Ma reggel lágy tavaszias(?) szellő segített, nehogy túlmelegedjek futás közben. Azon agyaltam, hogy amikor látom például az Amazon, Apple, Google, Microsoft, stb. alapítóinak és vezetőinek példáját, szinte elönt a sárga irigység, hogy hogyan tudtak ekkora sikert elérni, ekkora méretű céget felépíteni? De valljuk be, nem nehéz egy pici irigységhez hasonló érzést felfedezni magunkban, amikor saját környezetünkben látjuk a “sikeresnek látszó” egyéneket, amit népiesen úgy mérnek, hogy ki ül a legmenőbb és legdrágább autóban, kinek van a legnagyobb háza a városban, ki utazik a legtöbbször egzotikus trópusi szigetekre, ki visel méregdrága márkás ruhát és ékszereket. Aztán ha hívő lennék, máris azon kapnám magamat, hogy a tizedik parancsolatot megsértve bűnbe estem: Ne kívánd, ami a felebarátodé!
Na de segít-e rajtunk ha más sikerét irigyeljük? Persze itt meg kell állnunk egy pillanatra, és tudatosítani, hogy a sikernek tulajdonított jelek néha csak a társadalmi szerepjátszás eszközei. Lehet hogy valaki méregdrága BMW-ben furikázik, de az még nincs kifizetve, az illető 5 évnyi spórolt pénze ment el a lízing első részletére, és az illetőnek fogalma sincs hogy miből fizeti ki a maradékot. De addig is nagyon menőnek tűnik. Ha eltekintünk ezektől a hivalkodó szerep-játékosoktól, még mindig találunk sok sikeres embert, akik bámulatra méltó eredményeket értek el, fent vannak a csúcson. Bár az irigység nem, de az segíthet ha csodáljuk ezeket az embereket, és megpróbáljuk saját magunk motivációjaként felhasználni a példájukat.
A legegyszerűbb módszer: megnézzük, mit csinálnak, elkezdjük mi is ugyanazt csinálni, és máris ugyanolyan sikeresek leszünk! Vagy mégsem? Netán nem is látjuk azt, ami valóban fontos? Ezzel kapcsolatban nagyon jó hattyús hasonlatot találtam Anxo Perez könyvében (A siker 88 lépése – Los 88 peldaños del éxito):
Mindannyian láttunk már a vízen kecsesen sikló hattyúkat. Fennséges, ahogy mozdulatlanul lebegnek a vízen, mégis haladnak előre. Mint a sikeres ember, fent ül a csúcson, és csak hagyja magát a siker által sodorva előre haladni. Ez az ami általában látható a sikerből. De mi az amit nem látunk? Hát azt, hogy a hattyúnak a víz színe alatt ott van a két lába, ami megállás nélkül tapossa a vizet, pedálozva hajtja előre magát. Újra meg újra. Ez a láthatatlan erőfeszítés a nagy titok! Ami minden siker mögött ott van. Nem látni, de a sikeres emberek is pedáloznak. Nem csak most, hanem egy órával ezelőtt is, meg napokkal ezelőtt is, meg sok sok évvel ezelőttől egyfolytában. Mert ahogy a mondás mondja, a gyors sikerhez nem kell semmi más, csak évek kemény munkája. Nem elég ellesni azt, hogy mit csinálnak most a sikeres emberek, hanem meg kell néznünk, mit csináltak az elejétől fogva, az évek folyamán, amikor még nem értek el sikereket, de fogukat összeszorítva, saját vagyonukat kockáztatva, haladtak előre, nem hagyták magukat eltántorítani a kudarcok által. Sajnos nem tudjuk szimplán lemásolni a tetteiket, mert más társadalmi, gazdasági környezetben, más érzelmi állapotban tevékenykedtek. Azt azonban láthatjuk, hogy a sikerhez a pedálozáson kívül szerencse és idő is kell, sok más mellett. Ezt lehetne megtanulni a sikeres emberektől:
1. legyen egy álmod – kell egy vízió, ami lelkesít és motivál
2. tűzd ki a célt – ha nem tudod hová tartasz, neki sem tudsz indulni
3. légy nyitott a lehetőségekre – a szerencse azt jelenti, hogy kész vagy és hajlandó vagy megragadni az adódó lehetőségeket, ha kell, kockázatot is vállalva
4. pedálozz a cél irányába – ez gyakran évtizedekig is eltarthat, közben lehet hogy többször kell módosítani az irányon, vagy akár magán a célon
Az ember így képzelné: új céget indítok, berendezem a boltot, telerakom áruval, kinyitom és máris sorban állnak a vevők, dől a lé, kész a siker, a tulaj mehet a trópusi szigetekre nyaralni. A kevés ritka szerencsés esettől eltekintve, a valóságban a vállalkozások nagy része néhány évnél tovább nem bírja. Egyszerűen nincs piaci igény, vagy más miatt nem fut be. Egy helyi boltnak is véleményem szerint minimum 2-3 év kell hogy igazolja életképességét, de sok vállalkozás akár 4-5 évig is veszteséget termelhet, amíg eléri azt a szintet hogy némi nyereséget termeljen. Persze ha a növekedés túl gyors, az is komoly kihívás. De általában a normál cégek, ha nem mentek csődbe az első pár évben, és a tulajdonos kellően pedálozik, menet közben alkalmazkodva a változásokhoz, akkor stabil hosszútávú növekedést tudnak produkálni. De ez még mindig nem a látványos siker. Ekkor jön az idő-faktor. Egyszerűen el kell telni sok évnek ahhoz, hogy a fokozatosan növekedő cég jelentős méretet érjen el. Jó példa Warren Buffet milliárdos, aki több mint 75 éve befektet, fokozatosan nődögélt is a vagyona, de annak 95%-át csak 65 éves kora felett szerezte. Egyszerűen ilyen a kamatos kamat működése. Nagyon sok idő kell hozzá, és a vége felé látni jobban az eredményt.
Úgyhogy az igazi siker eléggé időigényes műfaj. Mielőtt bárki is irigyelné a nagy sikert, fontolja meg, hajlandó-e ugyanazokat az áldozatokat meghozni, ugyanannyi kockázatot, munkát, éveket adni az életéből. Ha valaki nem szeretné túlhajtani magát, kisebb sikerrel is is beérheti, megtalálhatja elégedettségét úgy is, hogy közben az élet el ne suhanjon mellette.
Ne feledjük a hattyúk titkát: a sikerhez pedálozni kell! 😇
Hónap: 2023 november
Mindennapi zsákutcáink …
Ma reggeli futásomat azzal kezdtem, hogy befutottam egy zsákutcába. Nem hangzik túl motiválóan, pedig nem minden zsákutca tényleg zsákutca. Aztán van amelyik tényleg az, de nem mindenkinek. Ahogy a kilátástalan helyzetekből is sokszor van kiút. Például ez a tábla az autók számára zsákutcát jelez, de kerékpárosok, gyalogosok számára nem. Azon agyaltam, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha a képen látható közlekedési táblához hasonlóan, egyértelmű táblák jeleznék számunkra életünk zsákutcáit. Amikor döntést kell hoznunk, milyen jó lenne előre tudni, hogy melyik választások jelentenek zsákutcát, ahová nem érdemes bemenni, mert sehová sem vezet, és előbb-utóbb úgyis vissza kell térnünk ugyanoda ahonnan elindultunk! Hát ez tényleg ideális elképzelésnek hangzik, ugyanúgy mint a kommunizmus ötlete. Van azonban néhány kérdésem:
1) Ki jelölné ki a zsákutcákat számunkra? Lenne ennek a felsőbb hatalomnak elég információja ahhoz, hogy tudja, mi a jó nekünk? Előre láthatná azt, hogy a környezetünkben milyen változások lesznek, amelyek egy rossznak tűnő választást később mégis jóra fordíthatnak? Ez a felsőbb hatalom vajon tényleg a mi érdekeinket tartaná szem előtt, vagy elsősorban a saját fennmaradása szemszögéből irányítana minket? Hiszen mostani társadalmi rendszerünkben is tapasztaljuk, hogy egyéni szabadságjogok ide vagy oda, meg akarják mondani nekünk, mi a jó nekünk(?), aztán utólag derül ki hogy nem annyira. Gyermekkorunktól kapjuk az idomítást: ha ezt csinálod akkor rossz vagy és nem szeret a közösség, ha viszont azt, akkor jó vagy és szeret a közösség.
2) Mi van, ha bemegyünk a kijelölt zsákutcába, és mégis képesek vagyunk megtalálni (vagy ha nincs, akkor kialakítani) a zsákutca végén egy átjárót? Akkor egy kiváló lehetőséget szalasztottunk volna el, amit a tömegek teljesen figyelmen kívül hagynak, mert hisznek a zsákutca táblának. Ez az életben mindig utólag szokott csak kiderülni – azt nevezik sikeresnek aki talált átjárót, mindegy mennyi idő alatt. Van aki egész életét makacsul egy zsákutcában tölti, hiába keresve az átjárót. Sajnos erre nincs recept, hogy meddig érdemes kitartani.
3) Mit tennénk ha minden választási lehetőség zsákutcaként lenne megjelölve? Felkötnénk magunkat, mert nincs tovább? Az életben látjuk, hogy általában mindig van valamilyen megoldás. Még ha nem okvetlen kellemes is.
4) Ha mégis zsákutcába tévedünk, és hónapok vagy évek kínlódása után döntünk csak hogy kiszállunk, visszajövünk a zsákutcából, akkor az nekünk jó vagy rossz? Vajon a rossz megtapasztalása nem válik hasznunkra? Nem kell-e a rossz tapasztalata hogy a jót később értékelni tudjuk? Ha megtanuljuk, hogy például egy párkapcsolatban mit engedhet meg velünk szemben a párunk, és mi az amit nem szabad eltűrni egy pillanatig sem? Ha megtanuljuk felismerni, hogy a munkahelyünkön jól érezzük-e magunkat, maga a munka jó érzéssel tölt-e el, ki tudunk-e jönni a kollégákkal, főnökünkkel, nem használnak-e ki minket vagy bánnak velünk megalázó és megengedhetetlen módon, és hogyan kell kiállni magunkért másokkal, akár a főnökünkkel szemben? És ami a legfontosabb, miután rájöttünk hogy nem vagyunk jó helyen, és nem is tudjuk a helyzetet megjavítani, fogadjuk el azt, hogy egyedül mi magunk tudunk döntést hozni arról, hogy kilépünk a zsákutcából. Minél előbb, annál jobb.
Talán jobb is ha nincsenek jelzések az életünk zsákutcáin. Mert ami az egyik embernek jó, az a másiknak szenvedés lehet. Persze az ember jónéhány zsákutca után már rendelkezhet annyi tapasztalattal, hogy nem megy bele ugyanolyan típusú zsákutcába huszadszor. De mégis van ilyen. Például egy pszichológus könyvében olvastam, hogy aki bántalmazó környezetben nőtt fel, annak az az ismert, az a “normális”, és bár szenved, de újra meg újra hasonló “már ismert, tehát nem ismeretlen és kockázatos” bántalmazott szerepekbe helyezi magát. Ezek azok, akiket ver a férjük, de tűrik, mert az apjuk is verte az anyjukat. Ezeket csicskáztathatják a kollégáik, mert megszokták, hogy meg kell felelniük, hogy “szeressék”, “elfogadják” őket. Ezekkel ordibálhat a főnökük, mert ő a főnök, pedig a főnök is ugyanolyan ember mint más, és meg kell adnia a kellő tiszteletet a legalsó beosztottjának is mint embernek. Aki nem jól végzi a munkáját annak azt kulturáltan is meg lehet mondani, sőt még elbocsátani is lehet kulturált módon.
Végezetül arra jutottam, hogy bár volt pár zsákutca az életemben, amit nem bántam volna ha kimarad, de nagyon sok más zsákutcában sokat tanultam. Mindemellett tudatosan végig kell gondolni szinte napi szinten, hogy ilyen vagy olyan téren nem vagyok-e épp most is valamilyen zsákutcában, és hogy vajon használom-e a múltban megszerzett tapasztalataimat? Mert okoskodni könnyű, másoknak tanácsokat adogatni könnyű, de már rajtakaptam magamat azon én is, hogy miután itt megírtam egy írást, majd másnap újra elolvastam, rájöttem, hogy máris változtatnom kell az életemben, mert én sem úgy csinálom, mint ahogy leírtam . (Feltaláltam az önsegítő írást! 
Haleluja! Már nem koptattam hiába a billentyűzetet.) Ha aztán véletlenül másnak is segíthet, vagy megadja azt a pici utolsó lökést, hogy döntsön és változtasson, az csak a hab a tortán.
Haleluja! Már nem koptattam hiába a billentyűzetet.) Ha aztán véletlenül másnak is segíthet, vagy megadja azt a pici utolsó lökést, hogy döntsön és változtasson, az csak a hab a tortán. Figyelj oda, zsákutcában vagy-e! Saját életednek egyedül TE vagy a söfőrje! 