatunk magunknak, ha a szégyentől való félelem miatt nem tesszük meg amit szeretnénk. Persze kerülhetünk olyan csoportba, ahol nem tartják tiszteletben, hogy mindenkinek más képességei, adottságai és céljai vannak, ezért állandóan támadásszerűen cikiznek. Ilyenkor másik csoportot kell keresni, de semmiképp sem feladni a céljainkat.
A szégyenérzet káros hatása
Múlt héten kezdtem el olvasni Rafael Santandreu spanyol pszichológus “Az életünk meg nem keserítésének művészete” (El arte de no amargarse la vida) című könyvét. Többek között a felesleges szégyenérzet káros hatását is taglalja, aminek köszönhetően sok lehetőséget elszalasztunk az életben. Ha nem merünk megszólítani embereket, nem ismerjük meg őket. Ha az iskolában vagy munkahelyen mások előtt nem merünk kérdezni, nehogy hülyének nézzenek, akkor nem tudjuk meg azt amit nem tudunk. Ha nem merünk szólni a főnöknek, hogy van egy ötletünk, javaslatunk, az nem valósulhat meg.
Legyünk normálisak?
Azt gondolom, amíg másnak nem ártok vele, addig azt tehetem, ami nekem jólesik, ami nekem hasznos, ami az én céljaimnak megfelel. Mindegy mit gondolnak mások, nézzenek akár hülyének, vagy nem normálisnak. Bár a normális fogalma is az utóbbi időkben eléggé kérdésessé vált (LGBTQXZY, covid-hiszti/biznisz, szólásszabadság van de a “cigány” szót nem lehet használni, a béke “támogatása” fegyverszállítmányokkal). Már lassan az számít normálisnak, aki nem normális. Tehát igazán felesleges aggódnunk amiatt, mit is gondolnak rólunk mások. Ahogyan Besenyő Pista bácsi is mondaná: Nooooormális? 