Mindennapi zsákutcáink …

     Ma reggeli futásomat azzal kezdtem, hogy befutottam egy zsákutcába. Nem hangzik túl motiválóan, pedig nem minden zsákutca tényleg zsákutca. Aztán van amelyik tényleg az, de nem mindenkinek. Ahogy a kilátástalan helyzetekből is sokszor van kiút. Például ez a tábla az autók számára zsákutcát jelez, de kerékpárosok, gyalogosok számára nem.
     Azon agyaltam, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha a képen látható közlekedési táblához hasonlóan, egyértelmű táblák jeleznék számunkra életünk zsákutcáit. Amikor döntést kell hoznunk, milyen jó lenne előre tudni, hogy melyik választások jelentenek zsákutcát, ahová nem érdemes bemenni, mert sehová sem vezet, és előbb-utóbb úgyis vissza kell térnünk ugyanoda ahonnan elindultunk! Hát ez tényleg ideális elképzelésnek hangzik, ugyanúgy mint a kommunizmus ötlete. Van azonban néhány kérdésem:
     1) Ki jelölné ki a zsákutcákat számunkra? Lenne ennek a felsőbb hatalomnak elég információja ahhoz, hogy tudja, mi a jó nekünk? Előre láthatná azt, hogy a környezetünkben milyen változások lesznek, amelyek egy rossznak tűnő választást később mégis jóra fordíthatnak? Ez a felsőbb hatalom vajon tényleg a mi érdekeinket tartaná szem előtt, vagy elsősorban a saját fennmaradása szemszögéből irányítana minket? Hiszen mostani társadalmi rendszerünkben is tapasztaljuk, hogy egyéni szabadságjogok ide vagy oda, meg akarják mondani nekünk, mi a jó nekünk(?), aztán utólag derül ki hogy nem annyira. Gyermekkorunktól kapjuk az idomítást: ha ezt csinálod akkor rossz vagy és nem szeret a közösség, ha viszont azt, akkor jó vagy és szeret a közösség.
     2) Mi van, ha bemegyünk a kijelölt zsákutcába, és mégis képesek vagyunk megtalálni (vagy ha nincs, akkor kialakítani) a zsákutca végén egy átjárót? Akkor egy kiváló lehetőséget szalasztottunk volna el, amit a tömegek teljesen figyelmen kívül hagynak, mert hisznek a zsákutca táblának. Ez az életben mindig utólag szokott csak kiderülni – azt nevezik sikeresnek aki talált átjárót, mindegy mennyi idő alatt. Van aki egész életét makacsul egy zsákutcában tölti, hiába keresve az átjárót. Sajnos erre nincs recept, hogy meddig érdemes kitartani.
     3) Mit tennénk ha minden választási lehetőség zsákutcaként lenne megjelölve? Felkötnénk magunkat, mert nincs tovább? Az életben látjuk, hogy általában mindig van valamilyen megoldás. Még ha nem okvetlen kellemes is.
     4) Ha mégis zsákutcába tévedünk, és hónapok vagy évek kínlódása után döntünk csak hogy kiszállunk, visszajövünk a zsákutcából, akkor az nekünk jó vagy rossz? Vajon a rossz megtapasztalása nem válik hasznunkra? Nem kell-e a rossz tapasztalata hogy a jót később értékelni tudjuk? Ha megtanuljuk, hogy például egy párkapcsolatban mit engedhet meg velünk szemben a párunk, és mi az amit nem szabad eltűrni egy pillanatig sem? Ha megtanuljuk felismerni, hogy a munkahelyünkön jól érezzük-e magunkat, maga a munka jó érzéssel tölt-e el, ki tudunk-e jönni a kollégákkal, főnökünkkel, nem használnak-e ki minket vagy bánnak velünk megalázó és megengedhetetlen módon, és hogyan kell kiállni magunkért másokkal, akár a főnökünkkel szemben? És ami a legfontosabb, miután rájöttünk hogy nem vagyunk jó helyen, és nem is tudjuk a helyzetet megjavítani, fogadjuk el azt, hogy egyedül mi magunk tudunk döntést hozni arról, hogy kilépünk a zsákutcából. Minél előbb, annál jobb.
     Talán jobb is ha nincsenek jelzések az életünk zsákutcáin. Mert ami az egyik embernek jó, az a másiknak szenvedés lehet. Persze az ember jónéhány zsákutca után már rendelkezhet annyi tapasztalattal, hogy nem megy bele ugyanolyan típusú zsákutcába huszadszor. De mégis van ilyen. Például egy pszichológus könyvében olvastam, hogy aki bántalmazó környezetben nőtt fel, annak az az ismert, az a “normális”, és bár szenved, de újra meg újra hasonló “már ismert, tehát nem ismeretlen és kockázatos” bántalmazott szerepekbe helyezi magát. Ezek azok, akiket ver a férjük, de tűrik, mert az apjuk is verte az anyjukat. Ezeket csicskáztathatják a kollégáik, mert megszokták, hogy meg kell felelniük, hogy “szeressék”, “elfogadják” őket. Ezekkel ordibálhat a főnökük, mert ő a főnök, pedig a főnök is ugyanolyan ember mint más, és meg kell adnia a kellő tiszteletet a legalsó beosztottjának is mint embernek. Aki nem jól végzi a munkáját annak azt kulturáltan is meg lehet mondani, sőt még elbocsátani is lehet kulturált módon.
     Végezetül arra jutottam, hogy bár volt pár zsákutca az életemben, amit nem bántam volna ha kimarad, de nagyon sok más zsákutcában sokat tanultam. Mindemellett tudatosan végig kell gondolni szinte napi szinten, hogy ilyen vagy olyan téren nem vagyok-e épp most is valamilyen zsákutcában, és hogy vajon használom-e a múltban megszerzett tapasztalataimat? Mert okoskodni könnyű, másoknak tanácsokat adogatni könnyű, de már rajtakaptam magamat azon én is, hogy miután itt megírtam egy írást, majd másnap újra elolvastam, rájöttem, hogy máris változtatnom kell az életemben, mert én sem úgy csinálom, mint ahogy leírtam . (Feltaláltam az önsegítő írást! 😊 Haleluja! Már nem koptattam hiába a billentyűzetet.) Ha aztán véletlenül másnak is segíthet, vagy megadja azt a pici utolsó lökést, hogy döntsön és változtasson, az csak a hab a tortán.
     Figyelj oda, zsákutcában vagy-e! Saját életednek egyedül TE vagy a söfőrje! 😇

Szerző:

Gyetven Miklós

Vállalkozóként dolgozom a MUFIS könyvelőiroda tulajdonosaként (elérhetőség: gyetven@mufis.sk). Érdeklődési köreim: hideg vizes fürdés, spanyol nyelvtanulás, vállalkozás - ezekből osztok meg némi információt blogomon.