Ma reggel lágy tavaszias(?) szellő segített, nehogy túlmelegedjek futás közben. Azon agyaltam, hogy amikor látom például az Amazon, Apple, Google, Microsoft, stb. alapítóinak és vezetőinek példáját, szinte elönt a sárga irigység, hogy hogyan tudtak ekkora sikert elérni, ekkora méretű céget felépíteni? De valljuk be, nem nehéz egy pici irigységhez hasonló érzést felfedezni magunkban, amikor saját környezetünkben látjuk a “sikeresnek látszó” egyéneket, amit népiesen úgy mérnek, hogy ki ül a legmenőbb és legdrágább autóban, kinek van a legnagyobb háza a városban, ki utazik a legtöbbször egzotikus trópusi szigetekre, ki visel méregdrága márkás ruhát és ékszereket. Aztán ha hívő lennék, máris azon kapnám magamat, hogy a tizedik parancsolatot megsértve bűnbe estem: Ne kívánd, ami a felebarátodé!
Na de segít-e rajtunk ha más sikerét irigyeljük? Persze itt meg kell állnunk egy pillanatra, és tudatosítani, hogy a sikernek tulajdonított jelek néha csak a társadalmi szerepjátszás eszközei. Lehet hogy valaki méregdrága BMW-ben furikázik, de az még nincs kifizetve, az illető 5 évnyi spórolt pénze ment el a lízing első részletére, és az illetőnek fogalma sincs hogy miből fizeti ki a maradékot. De addig is nagyon menőnek tűnik. Ha eltekintünk ezektől a hivalkodó szerep-játékosoktól, még mindig találunk sok sikeres embert, akik bámulatra méltó eredményeket értek el, fent vannak a csúcson. Bár az irigység nem, de az segíthet ha csodáljuk ezeket az embereket, és megpróbáljuk saját magunk motivációjaként felhasználni a példájukat.
A legegyszerűbb módszer: megnézzük, mit csinálnak, elkezdjük mi is ugyanazt csinálni, és máris ugyanolyan sikeresek leszünk! Vagy mégsem? Netán nem is látjuk azt, ami valóban fontos? Ezzel kapcsolatban nagyon jó hattyús hasonlatot találtam Anxo Perez könyvében (A siker 88 lépése – Los 88 peldaños del éxito):
Mindannyian láttunk már a vízen kecsesen sikló hattyúkat. Fennséges, ahogy mozdulatlanul lebegnek a vízen, mégis haladnak előre. Mint a sikeres ember, fent ül a csúcson, és csak hagyja magát a siker által sodorva előre haladni. Ez az ami általában látható a sikerből. De mi az amit nem látunk? Hát azt, hogy a hattyúnak a víz színe alatt ott van a két lába, ami megállás nélkül tapossa a vizet, pedálozva hajtja előre magát. Újra meg újra. Ez a láthatatlan erőfeszítés a nagy titok! Ami minden siker mögött ott van. Nem látni, de a sikeres emberek is pedáloznak. Nem csak most, hanem egy órával ezelőtt is, meg napokkal ezelőtt is, meg sok sok évvel ezelőttől egyfolytában. Mert ahogy a mondás mondja, a gyors sikerhez nem kell semmi más, csak évek kemény munkája. Nem elég ellesni azt, hogy mit csinálnak most a sikeres emberek, hanem meg kell néznünk, mit csináltak az elejétől fogva, az évek folyamán, amikor még nem értek el sikereket, de fogukat összeszorítva, saját vagyonukat kockáztatva, haladtak előre, nem hagyták magukat eltántorítani a kudarcok által. Sajnos nem tudjuk szimplán lemásolni a tetteiket, mert más társadalmi, gazdasági környezetben, más érzelmi állapotban tevékenykedtek. Azt azonban láthatjuk, hogy a sikerhez a pedálozáson kívül szerencse és idő is kell, sok más mellett. Ezt lehetne megtanulni a sikeres emberektől:
1. legyen egy álmod – kell egy vízió, ami lelkesít és motivál
2. tűzd ki a célt – ha nem tudod hová tartasz, neki sem tudsz indulni
3. légy nyitott a lehetőségekre – a szerencse azt jelenti, hogy kész vagy és hajlandó vagy megragadni az adódó lehetőségeket, ha kell, kockázatot is vállalva
4. pedálozz a cél irányába – ez gyakran évtizedekig is eltarthat, közben lehet hogy többször kell módosítani az irányon, vagy akár magán a célon
Az ember így képzelné: új céget indítok, berendezem a boltot, telerakom áruval, kinyitom és máris sorban állnak a vevők, dől a lé, kész a siker, a tulaj mehet a trópusi szigetekre nyaralni. A kevés ritka szerencsés esettől eltekintve, a valóságban a vállalkozások nagy része néhány évnél tovább nem bírja. Egyszerűen nincs piaci igény, vagy más miatt nem fut be. Egy helyi boltnak is véleményem szerint minimum 2-3 év kell hogy igazolja életképességét, de sok vállalkozás akár 4-5 évig is veszteséget termelhet, amíg eléri azt a szintet hogy némi nyereséget termeljen. Persze ha a növekedés túl gyors, az is komoly kihívás. De általában a normál cégek, ha nem mentek csődbe az első pár évben, és a tulajdonos kellően pedálozik, menet közben alkalmazkodva a változásokhoz, akkor stabil hosszútávú növekedést tudnak produkálni. De ez még mindig nem a látványos siker. Ekkor jön az idő-faktor. Egyszerűen el kell telni sok évnek ahhoz, hogy a fokozatosan növekedő cég jelentős méretet érjen el. Jó példa Warren Buffet milliárdos, aki több mint 75 éve befektet, fokozatosan nődögélt is a vagyona, de annak 95%-át csak 65 éves kora felett szerezte. Egyszerűen ilyen a kamatos kamat működése. Nagyon sok idő kell hozzá, és a vége felé látni jobban az eredményt.
Úgyhogy az igazi siker eléggé időigényes műfaj. Mielőtt bárki is irigyelné a nagy sikert, fontolja meg, hajlandó-e ugyanazokat az áldozatokat meghozni, ugyanannyi kockázatot, munkát, éveket adni az életéből. Ha valaki nem szeretné túlhajtani magát, kisebb sikerrel is is beérheti, megtalálhatja elégedettségét úgy is, hogy közben az élet el ne suhanjon mellette.
Ne feledjük a hattyúk titkát: a sikerhez pedálozni kell! 😇
Kategória: Elmélkedések
Mindennapi zsákutcáink …
Ma reggeli futásomat azzal kezdtem, hogy befutottam egy zsákutcába. Nem hangzik túl motiválóan, pedig nem minden zsákutca tényleg zsákutca. Aztán van amelyik tényleg az, de nem mindenkinek. Ahogy a kilátástalan helyzetekből is sokszor van kiút. Például ez a tábla az autók számára zsákutcát jelez, de kerékpárosok, gyalogosok számára nem. Azon agyaltam, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha a képen látható közlekedési táblához hasonlóan, egyértelmű táblák jeleznék számunkra életünk zsákutcáit. Amikor döntést kell hoznunk, milyen jó lenne előre tudni, hogy melyik választások jelentenek zsákutcát, ahová nem érdemes bemenni, mert sehová sem vezet, és előbb-utóbb úgyis vissza kell térnünk ugyanoda ahonnan elindultunk! Hát ez tényleg ideális elképzelésnek hangzik, ugyanúgy mint a kommunizmus ötlete. Van azonban néhány kérdésem:
1) Ki jelölné ki a zsákutcákat számunkra? Lenne ennek a felsőbb hatalomnak elég információja ahhoz, hogy tudja, mi a jó nekünk? Előre láthatná azt, hogy a környezetünkben milyen változások lesznek, amelyek egy rossznak tűnő választást később mégis jóra fordíthatnak? Ez a felsőbb hatalom vajon tényleg a mi érdekeinket tartaná szem előtt, vagy elsősorban a saját fennmaradása szemszögéből irányítana minket? Hiszen mostani társadalmi rendszerünkben is tapasztaljuk, hogy egyéni szabadságjogok ide vagy oda, meg akarják mondani nekünk, mi a jó nekünk(?), aztán utólag derül ki hogy nem annyira. Gyermekkorunktól kapjuk az idomítást: ha ezt csinálod akkor rossz vagy és nem szeret a közösség, ha viszont azt, akkor jó vagy és szeret a közösség.
2) Mi van, ha bemegyünk a kijelölt zsákutcába, és mégis képesek vagyunk megtalálni (vagy ha nincs, akkor kialakítani) a zsákutca végén egy átjárót? Akkor egy kiváló lehetőséget szalasztottunk volna el, amit a tömegek teljesen figyelmen kívül hagynak, mert hisznek a zsákutca táblának. Ez az életben mindig utólag szokott csak kiderülni – azt nevezik sikeresnek aki talált átjárót, mindegy mennyi idő alatt. Van aki egész életét makacsul egy zsákutcában tölti, hiába keresve az átjárót. Sajnos erre nincs recept, hogy meddig érdemes kitartani.
3) Mit tennénk ha minden választási lehetőség zsákutcaként lenne megjelölve? Felkötnénk magunkat, mert nincs tovább? Az életben látjuk, hogy általában mindig van valamilyen megoldás. Még ha nem okvetlen kellemes is.
4) Ha mégis zsákutcába tévedünk, és hónapok vagy évek kínlódása után döntünk csak hogy kiszállunk, visszajövünk a zsákutcából, akkor az nekünk jó vagy rossz? Vajon a rossz megtapasztalása nem válik hasznunkra? Nem kell-e a rossz tapasztalata hogy a jót később értékelni tudjuk? Ha megtanuljuk, hogy például egy párkapcsolatban mit engedhet meg velünk szemben a párunk, és mi az amit nem szabad eltűrni egy pillanatig sem? Ha megtanuljuk felismerni, hogy a munkahelyünkön jól érezzük-e magunkat, maga a munka jó érzéssel tölt-e el, ki tudunk-e jönni a kollégákkal, főnökünkkel, nem használnak-e ki minket vagy bánnak velünk megalázó és megengedhetetlen módon, és hogyan kell kiállni magunkért másokkal, akár a főnökünkkel szemben? És ami a legfontosabb, miután rájöttünk hogy nem vagyunk jó helyen, és nem is tudjuk a helyzetet megjavítani, fogadjuk el azt, hogy egyedül mi magunk tudunk döntést hozni arról, hogy kilépünk a zsákutcából. Minél előbb, annál jobb.
Talán jobb is ha nincsenek jelzések az életünk zsákutcáin. Mert ami az egyik embernek jó, az a másiknak szenvedés lehet. Persze az ember jónéhány zsákutca után már rendelkezhet annyi tapasztalattal, hogy nem megy bele ugyanolyan típusú zsákutcába huszadszor. De mégis van ilyen. Például egy pszichológus könyvében olvastam, hogy aki bántalmazó környezetben nőtt fel, annak az az ismert, az a “normális”, és bár szenved, de újra meg újra hasonló “már ismert, tehát nem ismeretlen és kockázatos” bántalmazott szerepekbe helyezi magát. Ezek azok, akiket ver a férjük, de tűrik, mert az apjuk is verte az anyjukat. Ezeket csicskáztathatják a kollégáik, mert megszokták, hogy meg kell felelniük, hogy “szeressék”, “elfogadják” őket. Ezekkel ordibálhat a főnökük, mert ő a főnök, pedig a főnök is ugyanolyan ember mint más, és meg kell adnia a kellő tiszteletet a legalsó beosztottjának is mint embernek. Aki nem jól végzi a munkáját annak azt kulturáltan is meg lehet mondani, sőt még elbocsátani is lehet kulturált módon.
Végezetül arra jutottam, hogy bár volt pár zsákutca az életemben, amit nem bántam volna ha kimarad, de nagyon sok más zsákutcában sokat tanultam. Mindemellett tudatosan végig kell gondolni szinte napi szinten, hogy ilyen vagy olyan téren nem vagyok-e épp most is valamilyen zsákutcában, és hogy vajon használom-e a múltban megszerzett tapasztalataimat? Mert okoskodni könnyű, másoknak tanácsokat adogatni könnyű, de már rajtakaptam magamat azon én is, hogy miután itt megírtam egy írást, majd másnap újra elolvastam, rájöttem, hogy máris változtatnom kell az életemben, mert én sem úgy csinálom, mint ahogy leírtam . (Feltaláltam az önsegítő írást! 
Haleluja! Már nem koptattam hiába a billentyűzetet.) Ha aztán véletlenül másnak is segíthet, vagy megadja azt a pici utolsó lökést, hogy döntsön és változtasson, az csak a hab a tortán.
Haleluja! Már nem koptattam hiába a billentyűzetet.) Ha aztán véletlenül másnak is segíthet, vagy megadja azt a pici utolsó lökést, hogy döntsön és változtasson, az csak a hab a tortán. Figyelj oda, zsákutcában vagy-e! Saját életednek egyedül TE vagy a söfőrje! 
Eleged van? Van eleged?
Ma reggelre 14 fok várt odakinn, ami jóval több a két nappal ezelőtti 7 foknál. Melegem is volt, bár a szél kicsit hűsített. Két napja belekezdtem Morgan Housel: A pénz pszichológiája című könyvébe. (La psicología del dinero – Barcelonában vettem idén, de megjelent magyarul is.) Tudom ajánlani elolvasásra, nem csak vállalkozóknak! A pénzzel, gazdagsággal kapcsolatos gondolkodásmódról, emberi viselkedésről szól. Ma korán keltem, így futás előtt még két fejezetet el tudtam olvasni belőle. Egyik fejezetben egy történetet mesél, amelyben egy partin megkérdezték Joseph Heller amerikai regényírót: Mit szól hozzá, hogy a partin jelenlévő X multimilliomos az előző napon egy sikeres tőzsdei ügylettel többet keresett az alatt az egy nap alatt, mínt Heller összesen a “22-es csapdája” című sikeres könyvével? Heller erre csak annyit válaszolt: igaz, de nekem van valamim ami neki sosem lesz. Van elegem!
Valóban gyakran látni, hogy akinek sok van, az még többre vágyik. És amikor még több lesz neki, nem képes megtalálni az elégedettséget, hanem újra és újra még többet szeretne. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen a jobbra-többre vágyás viszi előre az emberiséget, mozgatórugója a fejlődésnek, új találmányok is csak úgy jöhetnek létre ha valakit hajt az elégedetlenség, a felfedezés, az új iránti vágy. De azon a ponton kórossá válik a dolog, amikor valakinek már van elegendő a boldog élethez, ennek ellenére mindezt indokolatlan kockázatnak teszi ki, csak azért hogy még többje legyen, amit igazából nem is tud majd élvezni. Hiszen a kaviárt meg a libamájat is megunja az ember, ha naponta ötször habzsolja. Meg azért mert valakinek ötször annyi pénze lesz, még nem fog ötször annyit enni. Ellenben a kapzsiság által vezérelt kockázatvállalás könnyen vezethet oda, hogy elveszti mindenét, azt az “eleget” is, amit ő maga sajnos nem tudott “elégnek” érezni. És sokan akár törvénytelen utakra is lépnek, hogy vagyonukat megsokszorozzák. Aztán nem csak a vagyonukat vesztik, hanem a becsületüket és szabadságukat is. Megéri? Nem hiszem.
Saját magamban is felfedeztem már megalomán késztetéseket. Vállalkozó szelleműnek tartom magamat, ha látok egy problémát, vagy rosszul kezelt akármit, rögtön járni kezd az agyam, hogy hogyan lehetne ennek a megoldására egy rendszert építeni, akár egy vállalkozást létrehozni. És ha már vállalkozás, akkor az ember szemei előtt rögtön egy hatalmas multinacionális cég képe lebeg, amely gyorsan növekedve meghódítja az egész világpiacot. Ezt még jónak is tartom, mert jelszavam: Kezdj kicsiben, de gondolkodj nagyban! Ha kis célt tűzöl ki, akkor csak azt fogod elérni. Ha túl nagyot, akkor lehet hogy csak félútig jutsz el, de az is sokkal több.
. Vállalkozó szelleműnek tartom magamat, ha látok egy problémát, vagy rosszul kezelt akármit, rögtön járni kezd az agyam, hogy hogyan lehetne ennek a megoldására egy rendszert építeni, akár egy vállalkozást létrehozni. És ha már vállalkozás, akkor az ember szemei előtt rögtön egy hatalmas multinacionális cég képe lebeg, amely gyorsan növekedve meghódítja az egész világpiacot. Ezt még jónak is tartom, mert jelszavam: Kezdj kicsiben, de gondolkodj nagyban! Ha kis célt tűzöl ki, akkor csak azt fogod elérni. Ha túl nagyot, akkor lehet hogy csak félútig jutsz el, de az is sokkal több. Aztán a nagy tervek megálmodása után elő kell venni a józan eszünket és kalkulálni. Hiszem, hogy némi szerencsével és kellő akarattal szinte bármi megvalósítható. A kérdés csak az, hogy hajlandóak vagyunk-e megfizetni az árát. Ami lehet az, hogy kockára tesszük családunk összes vagyonát, vagy életünkből teljes 60 évet rááldozunk, vagy hogy bűnözőkké válunk. Mit adunk miért? Mert ingyen nincs semmi! Az utóbbi években ezt a gondolatmenetet nagyon gyakran futtatom az agyamban. És nyesegetem, átalakítgatom a terveimet és igényeimet. Gyakran már nem én akarok minden megcsinálni, hanem inkább maradjon kevesebb pénz nekem, de megcsináltatom mással és kifizetem. Mert ha van 1000 eur bevételem, amiért meg kell csinálnom valamit, akkor két választásom van:
1) megcsinálom én, és van 1000 euróm
2) megcsináltatom valakivel 800-ért, így nekem 1000 helyett csak 200 maradt. De nem ment el az egész hónapom, elég volt egyszer elmagyarázni az alkalmazottnak hogy hogyan csinálja, meg ránézni itt-ott hogy tényleg csinálja-e.
Okés, mondhatja bárki hogy viszont 200 euróból nem fogok megélni, és nem leszek túl elégedett. De ha van igény, a kettes opciót meg tudom csinálni 10 alkalmazottal is havonta, és akkor már 10×200= 2000 eur maradhat nekem. Az már nyugdíjnak sem lenne rossz. (A példában elhanyagoltam az adókat és járulékokat.) De már nem akarom túlhajtani magamat. Nem kell hogy mindenki az én ügyfelem legyen, elég csak az, akivel szívesen dolgozom együtt, aki elfogadja az én szabályaimat, aki fizet időben, és aki elégedett. És én is nyugodtabb, elégedettebb vagyok a feleannyi, de nyugis bevétellel.
De ne csak vállalkozói síkon gondolkodjunk. Például valaki keres havonta 750 eurót. Legyünk őszinték: abból valószínűleg nem fog tengerparti nyaralásra járni minden évben. Ezért vállal egy másodállást is, ahol még 400-at kap, így össze tudja spórolni a nyaralás árát. Viszont késő estig dolgozik, nem látja a családját, tönkreteszi az egészségét. És ami a legfontosabb: nem jut ideje azon gondolkodni, hogyan fejleszthetné önmagát hogy magasabb jövedelemre tegyen szert aránytalan áldozatok nélkül. Őszintén szólva ilyen áron nem szeretnék tengerparton nyaralni. Nyáron kivenném a szabadságomat, fognám a flaskámat, teletölteném csapvízzel, melléraknám az otthon készült rántotthúsos szendvicset, és naponta kimennék a családdal a közeli Duna partjára. Ingyen! Riviéra! Napfény! Pancsolás! Oké, én el tudok menni a tengerpartra is, de gyakran járok a Dunára, és mindig megállapítom, hogy semmivel sem rosszabb, sőt nyugis, kellemes a környezet, nem ugrál ezernyi turista az ember fején.
Mi ebből a tanulság? Ha megtanulunk elégedettek lenni azzal, amink van, elkerülhetjük a felesleges szorongást és áldozatokat, és élvezhetjük az életet. Na meg többet járhatunk fürdeni a Dunára!
Fő-szolga-sors
Pár esős nap után ma szép napfényes reggel csalogatott futásra. Ma sem vittem fülhallgatót, hagytam, hadd kavarogjanak a gondolatok a fejemben. Mostanában elég jól haladok az olvasással: reggel egy fél óra, este egy fél óra, így heti egy könyvet simán be lehet habzsolni, akkor is ha nem mindennap jut rá idő. A múlt héten fejeztem be John. C. Maxwell egyik könyvét: A jó vezetők jól kérdeznek. Kicsit hosszú lére engedte (380 oldal), de érdemes elolvasni. A könyvben egy érdekes nézőpontra bukkantam a vezetőkkel kapcsolatban: a vezetők feladata a szolgálat! És milyen igaz! Máris a kedvencem e rövid kis megállapítás! Bár első hallásra furcsának tűnik, hogy a vezető lenne a szolga. Mert éppen ellenkezőleg képzeli mindenki: Van a vezető, és mindenki őt szolgálja, az ő utasításait hajtja végre, neki nyal. A vezető meg csak basáskodik és parancsolgat. Akkor ki a szolga?
Belegondoltam egy mindennapi példába: az autó. Azért vesszük az autót, hogy szolgáljon minket. Elvigyen A-ból B-be. Van aki meg azért veszi (a luxusmárkákat), hogy a szomszéd pukkadjon meg ha látja. Ki-ki saját ízlése szerint. Na de ahhoz hogy az autó szolgáljon, mi magunk is az autó szolgájává válunk. Dolgozhatunk, hogy legyen miből benzint vásárolni, az autó árát kifizetni. Rendszeresen szervizbe hordjuk, takarítgatjuk, saját lakást (garázst) építünk neki. Na jó, nem mindenki veszi ezt ilyen komolyan, de láttam már pár embert, aki a saját autója rabszolgája volt.
De kanyarodjunk vissza az embereket vezető vezetőkhöz! Egy vállalkozó szellemű egyén fejében megszületik az ötlet, lát egy problémát, amire egy jó megoldást szeretne nyújtani. Amint az ötlet testet öltött, ez a személy saját maga által kinevezett vezetővé válik, de ugyanabban a pillanatban saját ötlete szolgájává is. Fő-szolgává. Aztán a helyzet fokozódik, a fő-szolga beszerzi a szükséges tőkét, berendezéseket, alkalmazottakat vesz fel, hogy az ötletet kiszolgálja a megvalósításhoz szükséges anyagi és emberi erőforrásokkal. Na ez aztán rátesz egy lapáttal a fő-szolgaságra. Mert nemcsak az ötletet kell szolgálni ezután, hanem szolgálhatja azt, aki a tőkét adta (pl. kamat a banknak), szolgálja a helyiség bérbeadóját (bérleti díj), szolgálja a berendezést (karbantartás, vagyonvédelem), és szolgálja az alkalmazottakat, akiket be kell tanítani és mindent a kezükbe kell adni, amire szükségük van a munka elvégzéséhez, és folyamatosan figyelni őket, hogyha elakadnak, vagy valami hiányzik a munkavégzéshez, vagy valami elromlik, ez mind a fő-szolga dolga, hogy megoldódjon.
Ezt a fő-szolgai szemléletet fontosnak tartom. Egy vezető, miután elindított valamit, nem húzódhat vissza az elefántcsont tornyába, és várhatja hogy magától megy a termelés és dől a lé. A felelősség mindig a legfelső vezetőé, hogy az alatta lévő összes szinten lévő ember és berendezés jól ki legyen szolgálva. Ezzel a fő-szolgasággal járó teendők nagy részét lehet delegálni, ha a cég elég nagy ahhoz hogy többszintű vezetői struktúra kialakuljon – kivéve a felelősség és az ellenőrzés terhét. A fő szolga dolga hogy szolgálja az al-szolgákat, akikkel együtt szolgálják az ötletet, a cégük, vagy szervezetük létezésének célját. Persze ezt mindenki önként teszi, mert a Teremtő vagy Természet szabad akarattal áldott meg minket (amit elég kevesen használnak).
Szóval szolgálunk és élünk!
Fényes a jövő …
Ma reggeli futásom során a szentgyörgymezői temető mellett haladtam el. A pirkadati félhomályban már messziről láttam a fényességet – az egyik síron világító mécseseket. Mondhatnám, hogy megláttam a fényes jövőt
. Mert legyen bárki szegény vagy gazdag, buta vagy okos, lusta vagy szorgalmas, ugyanaz a közös jövő várja: mindenkit előbb-utóbb elvisznek a temetőbe… Mielőtt még búskomorságba esnénk, az viszont nem mindegy, hogy mit teszünk a születés és halál közti hosszabb-rövidebb időszakban. Sokan nagy anyagi vagy szellemi örökséget szeretnének maguk után hagyni, nagy, látványos építményeket. Verejtékes munkával felépítik saját piramisukat az utókor számára, közben elmegy mellettük az élet. Mások a világot szeretnék megváltoztatni, de saját maguk nem hajlandóak a változásra. Vannak akik nem fárasztják magukat kötelezettségekkel, csak élik az életüket, amijük van azt elmulatják, aztán majd csak lesz valahogy. (Néha felmerül bennem a kérdés, hogy mi van ha ők teszik jól?)
Mi a jó? Tűzzünk ki nagy célokat, és csak az számít, ha elértük őket? Elsőként? Legyünk a leggyorsabbak, legerősebbek, leggazdagabbak, legokosabbak? Könnyen a földi pokolba vezető úton találhatjuk magunkat. Meg sem várjuk a Purgatóriumot, hanem már életünk során szenvedünk, ahogyan igyekszünk a teljesítménykényszer, a társadalmi elvárások, a fogyasztói társadalom nyomásának megfelelni, és versenybe szállunk szinte mindenkivel!
De! Mindig van valaki aki gyorsabb nálunk. Vagy fiatalabb, Vagy ügyesebb. Vagy kitartóbb. Vagy jobban vág az esze. Vagy szebben tud zongorázni. Vagy ahogyan a Tankcsapda együttes dalában az adja a rangot:
“Hogy mennyire állat az autód, mekkora mellű a nőd és hogy,
meddig bírod feltekerni a kocsiban a hangerőt!”
Végül rájövünk, hogy a versenynek semmi értelme. Egy valamit kell legyőznünk: eddigi önmagunkat. A futással kapcsolatban eleinte kissé “szégyenkeztem” magam előtt, mert nem is futok túl gyorsan, meg többször van hogy pár hetet ki is hagyok. De végül úgy nyugtattam meg magamat, hogy a futásnak nem az a lényege, hogy én legyek a leggyorsabb, vagy teljesítsek egy valaki által előre megszabott távot. Számomra az a lényege, hogy jó érzéssel töltsön el, teljesítménykényszer nélkül. Ha úgy jön ki a lépés, akkor két hétig nem futok, ha meg úgy akkor akár egy héten háromszor is. Csak ami jólesik.
Ha vállalkozásba kezdtem, és a cég megy, de én már mást szeretnék csinálni, akkor továbblépek, átadom a helyemet. Ezért nyugdíjazom magamat decembertől a MUFIS könyvelőirodából. Én meg foglalkozom azzal, ami éppen felvillanyoz, motivál, kihívást jelent és érdekes. Mert a fényes jövő, ahol mindannyian találkozunk, a temető lesz! De addig is szuper dolgokat lehet kipróbálni, megvalósítani, kiváló emberekkel együttműködni. És főként: élvezni az utat! 
Ki az igaz magyar?
Ma reggeli futás közben a választásokkal kapcsolatban kialakult „magyarkodás”-hullámon agyaltam. Egyesek neheztelnek a magyar ajkú választókra, hogy nem szavaztak elegen a „magyar” pártra, így aztán majd ki fogja őket képviselni?
Mások már a szlovákiai magyarság kihalását vetítik előre. Emiatt akár barátok, családok vesznek össze. Azt viszont egyáltalán nem értem, hogy miért kellene magunkat elszigetelni a szlovák polgártásainktól? Hiszen Dél-Szlovákiában szlovákok is élnek, nekik is jó érdekük, hogy itt is épüljenek utak, működjön az oktatás és egészségügy. Bármilyen nemzetiségű értelmes ember jól képviselheti a régiónkat. Főként ha a múltban már bizonyított, nem csak a választások előtt bukkan elő a semmiből.
Na de mi is az a magyar párt? Csak azért, mert egy párt kijelenti, hogy ő a magyar párt, és ő az egyetlen elhivatott arra, hogy a szlovákiai magyarokat képviselje, az még nem jelenti azt, hogy úgy is van.
Akármennyire fennkölt nevet is adnak maguknak. Vicces, hogy bennem még legutóbb az „Összefogás” név maradt meg, aztán egyszer csak látom hogy már nincs összefogás, már csak „Szövetség” van.
Annyira nem figyeltem a részleteket, azt nem tudom hogy ki, kivel, és ki ellen szövetkezett
. De a sikerhez ez az elnevezés sem volt elég. Miért is lett volna? Hisz ugyanaz a be nem vált recept volt, csak most kicsit több pénzzel megtolva. Lassan elfogynak a jó hangzású elnevezések. Aztán a magyar pártos érvelés akkor válik érdekessé, ha egyszerre több „magyar” párt is kijelenti, hogy ők maguk az egyetlen „echte” magyar csapat, és senki más, csakis ők menthetik meg a magyarságot a pusztulástól és még tán a rézfaszú bagolytól is. És aki nem rájuk szavaz, az nem is igaz magyar.
De ki is az igaz magyar? Egyáltalán létezik? Szerintem nem. Az hogy valaki magyar, csak azon múlik hogy minek tartja magát.
Tudományos módszerrel nem mérhető, főként hogy őseink közt annyiféle náció keveredik, hogy a nemzetiség fogalma megállapíthatatlan. Fontosnak és értékesnek tartom egyes nemzetek nyelvét, kultúráját, de a nemzetiségnek vagy nemzeti öntudatnak vajmi kevés jelentőséget tulajdonítok.
A nemzeti öntudat valójában csak egy eszme, amit a tömegek manipulálására használnak. Miért is mennek háborúzni? A nemzetért és a hazáért! De aki a nemzetről szónokol a bársonyszékböl, az nem megy ki a frontra lelövetni magát, hanem odaküldi a kisembert és annak gyerekeit a nagy nemzeti öntudat által vezérelve. Csak azért, hogy ne más üljön a bársonyszékben.
Pedig a népnek oly mindegy lenne, ki ül ott. Csak másnak fizetnénk az adót, más lopná el azt amit csak nem szégyell.
És jaj, hányszor eljátszották már a magyar néppel is a nagy nemzeti öntudat által vezérelt játékot (persze a háttérben mindig valaki érdeke állt): „Előre a nemzetért, a hazáért! Menjünk neki a falnak – aztán siránkozzunk hogy milyen igazságtalan, hogy koppant a fejünk!”
Nem kell hogy igaz magyar vagy igaz szlovák legyen valaki, hanem legyen IGAZ EMBER !
22 nap az élet…
Ma reggeli futásom közben még a tegnap esti Hiperkarma koncert hatása alatt csapongtak a gondolataim. Azt is mondhatnám, hogy még a „dob meg basszus zakatolt a füleimben”
.
.
A koncert közben Bérczesi Robi elmondta, hogy éppen 22 napja józan. Kábítószerfüggő múltja után alkoholista lett, és szeptember elején döntötte el hogy leáll a piával is. Újra tiszta szeretne lenni. Drukkolok neki, hogy ezúttal sikerüljön! Mert a statisztika azt mutatja, hogy a függők nagy része sajnos soha nem tud tartósan leállni. Főként ha az ember olyan környezetben mozog, ahol buli, pia, egyéb szerek karnyújtásnyira bármikor elérhetők. Függő marad, hosszabb-rövidebb tiszta időszakokkal.
Szóval 22 nap telt el Bérczesi Robi új életéből. Képzeld Magad! című számában (Bérczesi Róbert feat. Mindenki) így énekel:
Képzeld magad az én helyembe:újjászülethetsz kéthetente,Képzeld magad az én helyembe:újrakezdheted reggelente.
Na szóval, mit tanulhatunk egy drogostól vagy alkoholistától, aki tiszta szeretne lenni? És aki felismerte, hogy az, amit eddig csinált, bár kényelmes és élvezetes volt, hosszú távon nem szolgálja az érdekeit. És azt is fel kell ismernie hogy senki más nem tud ezen változtatni, csak ő maga.
Ha meghozta a döntést. És ha aszerint cselekszik. Mert leszokni nem lehet úgy, hogy eddig 1 liter pálinkát ivott naponta, mától meg csak fél litert szeretne. Vagy azt sem lehet, hogy „holnaptól” leszokom, de ma „búcsúzásként” még jól becsiccsentek. Még nem drogoztam, de bevallom: csokifüggő vagyok, és naponta legalább egyszer az itthoni csokis fiókunkhoz vezet az utam, és legalább egy (két, há 
) kocka csokit elfogyasztok. Így a függőségről való esetleges leszokás nehézségét nagyon meg tudom érteni.
Szerencsére (bízom benne) egy átlagember nem küzd drog-függőséggel. De más függőségei, függései bőven lehetnek, akár úgy is hogy észre sem veszi. (Bérczesi is énekli: Mindenki függ valamitől… ) A leggyakoribb eset, amikor az ember ragaszkodik a megszokott, eseteg kellemetlen, de biztonságosnak gondolt szokásaihoz, környezetéhez. Csak panaszkodik, nem érzi jól magát, de nem mer változásban gondolkodni, mert az kockázatos, hátha nem sikerül.
Aztán jönnek a kifogások: túl öreg vagyok már, túl fiatal vagyok, nincs hozzá iskolám, satöbbi.
Természetesen nem minden napunk telik szuper derűs boldogságban lebegéssel. De ha valami nem felel meg, akkor bármikor változtathatunk. És ha a változás nem sikerül, akkor azon megint bármikor újra változtathatunk. És megint, és megint, és megint.
Ahogy Bérczesi énekli: Újrakezdheted reggelente!
Önzés vagy önzetlenség?
Vége a nyári tunyulásnak, lehet újra futkározni. Bár augusztusban is lehetett volna, de nagyon jó kifogás volt, hogy “most inkább nem, mert túl meleg van” .
Borja Vilaseca könyvét olvasom (El sinsentido común = kb. Közösségi józanésztelenség), épp az önzésről szóló résznél tartok. Mi is az az önzés? Ha valaki a saját érdekeit helyezi másoké elébe, hogy valamit nyerjen. Nyerni nem csak pénzt, anyagi javakat lehet, hanem jó érzéseket, kapcsolatokat, szabad időt, élményeket, stb.. Na akkor ezek szerint én önző szeretnék lenni. Nem mindig sikerül, de már eléggé odafigyelek .
Érdemes ezen elgondolkodni, mert az ember sokszor hagyja magát belesodorni olyan helyzetekbe, amelyek nem az ő saját érdekeit szolgálják, hanem másvalakiét. Aki jobban műveli az önzőség “tudományát”. Aztán azt vesszük észre, hogy egész életünk mások érdekeit szolgálja, szinte semmi sem szól arról, mi magunk mit szeretnénk. Vagy még el sem gondolkodunk ezen.
De végülis minden ember önző. Na de hogy merek ilyesmit állítani? Matematikai indukcióval bizonyítható. Az állításom ez: ha mindenki ismer legalább egy önző embert, akkor őmaga is önző. Így aztán mindenki az. Miért is? Nagyon egyszerű! Ha valakit önzőnek tartasz, akkor azt azért teszed, mert úgy látod hogy nem a te érdekeid szerint viselkedik, hanem azzal szemben a sajátját helyezi előtérbe. Na és itt van a kutya elásva: ha azt szeretnéd hogy saját érdeke helyett a tiéd szerint cselekedjen, akkor máris önző vagy! Üdv a csapatban! .
Persze az önzésnek is van két fokozata, első az egoista önzés, második az altruista önzés – amit általában önzetlenségnek szoktak nevezni, de mégis önzés. Hogy ne mutassam magamat túl okosnak, bevallom hogy meg kellett néznem, pontosan mit is jelent az altruizmus szó. Hát annyit, hogy valaki akár saját kárára is segíti fajtársait (ez esetben embertársait). És hogy az altruista miért önző mégis? Bár látszólag áldozatot hoz azért hogy segítsen másokat, mégis nyer vele valamit.
És itt most nem azokról beszélek, akik nyilvánosan “segítenek”, általában választások előtt, hogy aztán közmegbecsülést és szavazatokat szerezzenek. Inkább azokról, akik saját jószándékuktól vezérelve segítenek másokat, és nem okvetlenül verik nagydobra. Mégis nyernek: boldogabbak ettől, örülnek hogy segíthetnek másoknak, és hogy ezzel némileg jobbá teszik a világot, jobbá teszik az emberi kapcsolatokat.
A másokon való segítéshez muszáj hozzáfűznöm: eddigi tapasztalataim alapján leszűrtem, hogy csak annak érdemes segíteni aki valóban rászorul és el is fogadja a segítséget.
Az meg nem rászoruló, aki képességei birtokában tehetne sanyarú helyzete ellen, de nem tesz semmit, hanem várja a sült galambot. Jó példa erre a munkaképes kéregetők esete.
Végülis azt szűrtem le, hogy kell egy jó adag egoista önzés, hogy ne hagyjuk magunkat oktalanul kihasználni, hogy életünket úgy irányítsuk, ahogy nekünk megfelel. Hogy megtaláljuk saját életünk értelmét és lelki békénket e zaklatott világban. Aztán ha emellett tudunk segíteni másokon (akár jó példával, akár tanáccsal, akár tettekkel), akkor sokkal jobban érezhetjük magunkat a bőrünkben.
Gyóntam vagy kértem?
A minap megnéztük a veszprémi várat, ahol beültünk a Szent Mihály Főszékesegyház egyik hátsó padjába, hogy megcsodáljuk a templom leegyszerűsített, szinte dísztelen belső terét (a képen a templom üvegablaka, Szent Mihály ábrázolásával).
Minden templomnak van rám egy bizonyos hatása, elgondolkozom ezen-azon. Mivel nem vagyok hívő, viccesen mondtam a feleségemnek, hogy maradjunk egy kicsit, mert nem fejeztem még be az imámat . Azt kérdezte, hogy olyan sok-e a vétkem, amit gyónok, vagy olyan sok mindent kérek-e az Úrtól? Valahogyan automatikusan jött a válasz: Nem. Hálát adok sok mindenért. Az Univerzumnak, az Életnek, vagy nevezzük bárminek (akár az Úrnak).
Hálás vagyok, hogy reggel egészségesen ébredhetek feleségem mellett, akiben jó társamra találtam
. Hálás vagyok két nagy fiamért, de feleségem lányaiért is, hogy figyelhetem amint saját útjukat keresgélik a világban. Hálás vagyok hogy minden nap új lehetőségeket tartogat számomra, és hogy jó emberek vesznek körül.
Hálás vagyok hogy magam dönthetek arról, hogy mit tegyek, hogyan éljem az életemet. Hálás vagyok, hogy egyre jobban el tudom fogadni a tőlem eltérően gondolkodókat, és hogy eldönthetem, ezek közül kivel érdemes kapcsolatot tartani, és ki az akit érdemesebb elkerülni. Hálás vagyok, hogy megtanultam indokolt esetben bevenni a „leszarom”-tablettát, és nem hagyni feleslegesen megzavarni a lelki nyugalmamat. Hálás vagyok ha süt a nap, ha esik az eső, hogy a természet része lehetek, hogy láthatom a mezők sokszínű virágait, hallhatom a fák lombjának susogását a szélben, hajnalban a madarak csicsergését.
Mindannyiunknak van miért hálásnak lennünk! Ámen.
Friss könyv-zsákmányaim
Kirándulás közben szeretek betérni nagyobb helyi könyvesboltokba, élvezettel böngészgetni a személyiség-fejlesztő, vállalkozói, gazdasági és hasonló témájú könyvek közt. Idei spanyol utunkról sem tértem vissza zsákmány nélkül.
Először Lloret de Mar-ban találtunk rá a “Galissá” könyvesboltra, ahol kisvároshoz képest elég sokféle könyvük volt, találtam is 4 érdekeset. Aztán kedvencem, a barcelonai “Casa del Llibre” széles választékában turkálhattam. Ebben a boltban egész nap tudnék válogatni. Bár visszafogtam magamat, de itt is 4 új könyvvel jöttem ki. Végül szintén Barcelonában a “Llibreria Hispano Americana” műszaki könyvesboltban legeltettem szemeimet a könyvespolcokon. Még plusz 2 darab a szatyorba.
Az egyikben már a 110. oldalon járok, (Borja Vilaseca: El sinsentido común – magyarul a szójátékos címet úgy lehetne lefordítani hogy a “Közösségi józanésztelenség”, témája az önismeret, saját életünk értelmének és céljának megtalálása, és elszakadás a társadalom által ránk erőltetett, belénknevelt értelmetlen korlátoktól, félelmektől. A többi 9 könyv önismereti, vállalkozói, üzleti, pénzügyi témákkal foglalkozik. Alig várom hogy habzsolhassam őket.
Vannak, akik lenézik az úgynevezett „önfejlesztő” vagy „hogyan legyünk sikeresek” típusú könyveket, mert hogy csak általános frázisokat puffogtatnak, és hogy akkor mindenki sikeres és boldog lenne, ha csak elég lenne elolvasni pár könyvet. Való igaz. Gyakran ezek a könyvek felesleges szószaporításnak tűnő tartalomba csomagolják a mondanivalójukat. Az olvasó feladata, hogy megtalálja azt a néhány kulcs-mondatot, vezér-gondolatot, amit ő a saját életében fel tud használni. És ez mindenkinek más lehet akár ugyanabból a könyvből. Na meg van akinek részletesebb magyarázat, példák és szemléltetések szükségesek, hogy befogadja az információt. Nem kell egyetérteni az egész könyvvel, én már akkor is örülök, ha mindegyikben találok 1-2 fontos és hasznos mondatot.
Na és nem elég elolvasni az okos könyvet, sőt megtalálni a lényeget. Két fontos lépés még hátravan:
- Első: Elfogadni és befogadni az információt, ami esetleg lényegesen különbözhet az eddigi hiedelmeinktől, és esélyt adni hogy esetleg felhasználható számunkra.
- Második: ami nagyon nehéz, és kevesen teszik meg: a szerzett ismeretet hasznosítani, változtatni szokásainkon, megtenni a szükséges lépéseket, rendszeresen, újra meg újra, akkor is ha mások esetleg hülyének néznek minket.
Mert ma az internet korában minden információ (igaz és hamis is) szinte szabadon és ingyenesen elérhető. Aki szeretne valami újat tanulni, hozzájut az ismerethez. Nincs kifogás. Persze minden újabb ismeret azzal a veszéllyel jár, hogy rájövünk, eddigi életünk (vagy annak egy része) hazugságokra épült, és társadalmunk egyes szabályai esetleg nem is annyira a mi érdekeinket szolgálják. És ez nagyon kellemetlen érzés. Még kellemetlenebb, ha emiatt ki kéne lépnünk a komfortzónánkból. Az ismeretlenbe. A bizonytalanba. Miközben az átlagember nem érti, miért nem akarunk együtt haladni a nyájjal. Miért is agyalunk, mit különcködünk? Miért akarunk gondolkodni, amikor már gyerekkorunk óta olyan jól megmondják nekünk hogy mit kell tenni és mit kell gondolni.
Olvassatok! Olyasmit is, amivel tán első látásra nem értetek egyet. Hátha: „az igazság odaát van?!” És ne higgyetek vakon senkinek! Csak a saját józan eszetekre számíthattok. 😇