Hónap: 2023 november

Újratervezés…

     Amikor az ember egy kereszteződéshez ér, bármerre kanyarodhat. De akár kereszteződés híján is bármikor megállhat, visszafordulhat. Vannak az életben kisebb-nagyobb fordulatok, nem egyszer 180 fokos hátraarcok. Változnak a körülmények, ami gyakran azzal jár hogy az eddig jól bevált elképzelések, elvek már nem működnek. Újakra kell cserélni, szembenézve azzal, hogy eddig esetleg pont az ellenkezőjét csináltuk, mint amit ezután helyesnek tartunk.
     Ha vennénk a bátorságot, megállnánk egy pillanatra, hátrébb lépnénk, messzebbről már sokkal jobban látszódna az amit közelről nem veszünk észre. A mindennapi mókuskerékben azt hisszük hogy akkor lesz jobb, ha még gyorsabban taposunk. Persze ettől a mókuskerék felgyorsul, de aztán hogy orra ne essünk benne, még-még-még gyorsabban kell taposnunk. Ahelyett, hogy elgondolkodnánk: Jól érzem magamat taposás közben? Azt mondják hogy az a munka, amit élvezettel csinálunk, nem is munka, hanem szórakozás. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt, hogy kedveljük is a munkánkat, keressünk is vele eleget a megélhetéshez, ugyanakkor urai lehessünk saját időnk nagy részének.

Élvezzük a mát, vagy gondoljunk a jövőre?

     Múltkor olvastam egy emberről, aki szinte csavargó módjára élt egy kis házikóban. Halála után derült ki, hogy több millió dolláros megtakarításai voltak, amit aztán végrendeletben ráhagyott valami alapítványra. Ez az ember megvont magától minden kényelmet és “földi élvezetet”, kemény és tiszteletreméltó rendszerességgel egész életén keresztül takarékoskodott, pénzét alacsony kockázatú tőzsdei alapokban fialtatta, és az évtizedek meg a kamatos kamat megtették amit kell. Na de ez meg a ló másik oldala. Van aki nem gondol a jövőre, nem képez tartalékot, csak él a mának és élvezi az életet, aminek később meglehet a böjtje, míg más kuporgat, de nem élvezi az életet.
     Persze egyszerű lenne, ha valaki megmondaná nekünk a tuti receptet, hogy mi a helyes út. De erre mindenkinek saját magának kell rájönnie. Ehhez kell a nyitott elme, hajlandóság arra hogy kétségbevonjuk eddigi hiedelmeinket, el tudjuk fogadni a tőlünk eltérő véleményeket, még ha nem is értünk vele egyet, na meg vágy a tanulásra. És idő. Ami mindenkinek épp napi 24 órával lesz kevesebb naponta. Ha már van idő, akkor jön a probléma: annyi sok a lehetőség, hogy a legnehezebb azt eldönteni, mi az ami belefér a napunkba, és mit hagyjunk ki, annak ellenére hogy érdekel, de nem fér bele.

Időmilliomos vagy gazdag?

     Van ilyen kifejezés: időmilliomos. Azt jelenti, hogy valakinek sok ideje van. Míg a milliomos szót a gazdag emberekre szokták használni. Én egy kicsit újraértelmezném az “időmilliomos” szót. Olyan ember, aki azért számít gazdagnak, mert a saját idejének az ura. Akkor is ha pénze valójában kevés van. “Magaura” lenne a megfelelő kifejezés. Persze mindenkinek vannak időszakok, amelyeket külső tényezők befolyásolnak (pl. munkaidő, bár ha jól érezzük magunkat a munkánkban, akkor szeretünk ott is lenni). De az igazi gazdagság és elégedettség érzése az, amikor képesek vagyunk elég nagy óraszámot besorolni a “magaura” kategóriába. Amit csak mi uralunk. És ez nem pénz kérdése. Ha valaki egy kis tanyán él, és saját napjának ura, az számomra gazdagabb, mint a milliárdos, aki napi 12 órákat dolgozik és állandóan aggódik a befektetései miatt, és már kínjában nem tudja hogy milyen magánszigetet, kastélyokat, luxus-cuccot vásároljon, amelyeket valójában nincs is ideje használni, élvezni.
     Ha úgy érzed, hogy nem vagy ura az idődnek, nem a megfelelő helyen vagy, ideje elgondolkodni a változtatáson. Ahogyan a navigációs berendezés szokta egykedvűen mondani, amikor nem jó felé mész: Újratervezés. 😇

Időutazással megoldjuk?

     Ma friss hűs reggel csábított a futásra. Közben még a Netflixen látott Testek (Bodies) című minisorozat járt a fejemben. A történet egy időutazásokkal bonyolított krimi. Érdekes volt, de az évad végére kikerekedett befejezést nehezen emészti meg az én kis lelkem, mert szeretem a logikus és valahogy megmagyarázható dolgokat. Úgyhogy e sorozatról most egyebet nem is írnék.
     Ettől függetlenül gyakran megjelenő motívum az ember időutazás iránti vágya. Ki nem goldolkodott volna el azon, ha visszamehetne a múltba, mennyi mindent helyre tudna hozni? Aztán beleütközünk az időparadoxonba, hogy ha visszamegyek helyrehozni, akkor az nem is történt meg, akkor vissza sem mennék helyrehozni, de akkor meg megtörténne … Aztán erre kitalálták a párhuzamos univerzumok végtelen sorát, ami pillanatonként vagy időutazásonként végtelen más-más párhuzamos univerzumokra ágazik szét. De ez már a sci-fi rajongók terepe.
     Amit viszont észlelek a valós életben: Mi emberek hajlamosak vagyunk a múltban élni, a múlton rágódni, hogy mennyire szeretnénk oda visszatérni és ezt vagy azt máshogy csinálni, és akkor ha az máshogy csináltuk volna, akkor most milyen jó lenne! Aztán ennél még gyakoribb az, hogy másokat hibáztatunk a múltban, ha X csúnyán át nem vert volna, vagy Y ezt vagy azt nem tette volna, akkor most jobb lenne nekem. Ez még nem is lenne baj, bár a múltat nem lehet megváltoztatni, de elemezhetjük és tanulhatunk belőle. DE! Aztán el kell engedni, tovább kell lépni.
     Egy valamit tudunk megváltoztatni: a jövőt! Azt is főként úgy, ha magunk változunk, ha valamit másképp teszünk mint eddig, ha vesszük a bátorságot, változtatunk és akcióba lendülünk. Nagyon könnyű beleesni abba a csapdába, hogy kifogásként használjuk a múlt sérelmeit, balsors-csapásait, hogy megmagyarázzuk, miért vagyunk rossz helyzetben. Van aki egész életében elvan ezzel, ahelyett hogy tenne azért, hogy a jövője jobb legyen.
     Minden évben látom, ahogy megy a nagy trianon-siránkozás, hogy mekkora igazságtalanság érte Magyarországot (már több mint 100 éve!), satöbbi, satöbbi. Amit utólag már nem lehet meg nem történtté tenni. Szerintem jelenleg sokkal nagyobb baj, hogy senki nem foglalkozik a jövővel. Siránkozunk a múlton, eltékozoljuk a jelenlegi lehetőségeket (megy a szabadrablás), és nem fektetünk be a jövőbe. Vegyük például Norvégia példáját, aki az olaj-bevételeiből már 25 éve egy komoly állami tőkealapot képez, aminek az értéke jelenleg minden egyes norvég lakosra több mint 250 ezer dollár. Ha most úgy döntenének, hogy minden lakos kap havi 1000 dollárt, húsz évig kitartana. De persze nem szórják szét, hanem fialtatják.
     Ezzel szemben mit csinálnak nálunk – Magyarországon és Szlovákiában? Nagy az államadósság, az állami költségvetés minden évben mínuszos. Micsoda? Hát az hogy lehet hogy többet költünk mint amennyi a bevételünk? Hát lehet! A kormányok csak maximum 4 években gondolkodnak, ami, mondjuk meg őszintén, még a lopáshoz sem túl sok idő, nem még ahhoz hogy valamiféle évszázadokra szóló pénzügyileg megfontolt jóléti koncepciót kialakítsanak. Sőt, a nyugdíjrendszer hosszútávú fenntarthatatlanságával sem mer igazán szembenézni senki. Sem hosszútávú, sem rövidtávú tartalékok nincsenek, ha bármi nem a terv szerint alakul, máris megszorító intézkedések kellenek, nincs milyen tartalékhoz nyúlni. Folynak a pénzek eszetlenül, aztán a lyukakat kölcsönökkel tömik be, amiket kamatostul törleszteni kell, ahhoz meg újabb és újabb adók kivetése szükséges. Mert a kisember fizet mindent. Mondjuk érdekes kérdés, hogy az állam ami saját jogon nyomhatna több pénzt, vajon miért vesz fel ehelyett kölcsönt kamatra – hiszen mindkét megoldás ugyanúgy inflációval végződik? Bár a kölcsönfelvételes verzió magánzsebekbe juttatja a kamatokat …
     Na de ne menjek bele ennyire a politizálásba. Elég ha mindenki a múlton való siránkozás helyett a saját jövőjével foglalkozik. Ami pénzügyileg azt jelenti hogy tartalékot kell képezni, mindegy milyen keveset tudunk havonta félretenni, de legyen valamennyi. Ha elromlik a hűtő, ne kelljen kölcsönt felvenni. Ha egy ideig nem lenne munkánk, ne kelljen éhezni. És az a tény hogy megszűnt a munkahelyünk, nem jelent semmit a jövőre nézve. Csak annyit, hogy most másik munkát kell találnunk. Akár már másnap. Siránkozás és mások hibáztatása helyett. Mert az idő megy. Persze ez nemcsak a pénzre vonatkozik. Az élet semmilyen terén sem jó leragadni a múlt miatt.
     Állandó időutazásban vagy, naponta 24 órát utazol előre az időben. És amelyik órákat átélted, azokhoz már soha vissza nem térhetsz. De mindig előtted a következő 1 óra! Amiben tehetsz valamit, hogy jobb legyen neked, mint azelőtt. Nosza! 😇

Siker? A hattyúk titka

     Ma reggel lágy tavaszias(?) szellő segített, nehogy túlmelegedjek futás közben. Azon agyaltam, hogy amikor látom például az Amazon, Apple, Google, Microsoft, stb. alapítóinak és vezetőinek példáját, szinte elönt a sárga irigység, hogy hogyan tudtak ekkora sikert elérni, ekkora méretű céget felépíteni? De valljuk be, nem nehéz egy pici irigységhez hasonló érzést felfedezni magunkban, amikor saját környezetünkben látjuk a “sikeresnek látszó” egyéneket, amit népiesen úgy mérnek, hogy ki ül a legmenőbb és legdrágább autóban, kinek van a legnagyobb háza a városban, ki utazik a legtöbbször egzotikus trópusi szigetekre, ki visel méregdrága márkás ruhát és ékszereket. Aztán ha hívő lennék, máris azon kapnám magamat, hogy a tizedik parancsolatot megsértve bűnbe estem: Ne kívánd, ami a felebarátodé!
Na de segít-e rajtunk ha más sikerét irigyeljük? Persze itt meg kell állnunk egy pillanatra, és tudatosítani, hogy a sikernek tulajdonított jelek néha csak a társadalmi szerepjátszás eszközei. Lehet hogy valaki méregdrága BMW-ben furikázik, de az még nincs kifizetve, az illető 5 évnyi spórolt pénze ment el a lízing első részletére, és az illetőnek fogalma sincs hogy miből fizeti ki a maradékot. De addig is nagyon menőnek tűnik. Ha eltekintünk ezektől a hivalkodó szerep-játékosoktól, még mindig találunk sok sikeres embert, akik bámulatra méltó eredményeket értek el, fent vannak a csúcson. Bár az irigység nem, de az segíthet ha csodáljuk ezeket az embereket, és megpróbáljuk saját magunk motivációjaként felhasználni a példájukat.
A legegyszerűbb módszer: megnézzük, mit csinálnak, elkezdjük mi is ugyanazt csinálni, és máris ugyanolyan sikeresek leszünk! Vagy mégsem? Netán nem is látjuk azt, ami valóban fontos? Ezzel kapcsolatban nagyon jó hattyús hasonlatot találtam Anxo Perez könyvében (A siker 88 lépése – Los 88 peldaños del éxito):
Mindannyian láttunk már a vízen kecsesen sikló hattyúkat. Fennséges, ahogy mozdulatlanul lebegnek a vízen, mégis haladnak előre. Mint a sikeres ember, fent ül a csúcson, és csak hagyja magát a siker által sodorva előre haladni. Ez az ami általában látható a sikerből. De mi az amit nem látunk? Hát azt, hogy a hattyúnak a víz színe alatt ott van a két lába, ami megállás nélkül tapossa a vizet, pedálozva hajtja előre magát. Újra meg újra. Ez a láthatatlan erőfeszítés a nagy titok! Ami minden siker mögött ott van. Nem látni, de a sikeres emberek is pedáloznak. Nem csak most, hanem egy órával ezelőtt is, meg napokkal ezelőtt is, meg sok sok évvel ezelőttől egyfolytában. Mert ahogy a mondás mondja, a gyors sikerhez nem kell semmi más, csak évek kemény munkája. Nem elég ellesni azt, hogy mit csinálnak most a sikeres emberek, hanem meg kell néznünk, mit csináltak az elejétől fogva, az évek folyamán, amikor még nem értek el sikereket, de fogukat összeszorítva, saját vagyonukat kockáztatva, haladtak előre, nem hagyták magukat eltántorítani a kudarcok által. Sajnos nem tudjuk szimplán lemásolni a tetteiket, mert más társadalmi, gazdasági környezetben, más érzelmi állapotban tevékenykedtek. Azt azonban láthatjuk, hogy a sikerhez a pedálozáson kívül szerencse és idő is kell, sok más mellett. Ezt lehetne megtanulni a sikeres emberektől:
1. legyen egy álmod – kell egy vízió, ami lelkesít és motivál
2. tűzd ki a célt – ha nem tudod hová tartasz, neki sem tudsz indulni
3. légy nyitott a lehetőségekre – a szerencse azt jelenti, hogy kész vagy és hajlandó vagy megragadni az adódó lehetőségeket, ha kell, kockázatot is vállalva
4. pedálozz a cél irányába – ez gyakran évtizedekig is eltarthat, közben lehet hogy többször kell módosítani az irányon, vagy akár magán a célon
Az ember így képzelné: új céget indítok, berendezem a boltot, telerakom áruval, kinyitom és máris sorban állnak a vevők, dől a lé, kész a siker, a tulaj mehet a trópusi szigetekre nyaralni. A kevés ritka szerencsés esettől eltekintve, a valóságban a vállalkozások nagy része néhány évnél tovább nem bírja. Egyszerűen nincs piaci igény, vagy más miatt nem fut be. Egy helyi boltnak is véleményem szerint minimum 2-3 év kell hogy igazolja életképességét, de sok vállalkozás akár 4-5 évig is veszteséget termelhet, amíg eléri azt a szintet hogy némi nyereséget termeljen. Persze ha a növekedés túl gyors, az is komoly kihívás. De általában a normál cégek, ha nem mentek csődbe az első pár évben, és a tulajdonos kellően pedálozik, menet közben alkalmazkodva a változásokhoz, akkor stabil hosszútávú növekedést tudnak produkálni. De ez még mindig nem a látványos siker. Ekkor jön az idő-faktor. Egyszerűen el kell telni sok évnek ahhoz, hogy a fokozatosan növekedő cég jelentős méretet érjen el. Jó példa Warren Buffet milliárdos, aki több mint 75 éve befektet, fokozatosan nődögélt is a vagyona, de annak 95%-át csak 65 éves kora felett szerezte. Egyszerűen ilyen a kamatos kamat működése. Nagyon sok idő kell hozzá, és a vége felé látni jobban az eredményt.
Úgyhogy az igazi siker eléggé időigényes műfaj. Mielőtt bárki is irigyelné a nagy sikert, fontolja meg, hajlandó-e ugyanazokat az áldozatokat meghozni, ugyanannyi kockázatot, munkát, éveket adni az életéből. Ha valaki nem szeretné túlhajtani magát, kisebb sikerrel is is beérheti, megtalálhatja elégedettségét úgy is, hogy közben az élet el ne suhanjon mellette.
Ne feledjük a hattyúk titkát: a sikerhez pedálozni kell! 😇

Mindennapi zsákutcáink …

     Ma reggeli futásomat azzal kezdtem, hogy befutottam egy zsákutcába. Nem hangzik túl motiválóan, pedig nem minden zsákutca tényleg zsákutca. Aztán van amelyik tényleg az, de nem mindenkinek. Ahogy a kilátástalan helyzetekből is sokszor van kiút. Például ez a tábla az autók számára zsákutcát jelez, de kerékpárosok, gyalogosok számára nem.
     Azon agyaltam, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha a képen látható közlekedési táblához hasonlóan, egyértelmű táblák jeleznék számunkra életünk zsákutcáit. Amikor döntést kell hoznunk, milyen jó lenne előre tudni, hogy melyik választások jelentenek zsákutcát, ahová nem érdemes bemenni, mert sehová sem vezet, és előbb-utóbb úgyis vissza kell térnünk ugyanoda ahonnan elindultunk! Hát ez tényleg ideális elképzelésnek hangzik, ugyanúgy mint a kommunizmus ötlete. Van azonban néhány kérdésem:
     1) Ki jelölné ki a zsákutcákat számunkra? Lenne ennek a felsőbb hatalomnak elég információja ahhoz, hogy tudja, mi a jó nekünk? Előre láthatná azt, hogy a környezetünkben milyen változások lesznek, amelyek egy rossznak tűnő választást később mégis jóra fordíthatnak? Ez a felsőbb hatalom vajon tényleg a mi érdekeinket tartaná szem előtt, vagy elsősorban a saját fennmaradása szemszögéből irányítana minket? Hiszen mostani társadalmi rendszerünkben is tapasztaljuk, hogy egyéni szabadságjogok ide vagy oda, meg akarják mondani nekünk, mi a jó nekünk(?), aztán utólag derül ki hogy nem annyira. Gyermekkorunktól kapjuk az idomítást: ha ezt csinálod akkor rossz vagy és nem szeret a közösség, ha viszont azt, akkor jó vagy és szeret a közösség.
     2) Mi van, ha bemegyünk a kijelölt zsákutcába, és mégis képesek vagyunk megtalálni (vagy ha nincs, akkor kialakítani) a zsákutca végén egy átjárót? Akkor egy kiváló lehetőséget szalasztottunk volna el, amit a tömegek teljesen figyelmen kívül hagynak, mert hisznek a zsákutca táblának. Ez az életben mindig utólag szokott csak kiderülni – azt nevezik sikeresnek aki talált átjárót, mindegy mennyi idő alatt. Van aki egész életét makacsul egy zsákutcában tölti, hiába keresve az átjárót. Sajnos erre nincs recept, hogy meddig érdemes kitartani.
     3) Mit tennénk ha minden választási lehetőség zsákutcaként lenne megjelölve? Felkötnénk magunkat, mert nincs tovább? Az életben látjuk, hogy általában mindig van valamilyen megoldás. Még ha nem okvetlen kellemes is.
     4) Ha mégis zsákutcába tévedünk, és hónapok vagy évek kínlódása után döntünk csak hogy kiszállunk, visszajövünk a zsákutcából, akkor az nekünk jó vagy rossz? Vajon a rossz megtapasztalása nem válik hasznunkra? Nem kell-e a rossz tapasztalata hogy a jót később értékelni tudjuk? Ha megtanuljuk, hogy például egy párkapcsolatban mit engedhet meg velünk szemben a párunk, és mi az amit nem szabad eltűrni egy pillanatig sem? Ha megtanuljuk felismerni, hogy a munkahelyünkön jól érezzük-e magunkat, maga a munka jó érzéssel tölt-e el, ki tudunk-e jönni a kollégákkal, főnökünkkel, nem használnak-e ki minket vagy bánnak velünk megalázó és megengedhetetlen módon, és hogyan kell kiállni magunkért másokkal, akár a főnökünkkel szemben? És ami a legfontosabb, miután rájöttünk hogy nem vagyunk jó helyen, és nem is tudjuk a helyzetet megjavítani, fogadjuk el azt, hogy egyedül mi magunk tudunk döntést hozni arról, hogy kilépünk a zsákutcából. Minél előbb, annál jobb.
     Talán jobb is ha nincsenek jelzések az életünk zsákutcáin. Mert ami az egyik embernek jó, az a másiknak szenvedés lehet. Persze az ember jónéhány zsákutca után már rendelkezhet annyi tapasztalattal, hogy nem megy bele ugyanolyan típusú zsákutcába huszadszor. De mégis van ilyen. Például egy pszichológus könyvében olvastam, hogy aki bántalmazó környezetben nőtt fel, annak az az ismert, az a “normális”, és bár szenved, de újra meg újra hasonló “már ismert, tehát nem ismeretlen és kockázatos” bántalmazott szerepekbe helyezi magát. Ezek azok, akiket ver a férjük, de tűrik, mert az apjuk is verte az anyjukat. Ezeket csicskáztathatják a kollégáik, mert megszokták, hogy meg kell felelniük, hogy “szeressék”, “elfogadják” őket. Ezekkel ordibálhat a főnökük, mert ő a főnök, pedig a főnök is ugyanolyan ember mint más, és meg kell adnia a kellő tiszteletet a legalsó beosztottjának is mint embernek. Aki nem jól végzi a munkáját annak azt kulturáltan is meg lehet mondani, sőt még elbocsátani is lehet kulturált módon.
     Végezetül arra jutottam, hogy bár volt pár zsákutca az életemben, amit nem bántam volna ha kimarad, de nagyon sok más zsákutcában sokat tanultam. Mindemellett tudatosan végig kell gondolni szinte napi szinten, hogy ilyen vagy olyan téren nem vagyok-e épp most is valamilyen zsákutcában, és hogy vajon használom-e a múltban megszerzett tapasztalataimat? Mert okoskodni könnyű, másoknak tanácsokat adogatni könnyű, de már rajtakaptam magamat azon én is, hogy miután itt megírtam egy írást, majd másnap újra elolvastam, rájöttem, hogy máris változtatnom kell az életemben, mert én sem úgy csinálom, mint ahogy leírtam . (Feltaláltam az önsegítő írást! 😊 Haleluja! Már nem koptattam hiába a billentyűzetet.) Ha aztán véletlenül másnak is segíthet, vagy megadja azt a pici utolsó lökést, hogy döntsön és változtasson, az csak a hab a tortán.
     Figyelj oda, zsákutcában vagy-e! Saját életednek egyedül TE vagy a söfőrje! 😇