Kategória: Gatyás futás

Ma reggeli futás közben a választásokkal kapcsolatban kialakult „magyarkodás”-hullámon agyaltam. Egyesek neheztelnek a magyar ajkú választókra, hogy nem szavaztak elegen a „magyar” pártra, így aztán majd ki fogja őket képviselni?

Mások már a szlovákiai magyarság kihalását vetítik előre. Emiatt akár barátok, családok vesznek össze. Azt viszont egyáltalán nem értem, hogy miért kellene magunkat elszigetelni a szlovák polgártásainktól? Hiszen Dél-Szlovákiában szlovákok is élnek, nekik is jó érdekük, hogy itt is épüljenek utak, működjön az oktatás és egészségügy. Bármilyen nemzetiségű értelmes ember jól képviselheti a régiónkat. Főként ha a múltban már bizonyított, nem csak a választások előtt bukkan elő a semmiből.

Na de mi is az a magyar párt? Csak azért, mert egy párt kijelenti, hogy ő a magyar párt, és ő az egyetlen elhivatott arra, hogy a szlovákiai magyarokat képviselje, az még nem jelenti azt, hogy úgy is van.

Akármennyire fennkölt nevet is adnak maguknak. Vicces, hogy bennem még legutóbb az „Összefogás” név maradt meg, aztán egyszer csak látom hogy már nincs összefogás, már csak „Szövetség” van.

Annyira nem figyeltem a részleteket, azt nem tudom hogy ki, kivel, és ki ellen szövetkezett. De a sikerhez ez az elnevezés sem volt elég. Miért is lett volna? Hisz ugyanaz a be nem vált recept volt, csak most kicsit több pénzzel megtolva. Lassan elfogynak a jó hangzású elnevezések. Aztán a magyar pártos érvelés akkor válik érdekessé, ha egyszerre több „magyar” párt is kijelenti, hogy ők maguk az egyetlen „echte” magyar csapat, és senki más, csakis ők menthetik meg a magyarságot a pusztulástól és még tán a rézfaszú bagolytól is. És aki nem rájuk szavaz, az nem is igaz magyar.

De ki is az igaz magyar? Egyáltalán létezik? Szerintem nem. Az hogy valaki magyar, csak azon múlik hogy minek tartja magát.

Tudományos módszerrel nem mérhető, főként hogy őseink közt annyiféle náció keveredik, hogy a nemzetiség fogalma megállapíthatatlan. Fontosnak és értékesnek tartom egyes nemzetek nyelvét, kultúráját, de a nemzetiségnek vagy nemzeti öntudatnak vajmi kevés jelentőséget tulajdonítok.

A nemzeti öntudat valójában csak egy eszme, amit a tömegek manipulálására használnak. Miért is mennek háborúzni? A nemzetért és a hazáért! De aki a nemzetről szónokol a bársonyszékböl, az nem megy ki a frontra lelövetni magát, hanem odaküldi a kisembert és annak gyerekeit a nagy nemzeti öntudat által vezérelve. Csak azért, hogy ne más üljön a bársonyszékben.

Pedig a népnek oly mindegy lenne, ki ül ott. Csak másnak fizetnénk az adót, más lopná el azt amit csak nem szégyell.

És jaj, hányszor eljátszották már a magyar néppel is a nagy nemzeti öntudat által vezérelt játékot (persze a háttérben mindig valaki érdeke állt): „Előre a nemzetért, a hazáért! Menjünk neki a falnak – aztán siránkozzunk hogy milyen igazságtalan, hogy koppant a fejünk!”

Nem kell hogy igaz magyar vagy igaz szlovák legyen valaki, hanem legyen IGAZ EMBER ! 

Vége a nyári tunyulásnak, lehet újra futkározni. Bár augusztusban is lehetett volna, de nagyon jó kifogás volt, hogy “most inkább nem, mert túl meleg van” .

Borja Vilaseca könyvét olvasom (El sinsentido común = kb. Közösségi józanésztelenség), épp az önzésről szóló résznél tartok. Mi is az az önzés? Ha valaki a saját érdekeit helyezi másoké elébe, hogy valamit nyerjen. Nyerni nem csak pénzt, anyagi javakat lehet, hanem jó érzéseket, kapcsolatokat, szabad időt, élményeket, stb.. Na akkor ezek szerint én önző szeretnék lenni. Nem mindig sikerül, de már eléggé odafigyelek .

Érdemes ezen elgondolkodni, mert az ember sokszor hagyja magát belesodorni olyan helyzetekbe, amelyek nem az ő saját érdekeit szolgálják, hanem másvalakiét. Aki jobban műveli az önzőség “tudományát”. Aztán azt vesszük észre, hogy egész életünk mások érdekeit szolgálja, szinte semmi sem szól arról, mi magunk mit szeretnénk. Vagy még el sem gondolkodunk ezen.

De végülis minden ember önző. Na de hogy merek ilyesmit állítani? Matematikai indukcióval bizonyítható. Az állításom ez: ha mindenki ismer legalább egy önző embert, akkor őmaga is önző. Így aztán mindenki az. Miért is? Nagyon egyszerű! Ha valakit önzőnek tartasz, akkor azt azért teszed, mert úgy látod hogy nem a te érdekeid szerint viselkedik, hanem azzal szemben a sajátját helyezi előtérbe. Na és itt van a kutya elásva: ha azt szeretnéd hogy saját érdeke helyett a tiéd szerint cselekedjen, akkor máris önző vagy! Üdv a csapatban! .

Persze az önzésnek is van két fokozata, első az egoista önzés, második az altruista önzés – amit általában önzetlenségnek szoktak nevezni, de mégis önzés. Hogy ne mutassam magamat túl okosnak, bevallom hogy meg kellett néznem, pontosan mit is jelent az altruizmus szó. Hát annyit, hogy valaki akár saját kárára is segíti fajtársait (ez esetben embertársait). És hogy az altruista miért önző mégis? Bár látszólag áldozatot hoz azért hogy segítsen másokat, mégis nyer vele valamit.

És itt most nem azokról beszélek, akik nyilvánosan “segítenek”, általában választások előtt, hogy aztán közmegbecsülést és szavazatokat szerezzenek. Inkább azokról, akik saját jószándékuktól vezérelve segítenek másokat, és nem okvetlenül verik nagydobra. Mégis nyernek: boldogabbak ettől, örülnek hogy segíthetnek másoknak, és hogy ezzel némileg jobbá teszik a világot, jobbá teszik az emberi kapcsolatokat.

A másokon való segítéshez muszáj hozzáfűznöm: eddigi tapasztalataim alapján leszűrtem, hogy csak annak érdemes segíteni aki valóban rászorul és el is fogadja a segítséget.

Az meg nem rászoruló, aki képességei birtokában tehetne sanyarú helyzete ellen, de nem tesz semmit, hanem várja a sült galambot. Jó példa erre a munkaképes kéregetők esete.

Végülis azt szűrtem le, hogy kell egy jó adag egoista önzés, hogy ne hagyjuk magunkat oktalanul kihasználni, hogy életünket úgy irányítsuk, ahogy nekünk megfelel. Hogy megtaláljuk saját életünk értelmét és lelki békénket e zaklatott világban. Aztán ha emellett tudunk segíteni másokon (akár jó példával, akár tanáccsal, akár tettekkel), akkor sokkal jobban érezhetjük magunkat a bőrünkben. 

Ma reggel nem tűzött a nap, kellemesebb volt a futás. Közben egy podcast-et hallgattam, interjút Ivánka Ivánnal, aki zsenge 25 éves kora ellenére már négy vállalkozást összerakott, majd eladott. Aki tudja miről van szó, annak az álla egyszerűen ilyen hallatán leesik a padlóra. Sokan ezt egész életük alatt sem lennének képesek összehozni.

25 évesen még azt gondoljuk, rendelkezésünkre áll a világ összes ideje. Aztán 50 felett már tudjuk hogy nem. 60 felett meg már érezni is lehet (azt mondják ). Ifjú korunkban még bármibe belevágunk, nem agyalunk azon, hogy vajon belefér-e az életünkbe, lesz-e rá elég idő, vagy hogy az eltöltött idő vajon hasznosul-e, lesz-e kellő hozadéka. Mert lehet egész nap intenzíven Netflix sorozatokat nézni, de ez az intenzív időtöltés nehezen értelmezhető jövőbe mutató befektetésként. Vagy ha valakit érdekel például a programozás, órák repülnek el észrevétlenül, míg koncentrálva, szinte kizárva a külvilágot, elkészül az új program-csoda.

A 80-as években már az is csoda volt, ha kinyomtattam a prímszámokat 1-től 1000-ig. Ami azt jelentette, hogy 9-tűs nyomtató ciripelte fel egy papírlapra, én meg áhítattal szemléltem a csodát: a kis pöttyök számokat formáltak a papíron. Manapság már minimum 3D-s virtuális, realisztikus grafikás és felhő-alapú cuccnál kezdődik a valami. Amihez irdatlan mennyiségű információt kell átlátni és értelmesen kezelni. És irdatlan mennyiségű idő kell. Sok ember ideje. Jól szervezve, egymással együttműködve, egymás eredményeire épülve, nem feltalálva újra meg újra a kereket.

Visszatérve a 25 éves sráchoz: kérdezték hogy mégis hogyan volt képes erre az eredményre. Az egyetlen mondat amit válaszából kiemelnék: Nem mikromenedzselt.

Azannyaköcsögit! Na ezt kéne megtanulnom! Oké tudom elméletben, mégis számtalanszor belecsúszom. De már igyekszem kikecmeregni a mikromenedzselés csapdájából.

Ami azt jelenti hogy apró dolgokkal is foglalkozik a felső vezető, pedig a dolga az lenne, hogy delegál és olyan vezetőket (és rendszereket) alkalmaz, akik képesek az embereket úgy irányítani, hogy az apró dolgok eleve jól el legyenek rendezve.

A világ összes ideje nem áll rendelkezésre. Ha új dolgokat fogadunk be életünkbe, gyömöszölünk be naptárunkba, törvényszerűen szembesülünk a kérdéssel: oké, de akkor valamit ki kell hagyni, mert 8 órába nem fér bele 10 óra. Van amit meg lehet oldani delegálással, de van amit el kell engedni. Nem mindig könnyű, mert ha valaki 32 éve alapított egy céget, akkor felelősnek érzi magát érte, meg érzelmileg is kötődik hozzá. De ha már nincs rá ideje, sem lelkesedése, legjobb ha kiszáll és foglalkozik a következő projektjeivel. Az ügyes „exit-császárok” ezt megoldják simán: felfuttatják a céget 3-4 év alatt, aztán kiszállnak, eladják, és foglalkoznak a következő, számukra lelkesítő vállalkozással.

Szóval érdemes néha egy kis naptár-leltárt, felelősségi kör-leltárt készíteni. Aztán fontossági, érdekességi sorrendbe rakni – ami idővel változik. És itt a saját személyes szempontjaink a lényegesek: mit szeretünk csinálni, mi hasznos nekünk magunknak, mi tölt el lelkesedéssel? Ne törődjünk azzal, mit gondolnak rólunk mások, ne mások érdekeit figyeljük, ne azok szerint éljük az életünket! Majd mások a saját gondjaikat megoldják ahogyan nekik jólesik. Saját életünkkel kapcsolatban kőkeményen önzőnek kell lennünk. Aztán a sor végén szereplő tételeket abbahagyni, eladni, elajándékozni, másnak átadni …
…még mielőtt letelne „a világ összes ideje”.

Ma reggel hiába keltem ötkor, már 22 fok volt, alaposan kimelegedtem. Futás végén a Dunában hűtöttem le magamat, bár annak vize is már 21 fok fölé melegedett.

Futás közben egy podcast-et hallgattam, ami azzal foglalkozott, hogy a több nyelvet beszélő emberek gondolkodása miben térhet el a csak egy nyelvet beszélőkétől, és mennyire könnyű vagy nehéz az egyes nyelvek közt váltogatni, ha több nyelvű közegben vannak.

Jómagam áldásnak tartom hogy Dél-Szlovákiában nőttem fel, szlovák-magyar vegyes közegben. Sajnos az alapiskolában (magyar nyelvű) még nem szerettem a szlovák nyelvet, ami csak részben írható a nem túl hatékony nyelvoktatási módszertan rovására. Ami csak a mi extra hülyeségünk („mi” alatt a Szlovákiában élő magyar anyanyelvű közösséget értem), az az, hogy történelmi vélt vagy valós sérelmek miatt sokan eleve ellenérzést táplálnak a szlovák nyelv iránt, és egyszerűen nem hajlandók megtanulni és használni azt.

Ezt a rossz példát látják a gyerekek is, nem csoda ha gyatra a magyar ajkúak szlovák nyelvtudása, hiába tanítják 9 évig a szlovák nyelvet az alapiskolában, nem kis óraszámban. Pedig 9 év alatt hottentottául is meg lehetne tanulni. Ennél jobb lehetőség nincs is egy idegen nyelv megtanulására, mint hogy abban az országban élünk.

Én középiskolás koromban kedveltem meg a szlovák nyelvet, bár magyar nyelvű középiskolába jártam, de a szlovák nyelvet tanító Nyers tanárnő, akire jó szívvel gondolok vissza, sima nyers módszert alkalmazott: az órán nem szólalt meg más nyelven, csakis szlovákul. Utána szlovák nyelvű egyetemre kerültem, használtam és tanultam is a nyelvet. Ami különösen élvezetes számomra, ha egy beszélgetésben lehet keverni több nyelvet. Mert vannak szavak, amelyek az egyik nyelvben jobban kifejezik a mondanivalót. Szerintem nem árt az a nyelvnek, ha használ vagy átvesz szavakat más nyelvekből. Ez az evolúció. Lehet ellene küzdeni, de a dínók is csak kihaltak, nemde?

Másik nyelv az orosz, az akkori „baráti megszállók” nyelve, amit érthető de kontraproduktív ellenérzéssel tanultunk. Pedig nagyon hasznos nyelv az is, sajnálom hogy már csak néhány szóra emlékszem, de legalább képes vagyok elolvasni az azbukát (товарищ учитель …).

Aztán ott az angol. Sajnos hivatalosan csak az egyetem egy évében tanultam, ami szintén tragédia, de a 80-as évek végén még nem volt divat. Kár. Amit tanultam, magamtól tanultam meg, nem vagyok túl jó angolból, de legalább turista szinten el merek menni bárhová és szóba tudok elegyedni bárkivel, meg megértem az angol szövegek lényegét, bár Shakespeare-t nem mernék angolul olvasni. Németet is próbáltam tanulni, már felnőtt fejjel, motiváció híján pár lecke után lelohadt a lelkesedésem, pedig az is hasznos nyelv. Na és számomra a fénypont: a spanyol. Idén lesz tíz éve hogy spanyol-mániás lettem.

Akkor voltam 42 éves, először nyaraltam Spanyolországban, és akkor, „öreg fejjel” kezdtem el tanulni a nyelvet. Még mindig nagyon élvezem, a mai napig heti másfél órás társalgási órát veszek egy anyanyelvi tanártól (Skype-on). Persze emellett igyekszem e nyelven olvasni, videót nézni, kommunikálni. Nem erőltetve, hanem kiválasztva egy témát, ami amúgy is érdekel, csak éppen spanyol nyelven olvasom el. És ha van kedvem, akkor minden ismeretlen szónál megállok, aláhúzom, kiszótárazom, melléírom magyarul.

Az elején több az ismeretlen szó, de szuper érzés, amikor már néhány oldalt sikerül úgy elolvasni, hogy nem kellett aláhúzni semmit. Ma már szóba merek elegyedni e nyelven ismeretlen emberekkel is, és utazáskor angol helyett inkább a spanyolt használom, ha lehet.

Végülis arra szeretnék kilyukadni, hogy:

• az iskolában az alapszintű olvasás, írás, számolás tudásán kívül szerintem a legfontosabb és leghasznosabb tudás, amit felszedhetünk: a nyelvtudás. Mindegy milyen nyelv, minél többfajta annál jobb.
• sosincs késő elkezdeni nyelvet tanulni, akár nyugdíjas korban is. Nyelvtanuláshoz nem tehetség kell, hanem idő és motiváció. Nem hiszek a „2 hónap alatt angolul” típusú reklámszövegekben. De ha sokáig minden nap 15 percet rászán valaki, akár egy-egy cikk elolvasásával, főként beszélgetéssel, jelentős eredményeket érhet el.
• a nyelvtanulás nem pénz kérdése. Rengeteg ingyenes tartalom elérhető online, még anyanyelvi beszélgetőtársakat is lehet találni a neten
• hatalmas érzés: amikor felfedezed az információk hatalmas halmazát, amit nyelvtudásodnak hála meg tudsz érteni és hasznosítani tudsz, vagy tudsz egy külföldivel értelmesen kommunikálni.
• nem kell félni megszólalni! A külföldi nagyon örül ha az ő nyelvén szólsz hozzá, akkor is ha hibásan, hisz tudja hogy nem az az anyanyelved.

  Tanuljatok nyelveket! Használjátok őket!

Tegnap kihelyeztünk Párkányban az Duna-öbölnél egy szemétgyűjtő edényt, amit a párkányi Fagyos Kakasok egyesülete vásárolt, vettünk bele zsákokat is, amiket majd igyekszünk cserélni. Sokan fürdenek itt (télen-nyáron), és eddig nem volt hová eldobni a szemetet. Magam is meglepődtem, mennyire sokan megörültek egy ilyen apróságnak.

Mondhatjuk, hogy az ember egy állat, mert teleszemeteli a környezetét. De szerintem a legnagyobb részük csak kényelmes. Általában kukába dobja a szemetet, ha van rá lehetőség, vagy hazaviszi ha nem túl kényelmetlen, egyébként meg eldobja. Az eldobott szemét nagy része megszűnne, ha mindig lenne egy gyors, kényelmes, elérhető és ingyenes megoldás. Például egy köztéri szemetes a közelben.

Az rendben van, hogy nem lehet minden méterben szemetes. De sokszor frekventált helyeken nem lehet kukát találni! És a környezet alakítja a viselkedést. Egy igénytelen koszfészekben a jólnevelt emberek is kevésbé ügyelnek a tisztaságra, mint egy rendezett környezetben.

Jómagam már jópárszor megcsömörlöttem a közügyektől, és nem is kívánok különösebben nagy időt erre áldozni az életemből. De egy pici odafigyeléssel tudunk tenni valamit a környezetünkért. Jobban örültem volna, ha a város vezetése önmagától is észleli azt, hogy sok ember mozog a Dunaparton, nemcsak az öbölnél. Vajon miért nem foglalkozik senki a folyóparti strandokkal?

Miért nem lehetne közelükbe padokat, szemeteseket elhelyezni? Miért nincs egy rendezett sétáló-ösvény a folyó mentén a Garam torkolattól egészen a Poliklinikáig? Amellett hogy van egy termálfürdőnk, a Duna partja teljesen elhanyagolt és kiaknázatlan akár turisztikailag, akár a helyi lakosság szempontjából.

Persze tudom, hogy a városban vannak fontosabb, égető ügyek, meg hogy sosincs pénz, meg hogy nem könnyű. De a legfontosabb kérdés: van-e akarat? Mert az egy dolog, hogy szerény egyesületi forrásainkból veszünk egy szemetest és zacskókat. Egy fecske nem csinál nyarat – mondják. De most ez az egy fecske igyekezni fog kicsit csiripelni az illetékesek fülébe, hogy történjen előrelépés ez ügyben. Persze ezt nem úgy szeretném hogy itt anyázok, szidok valakit, szemét(kedek), hanem javaslatomat hivatalos úton eljuttatom a város vezetéséhez, és igyekszem figyelemmel kísérni, hogy ne egy fiók mélyén végezze.

Csodákra nem számítok, de látható eredmények 1-2 éven belül elérhetők.

Jó példa volt erre pár éve, amikor a polgármester úrhoz fordultam az öböl melletti, Dunához vezető földút állapota miatt, és néhány hét alatt sikerült is megoldaniuk, aszfaltzúzalékkal borították, így már nincs ott sártenger eső után.

Addig bízom abban, hogy sokan hasznát veszik az egy szem Dunaparti kukánknak, és vigyáznak is rá némileg.

… mégis felfelé törekednek. Akiben van egy kis ambíció, szintén törekszik a növekedésre. A határ a csillagos ég. De mégis, hol a határ? Mert láttam már igencsak magas fát is, de még az sem ért az égig.

Egyik „defektem”, hogy ha valamibe belekezdek, akkor rögtön nagyban kezdek el gondolkodni. Például ha nyitnék egy hotdogos bódét, akkor már ott lebegne a szemem előtt egy egész világot behálózó McDonalds-szerű multicég víziója. Vagy az egy éve indult Fullpost cég, ahol jelenleg már 15 webshop áruját tároljuk és csomagoljuk. Volt olyan nap amikor több mint 2000 csomagot indítottunk útnak. 200 négyzetméteren kezdtük, most vagyunk 750 m2-nél. Már induláskor megjelent lelki szemeim előtt a vízió, hogy ebből egyszer egy, a Közép-Európa több országában jelenlévő nagy logisztikai hálózat is lehet. Még egy Amazon. „Aszonta” egy okos könyv, hogy csak el kell képzelni, ki kell tűzni célnak és meg kell valósítani. 

Oké, oké, nem buggyantam meg teljesen! De ha ebből a hatalmas vízióból legalább annak egy apró részét sikerül megvalósítani, akkor az egy párkányi logisztikai park lesz, körülbelül 10.000 m2 raktárterülettel, ahol több mint 200 munkahely létrejöhet. Van is már e célra a város szélén egy 3,5 hektáros területem, nemrég a képviselőtestület jóváhagyta, hogy bekerüljön a most készülő új területrendezési tervbe – ez egy év múlva lesz kész. Elindítottuk a beépítési terv-tanulmány készítését is. Mához 2 évre indulhatnak meg az építési munkák. A kocka el van vetve …

Mégis, hol a határ? Mi az amiből nincs akármennyi? A pénz! – vágná rá bárki. Pedig pénz van akármennyi. Sajnos nem az én zsebemben, de tekintsünk el ilyen apróságtól. De minden életképes és nyereséges projekthez lehet találni akár befektetőket, akár banki finanszírozást. Akiknek igazán sok pénzük van, azok meg egy nagy gonddal küzdenek: hová tegyék azt, hogy ne veszítsen az értékéből, hanem inkább fialjon?

A határt nem a pénz húzza meg, hanem az idő. Mennyi időt szeretnék rászánni az életemből? 52 éves vagyok, és már nem szeretnék napi 12 órákat munkával tölteni, akkor sem, ha nagyon élvezem. Mert brit tudósok felfedezték, hogy van élet a munkán kívül is. Feró is megmondta: 8 óra munka – 8 óra pihenés – 8 óra szórakozás. Én meg szeretnék kora délután fürdeni és heverészni egyet a Duna-parton, együtt vacsorázni a feleségemmel, futni egyet, vagy edzésre menni amikor jólesik, kirándulni, érdekes könyveket olvasni, nyelvet tanulni, inspiráló podcast-eket hallgatni.

Mégis, hogyan legyen több időm, ha mindenkinek csak 24 órája van naponta? Elsőfokú célom, hogy ügyes, ütőképes emberekkel vegyem körbe magamat. Mert egy fecske nem csinál nyarat. De ha egy jó csapat veselkedik neki a munkának, akkor nagyon komoly eredményeket el lehet érni anélkül, hogy beleszakadnánk a munkába.

Következő szempont, tán még fontosabb: valahol meg kell húzni a határt. MInden vállalkozás elején van a kalandosabb, kockázatvállalósabb időszak. Amikor nem számoljuk az időt és erőfeszítést amit a cégbe teszünk, de ösztönösen érezzük hogy jó lesz amit csinálunk. Aztán szerencsés esetben ezt a számok igazolják, jön a nyereség, lehet növekedni. Na itt kell meglátni azt a méretet, ahol már olyan hatékony és nyereséges a cég, hogy már meg lehet elégedni a lassabb, de kockázatmentesebb növekedéssel, hogy a tulajdonosnak ne kelljen napi szinten foglalkoznia a céggel. Ehhez viszont az kell, hogy értékelni tudjuk azt, amink már megvan.

Van egy érdekes technika, amit néha alkalmazok, és tudok ajánlani mindenkinek, annak is aki nem vállalkozik. Le kell ülni egy csendes helyen és magunkban leltárt készíteni. Mi az ami van nekünk? Megvan mindkét kezem. Megvan mindkét lábam. Látok a szememmel. Hallok a fülemmel. Lemehetek a Duna-partra fürdeni, teljesen ingyen (télen még nincsenek is sokan). Van egy párom (aki a feleségem – ebben konzervatív vagyok) akit szeretek és ő is szeret, és jó vele időt tölteni. Van két fiam. Meg van két „lízingelt” lányom, plusz az első unoka nemsokára elég nagy lesz, hogy nálunk nyaraljon. Van hol laknom, van mit ennem. Van munkám, amit szeretek. Van több ember akikre számíthatok, akikkel jól érzem magamat.

Ha e felsoroltaknak csak a fele lenne meg, akkor sem arról kéne beszélnem ami nincs, hanem hálásnak lenni azért ami van. Amikor látok egy láb nélküli embert, rögtön eszembe jut hogy természetesnek veszem hogy van lábam, de mégis milyen jó hogy van. De a láb nélküli ember meg értékelheti hogy a kezei megvannak.

Legyünk hálásak azért ami van – az életnek, Istennek, satöbbi – ki miben hisz. Vagy magunknak. Végülis magunk alakítjuk saját sorsunkat. Nemde?

Ma reggeli futás közben egy prédikációt hallgattam. Már másodszor ugyanazt. Pedig nem vagyok hívő.

Múltkor egyik kedves rokonunk említette, hogy hallgatott egy jó podcast-et, aminek az a címe: „Jól van ez így…”. Rákerestem a Spotify-on, hátha érdekes lesz. Amit én megtaláltam, az Weltler Martin kábé egy órás prédikációja volt valamiféle keresztény gyülekezet előtt. Szerencsére érdekesen beszélt, nem vitte túlzásba az Istenezést, hanem inkább beillett egy pszichológiai önfejlesztő előadásnak. Ateisták is nyugodtan meghallgathatják, nem lesz szentlélek-mérgezésük tőle.

Mi a lényeg amit magamnak leszűrtem?
Az egész arra épül, hogy elmagyarázta, mit is jelent a „kognitív disszonancia redukció” kifejezés. Nagyjából azt, hogy amikor tudatosítjuk hogy nincs összhang a között amit teszünk és amit helyesnek gondolunk, akkor igyekszünk valami jó magyarázatot, indoklást találni arra, hogy miért is jó az úgy ahogy van, és hogy nem is érdemes vele foglalkozni, meg hogy nem is olyan fontos, satöbbi. Ezzel csökkentjük a lelki feszültséget.

Például az alkoholista tudja hogy nem jó, hogy annyit szlapál. De rövid az élet, meg élvezni kell az életet, nem kell stresszelni, és ő jól érzi magát bódult állapotban, nem izgatja magát mások földhözragadt dolgai miatt, meg nem érdemes a munkától megszakadni csak azért hogy a főnök új kocsit vehessen, akkor végülis neki is megvan a saját igaza. Máris enyhült a lelki feszültség, mert valamilyen szempontból nem is rossz hogy szlapál.

Mindennapi életünkben is sokszor találkozunk olyan helyzetekkel, ami nem nagyon felel meg, nem jó, mégis leggyakrabban csak legyintünk: jól van ez így! Hülye a főnök? Nem megyek máshová, mert minden főnök hülye, jól van ez így. Túl sokat mutat a mérleg? Azt mondták a híres dundi modellek, hogy olyannak kell elfogadni magunkat, amilyenek vagyunk! Tehát nem baj ha nem mozgok semmit, tömhetem magamba a chips-et, jól van ez így! Hogy nem bírok felmenni a második emeletre anélkül hogy szinte ki ne szakadjon a tüdőm? Ott a lift, jól van ez így! Meg kéne tanulnom angolul, hogy jobb munkát találjak? De hát nincs időm (napi 3 óra tévézés mellett), meg lenne most is egy lehetőségem, de nem lehet három hónap alatt megtanulni angolul (mondja ezt már 15 éve), jól van ez így!

Van egy fohászkodó gondolat is, amit kedvelek:
Adj Uram erőt, hogy megváltoztassam, amit meg tudok,
türelmet, hogy elviseljem amit nem lehet megváltoztatni,
és adj bölcsességet is, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni!

Jómagam is már több alkalommal voltam híján a kellő bölcsességnek. Vagy azt hittem valamiről hogy meg lehet változtatni, és fejjel mentem a falnak, vagy a gyakoribb, hogy elviseltem valamit, amit amúgy meg tudtam volna változtatni. Mert miért is gondoljuk azt, hogy ha valami 20 évig működött egy módon, annak ezután is pontosan ugyanúgy kell lennie? Akkor is ha egyre több a kényelmetlenség, egyre több a disszonancia? Látjuk hogy nem olyan jó amit csinálunk. Mégis egyre több magyarázatot gyártunk, hogy megerősítsük tetteink elfogadhatóságát.

A prédikáció arra lyukad ki, hogy mindig törekedjünk helyesen cselekedni, ahelyett hogy a helytelent próbálnánk akár csak kényelemből kimagyarázni. Apró példa: felkelés után vessük be az ágyunkat – ami jelentheti akár csak azt, hogy a takarónkat nem egy csomóban hagyjuk, hanem szépen laposra hajtjuk. Úgy, hogy ha ránézünk az ágyunkra, töltsön el minket az elégedettség érzése: igen, ezt szépen megcsináltam. Ez már egy siker. Jól indult a napom! Pedig még ki sem léptem a hálószobából.

Van egy olyan mondás: A baj nem jár egyedül. Ez egy statisztikai jelenség, más téren is érvényes, például megyünk az úton és sokáig nem jön szemben senki. Aztán mikor jön szemben egy autó, általában több is jön egy csoportban, vagy nemsokára. Tehát nem csak a baj nem jár egyedül, hanem a siker sem.

Ezért jó ha sikeres művelettel indul a nap, mert a siker sem jár egyedül! Tedd rendbe az ágyad, ne elégedj meg a „jólvanazíggyel”! Lépj a tettek mezejére és tarold le a sikereket egész nap! Ámen.

Nagy fába vágtuk a fejszénket a Fullpost cégben. Folyamatokat szervezünk. Lean alapelvek mentén szeretnénk rendet vágni a káoszban. A jól működő káoszt egy még jobban működő, szervezettebb rendszerré szeretnénk előléptetni.

Péter, kiváló kollégám, kifejezte reményét hogy nyárra nagyjából megleszünk. Megmosolyogtam . Igyekeztem nem lehangolni, de kifejtettem, hogy én annak is örülni fogok, ha év végére már úgy fogjuk érezni hogy látjuk a fényt az alagút végén. Mert most még csak az első fázison vagyunk túl: láttuk az alagutat a fény végén. Beléptünk. Az ilyen vállalkozós alagutak tulajdonsága meg az, hogy bár haladunk benne előre, az alagút vége csak nem akar közeledni, sőt gyakran az az érzésünk támad, mintha minden egyes lépéssel az alagút vége egyre távolabbra kerülne.

Na, ezért fogunk sokat tanulni menet közben! Mindent úgysem tudunk egyszerre megoldani, mert minden megoldott probléma három másikat vet fel. Így a klasszikus módszerben nem nagyon hiszek: miszerint jó alaposan ki kell gondolni a rendszert, aztán majd bevezetjük. Muszáj lesz apró lépésenként haladnunk, megpróbálni priorizálni, és lehetőleg ha valami rész-megoldást kitaláltunk, azt rögtön bevezetni, hogy legalább egy-két dolog flottul menjen, vagy menet közben mielőbb derüljön ki hogy még mindig nem jó amit kitaláltunk. Mert sokszor lesz úgy is. Próba, változás, újabb próba, változás, aztán az ikszedik módszer beválik.

Legalább gyakorolhatom a vezetői felelősségvállalást: ha nem működő utasítást adtam, be kell ismernem hogy nem működik. Nyíltan a kollégák előtt. A főnök sem mindentudó. A főnök is tévedhet. Persze azt elvárom hogy legalább kipróbáljuk, hogy ne a változás elleni ellenszenv miatt ne működjön valami, hanem valódi próba mutasson eredményt. Ilyenkor fel kell tűrni az ingujjat, és ha kell, én rakodom fel a legmagasabb polcra. Hogy megtapasztaljam, vajon mennyire kivitelezhető amit elvárok másoktól.

Hálás vagyok kollégáimnak hogy ölteteikkel, segítségükkel előre tudunk lépni. Egyenesen megható látni a lelkesedést néhány munkatársban, sokszor olyanok is segíteni próbálnak, akik hivatalosan nem is szerepelnek a folyamatban. Jó hogy vannak körülöttem olyan emberek, akiket érdekel a környezetük, és megértik hogy a rendezett, nyugalmas, jó hangulatú munkahely megteremtése közös érdekünk. Aminek alapfeltétele az, hogy termeljünk. Nem keveset, sokat. De erre találjunk olyan módszereket, hogy se meg ne szakadjunk közben, se bele ne őrüljünk .

Isten minket úgy segéljen!