GOLYÓÁLLÓ – Evy Poumpouras könyve

Egy ismerősöm dícsérte e könyvet, így elolvastam. Egy volt titkosügynök írta saját tapasztalatai alapján arról, hogyan védjük meg magunkat, hogyan uralkodjunk a félelmünkön, és hogyan ismerjük fel, ha hazudnak nekünk.
Bár az alcím alapján sokkal konkrétabb részleteket is várhatnánk a könyvből, mégis egy átlagember számára pont elegendő mélységben tárgyalja a témákat:

1. Félelem

Mindenki fél valamitől, de megtanulhatjuk a félelmeinket tudatosan felismerni, legyőzni őket, vagy legalábbis elérni hogy krízishelyzetben ne bénítson le teljesen a félelem. Erre van a kiképzés – a gyakorlatban is megtapasztalni a lehetséges stresszes helyzeteket. De ez nem csak a titkosügynökökre vonatkozik, saját életünkben is képezhetjük magunkat, biztonságos körülmények közt szembesülve félelmetes vagy stresszes helyzetekkel.

Csak egy banális példa: sokan félnek nyilvánosan megszólalni nagyobb hallgatóság előtt. Vagy félnek hogy az állásinterjún bestresszelnek és beszélnek össze-vissza. A megoldás egyszerű: gyakorolni kell. El lehet menni több állásinterjúra – gyakorlásként tekintve rá, előre elfogadva hogy nem lesz sikeres. De szoktatjuk magunkat a stresszhez, és sokadik alkalommal már nyugodtabban tudunk viselkedni.

2. Személyes biztonság

Ha megtanultuk legyőzni a félelmünket, az még nem jelenti azt, hogy ész nélkül veszélyes helyekre kell mászkálnunk, és be kellene szállni mindenféle konfliktusba. Még a képzett harcos számára is biztonságosabb egy esetleges támadás esetén lehetőleg nem beszállni a harcba, hanem mielőbb biztonságosan elhagyni a helyszínt. Sosem tudhatjuk, hogy a támadó milyen idegállapotban van, mennyire képzett, milyen fegyver van nála.

Vészhelyzetek elkerülésére a legjobb a megelőzés, például hölgyek ne sétálgassanak éjszaka egyedül egy sötét sikátorban, hanem lehetőleg válasszanak biztonságosabb útvonalat, még ha kerülőt is jelent.

Ugyanígy utazáskor nem hordozzuk magunkkal az összes készpénzünket, nem mutogatjuk a tömött pénztárcánkat. Tömegrendezvényeken, éttermekben, mozikban javasolja hogy olyan helyre üljünk, ahonnan gyorsan kijuthatunk egy kijáraton, amely lehetőleg nem a főbejárat, mert a nagy tömeg ösztönösen arra fog tódulni. Jó a helyszínen körülnézni ilyen szempontból még mielőtt elhelyezkedünk.

Harcoljunk – ha kell. A ragadozók általában a leggyengébbnek tűnő áldozatot szemelik ki maguknak. Ilyenkor általában elég, ha az áldozat váratlanul szembefordul, visszatámad, és ezzel megzavarja a támadót, aki inkább felhagy a támadással. Egy határozott felszólítás, egy tökönrúgás vagy sima szemkikaparás elég lehet az erőszakoskodó támadó elbizonytalanításához, és adhat lehetőséget az elmeneküléshez.

Néhány konkrét jótanáccsal is ellát: Lakhelyünk környéke legyen jól megvilágítva, az ajtó legyen elég erős szerkezetű, ahogy az ablakok is. Ne posztolgassunk fotókat lakásunkból, háttérben az értékes műtárgyakkal. (Az én szerény véleményem az, hogy a lakásban nem is kéne semmilyen értékes dolgot tartani, sem nagyobb összegű készpénzt.)

3. A hazugság felismerése

Az író megosztja poligráfos vizsgálói tapasztalatait, kiemelve, hogy általában már a vizsgálat előtti beszélgetés során azonosíthatók a nem kóser információk, mert a testi és érzelmi reakciók kellő odafigyeléssel szabad szemmel is észrevehetők. Mert a testbeszéd gyakran fontosabb mint maga a szöveg. Ismertet néhány egyszerű módszert a kamuzás felismerésére, amit akár arra is felhasználhatunk, hogy ne váljunk csalók áldozatává.

4. Befolyásolás

E részben arról ír, hogyan érdemes kommunikálni, hogy figyeljenek ránk, és lehetőleg megtegyék amit szeretnénk. Ezzel összefüggésben képesek lehetünk felismerni azt is, ha valaki minket próbál befolyásolni. És itt nem okvetlen valami rosszra kell gondolni, de ha van valami jogos igényünk, azt nem mindegy hogy milyen hangnemben kommunikáljuk. A barátságos kérés eredményesebb lehet mint az erőszakos követelőzés.

Az átlagember nem nézeget folyton maga köré – veszélyt szimatolva, és nem is lenne egészséges paranoiás módon leélni az életünket. Ez a könyv mégis rövid áttekintést ad, felhívja a figyelmet olyan nézőpontokra, amelyekre általában nem gondolunk. Néhány tanácsa simán beépíthető életünkbe, hogy elkerüljünk néhány lehetséges veszélyforrást. Érdemes elolvasni.

Valóban túlzás lenne?

Amikor tavaly ezt a feliratot az ajtónkra raktuk (azóta is ott van), néhányan kritizáltak, hogy ez túlzás, meg hogy nem szabadna ezt a fasizmussal párhuzamba állítani. Néhányan aggódva érdeklődtek, hogy nem szálltak-e ránk az ellenőrök, mert ilyen feliratot raktunk ki? Páran mondták, hogy ők is kiraknák, de félnek az előbb említettektől.


Sajnos a valós történések igazolták a felirat indokoltságát. Az emberek nagy része úgy megszokta az eszetlen és diszkrimináló megszorításokat, hogy már eszükbe sem jut, hogy azok mások jogait és érzéseit sérthetik (miközben az ő egészségét meg nem védik). És ha az alsóbb kasztba sorolt “oltatlan” szólni merészel, még meg vannak sértődve, hogy ők csak az “érvényes” rendeletet hajtják végre, ők csak “parancsot teljesítenek”, amikor az oltatlant kutasítják akár egy bolthelyiségből, akár egy rendezvényről. A kulturáltabbak teszik ezt nyugodt, sajnálkozó hangon, az idióták meg harsányan kikiabálva.

Emlékezzünk, hogy a második világháború előtt a zsidókat is először csak megjelölték, meg nem engedték be bizonyos helyekre, de ettől egyesek szerint még tudtak “normálisan” élni. Nemcsak Németországban, hanem itt nálunk is!!! És a társadalom nagy része ezt egy idő után normálisnak vette, nem gondoltak bele, mit érezhet a megalázott népcsoport. Szegény zsidók meg minden egyes szigorításnál abban bíztak, hogy “civilizált” társadalomban élnek, és hogy már csak nem jönnek további , még rosszabb lépések. De bizony azok jöttek!

Én sem hiszem, hogy koncentrációs táborba vinnék az oltatlanokat. Ma még nem hiszem! De sok idióta lépésről, jogok korlátozásáról, megkülönböztetésről sem hittem el hogy megtörténhet, mégis megtörtént az elmúlt két évben.

Pedig elvileg egy fennkölt eszményeken és az emberi jogok tiszteletbentartásán alapuló Európai Unióban élünk. Ezt hittem. De mikor az alapvető jogokat és értékeket tiporják sárba azok, akiknek azt védelmezni kellene, miben reménykedhetünk? Mihez vezethet ha tétlenül tűrünk? Elég csupán bízni benne, hogy egyszer vége lesz? És ha ennek vége lesz, mi jön utána?

Kell ez nekünk? Hogy emberek, akik egymás mellett élnek, most egymás farkasai, egymás rendőrei, börtönőrei szerepében tetszelegjenek, mindegy hogy azt jóindulatból vagy rosszindulatból teszik. Mindkét esetben a másik jogaiba és lelkébe taposnak! Aztán az “ártatlan végrehajtók”, saját bűntudatukat leplezve jönnek a kifogásokkal, konfliktuskeltéssel vádolva azt a jogfosztottat, aki szólni merészel, főként ha ezt nyilvánosan teszi. A “kedvencem” az volt, amikor valaki azt írta, hogy miért “provokáltam” a rendőröket azzal, hogy ők megállítottak engem a hídon és kérték az oltási igazolványt, nekem meg olyan nem volt. WTF???

Persze mindennek oka van, bár én óvatos vagyok az összeesküvés-elméletek terén. De egy biztos: minden valós vagy mondvacsinált “krízishelyzet” egy hatalmas üzlet sokmindenkinek. A pénz nem vész el, csak gazdát cserél.

A mi gondunk az hogy általában nem a kisembernél köt ki, de ezt a nagyok pont lesz.rják. Volt a migráns-biznisz, ami még akár visszatérhet újra. Most az oltásokon, teszteléseken, lélegeztetőgépeken, covid-ellenes támogatásokon, meg a jóég tudja min gazdagodtak meg sokan. Legközelebb más cirkusz lesz. A kérdés az, hogy mi kisemberek, eközben EMBEREK maradunk-e, vagy bedőlünk az uszításnak, és elvégezzük egymással szemben a piszkos munkát, míg felsőbb szinten a bevételeiket számolgatják.

Igenis mindegy egyes egyén eldöntheti, hogy részt vesz-e mások jogainak tiprásában, vagy lehetőség szerint az erkölcstelen rendelkezéseknek ellenszegül, vagy csak hanyagolja a betartásukat. Nem kell itt semmi bűncselekményre gondolni.

Elég annyi, ha egyszerűen azt mondom, hogy én nem vagyok az elnyomó hatalom önkéntes rendőre, és én senkitől nem fogom kérdezni hogy oltott-e vagy oltatlan, senkitől nem kérem hogy indokolatlanul teszteltesse magát, és nem fogok rászólni senkire, ha nincs az orrán a maszk, vagy egyáltalán nincs rajta.

És én sem vagyok hajlandó a munkahelyemen egész nap maszkban ücsörögni csak azért mert valami idióta azt találta ki (közben meg tudjuk hogy ők maguk sem viselik). És mint egészséges ember, nem megyek hetente teszteltetni magamat, főként nem saját költségen, csak azért hogy valakinek meglegyen a bevétele.

El kell döntenünk, hogy az alapvető jogainkhoz egyszerűen ragaszkodunk, és ami azokat megcsorbítaná, annak egyszerűen ellenállunk, legalább passzívan. Az alapvető emberi jogainkra úgy kell tekintenünk, mint egy szép színes, felfújt lufira. Nincs olyan hogy “De hiszen nem bántom, csak egy pici tűvel egy milliméternyit megbököm!”.

Amint ezt megengedjük, már el is durrant a lufi! És egy eldurrant lufit nagyon nehéz helyreállítani! Aki nem hiszi, próbálja ki!

Kipróbáltam a 21 km távot

Életem első félmeratoni távja

Arra gondoltam, kipróbálnék hosszabb távot a szokásos 5km-nél, esetleg a néha-néha beiktatott 10km-nél is. Csak a kíváncsiság kedvéért 🙂.

Este kinéztem a térképen néhány lehetséges útvonalat, és reggel 7-kor nekiindultam azzal a titkos tervvel, hogy a félmaratoni 21,1 km távot jó lenne megtapasztalni, természetesen a gatyás futások keretén belül.
     Kigugliztam, hogy e távon már javasolják, hogy legyen némi étel-ital nálam, így vízzel és némi csokival szereltem fel magamat, ezek épp elfértek a futó-övem zsebeiben.
Induláskor még -4 fokot mutatott a hőmérő, de aztán feljött a nap, és a hőmérséklet fokozatosan emelkedett. Mire 2 óra és 25 perc futás után hazaértem, már +1 fok volt.
     Mivel ennyit még sosem futottam, de még a fele is soknak számított, volt olyan verzióm is, hogy menet közben lerövidíthetem 14 km-re , ha úgy érzem hogy túl nehéz. Szerencsére nem volt gond. A hűvösnek hála, kicsi volt a folyadék-veszteség, így a magammal vitt fél liter vízből maradt is. Az ötödik kilométer után kezdtem időnként kortyolgatni, a 13. és 17. kilométernél ettem egy-egy kocka csokit. A 18. kilométer után aztán már megfordult a fejemben, hogy tán kellemesebb lenne egy termál-medencében lebzselni 😅, de azért csak haladtam tovább hazáig. Érdekes tapasztalat volt, picit tovább kellett utána nyújtani, meg a vádlikat átmozgatni, mint az 5 km futás után.
     Februárban sikerült egy célkitűzésemet teljesíteni: egy éven át rendszeresen, rövidnadrágban futni, beleértve a téli hónapokat is. 😊😇  Tavaly február 10-én próbáltam ki először a gatyás futást, amit aztán folytattam. A leghidegebb idő, amiben futottam, -9 fok volt, én személy szerint a 0 fok körüli hőmérsékletet szeretem a legjobban. Az elég hideg hogy ne izzadjon túlságosan az ember, és elég meleg hogy ne fázzon a kéz kesztyű nélkül. Azt is el kell mondani, hogy a közvélekedéssel ellentétben a gatyás futás nem okoz tüdőgyulladást (szerencsémre 😊).
Most kipróbáltam a 21 km-t, és túléltem gond nélkül😁, de nincs olyan célom hogy a hosszabb távokhoz szükséges időt napi szinten feládozzam az életemből. Maradok a rendszeres 5km távnál, itt-ott egy tizest beiktatva. Továbbra sem tartom magamat nagy sportembernek, sosem voltam az, és 50 évesen már nem is akarok senkit legyőzni, csakis saját magamat. Igyekszem másfajta mozgást is végezni, emellett ha kétszer egy héten hajnalban kivakarom magamat az ágyból, hogy munka előtt fussak egyet, már nyertem!