Bűn és bűnhődés (Dosztojevszkij)

Eddig még nem olvastam semmit Dosztojevszkijtől. Mostanáig. Egy ismerős ajánlotta, én meg enyhe bizalmatlansággal nekiveselkedtem a Bűn és bűnhődés című könyvnek.

A sanyarú sorsú, lelkileg kissé labilis ifjú főhős – Rogyion Romanovics – gyilkosságra szánja el magát, melynek motívuma elvileg rablás, de ez nem volt számomra teljesen világos. Elkövet pár logikátlan hibát, a bűncselekmény nem pontosan úgy sikerül ahogy eltervezte. Aztán jönnek a lelki vívódások, további szereplők kapcsolódnak a történetbe, mindegyiknek két keresztneve, és egy vezetékneve. Aztán amikor hárman beszélgetnek egy jelenetben, és az író hol dupla keresztnévvel, hol vezetéknévvel hivatkozik a személyekre, így elég nehéz volt követnem, hogy akkor most ki mit mondott, melyik keresztnevekhez melyik vezetéknév tartozik.

Szóval ment a lelki vívódás, ehhez hozzáadódtak a többi szereplő lelki bajai. Mondtam is magamnak 150-edik oldalnál, ha még 100 oldal múlva is csak az előrelépés nélküli lelki önmarcangolás lesz, akkor biza leteszem a könyvet. De aztán addig csűrődött-csavaródott a történet fonala,  hogy csak elolvastam az egészet. A főhős bírta lelki vívódással egészen a végéig, aztán rászánta magát a bűnhődésre. Bár már a lelki bajai is felfoghatók egyfajta bűnhődésnek. Aztán lezárásként jött 8 év kényszermunka Szibériában. Aztán a fogság első éve után talál csak lelki nyugalomra, talál új értelmet az életének.

Végülis a lényeg az utolsó 10 oldalon olvasható. De hogy azt az utolsó 10 oldalt értelmezni és értékelni tudjuk, ahhoz el kell olvasni az elejétől az egészet, átküzdeni magunkat a kilátástalannak tűnő lelki bajok és vívódások sorozatán. Külső szemlélőként nem könnyű efogadni, hogy nem teszik meg azt a pár egyszerű lépést, amivel a helyzetük javulna, ehelyett sokszor még nagyobb bajba keverednek. De ha valaki bajban van, nem mindig tud higgadtan gondolkodni, gyakran reagál irracionálisan. Szóval ez a k¨önyv nem egy szokványos kalandregény.

Választástalanság

Most egy alapos letolást kapnék Ifjúkori, de még tíz évvel ezelőtti önmagamtól is. Mindig azt tartottam, hogy nem a kocsmában kell szidni a rendszert, hanem választások napján fel kell emelni a seggünket, és elmenni szavazni. Mert ez az a pillanat, amikor az egyszerű polgár tényleg dönthet, és döntésével befolyásolhat valamit. Ó, micsoda gyermeki naivitás! És majd ötven évig kitartottam mellette!

A legutóbbi szlovákiai parlamenti választásokon az egyik akkori ellenzéki pártra szavaztam, úgy gondotlam hogy Fico csapatát le kell cserélni. Azóta is furdal a lelkiismeret. No nem azért mert Ficot hiányolnám! De hogy micsoda egy bagázs került hatalomra az én segítségemmel (is)!?

A mostani pszichopata kormány ténykedése, és az ő aktív segítségükkel elmélyülő társadalmi zűrzavar aztán teljesen eloszlatta minden naivitásomat a politika terén. Mikor és miben dönthet a nép? Nagy lófütykösben! Nem érzékelem, hogy bármi is változhatna. Legalábbis nem azáltal, hogy elmegyek szavazni, és bekarikázom a jelöltet, amelyik a legszebbeket ígérgeti.

Mert mit szoktak csinálni a választási ígéretekkel? Elfelejteni! Aztán az a funkcionárius, aki teszem azt nyolc éve ül a parlamentben, négy év múlva kiírja ugyanazt az ígéretet a kampányban, amely teljesítéséért eddig sem tett semmit, pedig tehetett volna.

Alibistának tűnik a mostani hozzáállásom. Még magamnak is. Kell szoknom ezt a módit. Le kell győznöm a “politikailag korrekt” társadalmi elvárásokat. De nem szavazok, hogy ne érezzem magamat kellemetlenül, ha aztán az általam támogatott jelölt hatalomra kerül és hülyeségeket csinál.

Kérdezhetné bárki: mi lenne ha mindenki így gondolkodna? Vagy szinte mindenki? Akkor szavazna a népesség 5%-a, akik hatalomra segítenének valami szélsőséges garnitúrát? Lehet hogy az lenne. A társadalom szétziláltsága, a bizalmi válság, a problémák képmutató szőnyeg alá söprése, néven nem nevezése olyan feszültségeket szül a társadalomban, amik időnként Hitlerszerű vezetők hatalomra jutásával járnak.

Mert a csordának vezetőre van szüksége. És ha a mostani funkcionáriusok nem képesek elhitetni az emberekkel, hogy “vezetők” is, akik vezetik őket, megoldják a problémáikat és megvédik őket (a valós és a mesterségesen kitalált “veszélyektől”), akkor kész a terep a szélsőségesek porondra lépéséhez.

Ma önkormányzati választás van Szlovákiában, ami egy kicsit más súlyú, mint a parlamenti. De megcsömörlöttem a választásoktól. Inkább ma reggel futottam egyet, napközben a cukrászdában meg választok egy finom szelet tortát. Ez lesz a mai választásom! 😊

Ami az önkormányzati képviselőket és polgármestert illeti, majd a megválasztott személyek feladata és kötelessége lesz képviselni az összes párkányi lakost. Azokat is akik nem rájuk szavaztak. Azokat is akik egyáltalán nem mentek el szavazni. Az a tény, hogy kiket választanak meg, önmagában nem fog óriási változásokat eredményezni.

Ha a polgár változást szeretne, véleményem szerint sokkal hatékonyabban tehet érte más módon. Tegyük fel, hogy X utcában nem jó az esőcsatorna és egy hatalmas pocsolya áll minden eső után. Mint lakos, csinálhatom azt, hogy a kocsmában szidom a képviselőket és a polgármestert, hogy nem törődnek az utcák rendbentartásával. De kézbe is vehetem az ügyet, megkereshetem az illetékeseket, leveleket írhatok, nyaggathatom őket, hogy történjen valami, kisebb dolgokat szomszédi összefogással is meg lehet oldani.

Hiszen a város a miénk, lakosoké. Nem csak a polgármester vagy a képviselők felelőssége, hogy ne legyenek szemét-kupacok az utcán. Mi magunk kell hogy rendet tartsunk környezetünkben, és senkinek nem esik le a korona a fejéről, ha a saját háza közelében a közterület egy részét rendben tartja, vagy legalább nem teszi tönkre.

Ifjabb koromban (kb. 25 év eltelt azóta) szerveztünk az állomási gyerekekkel egy sportszervezetet, fákat ültettünk a sportpálya szélén (mára szépen megnőttek), kértünk némi anyagi támogatást a várostól, és új focikapukat telepítettünk.

Nem vártunk arra, hogy majd más kitalálja, megszervezi és megcsinálja. Egyszerűen ha valami változást szeretnénk, tenni kell érte. Nem csak annyit, hogy négyévente szavazunk. Sokkal inkább a köztes időben, folyamatosan.

Mert várhatjuk tátott szájjal a sült galambot, de én még egyszer sem láttam, hogy valakinek a szájába repült volna.

UFO támadás a Föld ellen?

Na jó, nem buggyantam meg. Annyira. Remélem. De mi lenne ha? Hogyan történne? Hogyan szereznénk róla tudomást? Ezen agyaltam ma hajnali futásom közben.

A tévék adásait hirtelen megszakítanák, rémült tudósítókat látnánk, háttérben az idegenek űrhajóival, ahogyan éppen szétlőnek néhány épületet. Az emberek menekülnének, ki merre lát. Az utcákon romok, kiégett autók, holttestek hevernének.

Aztán az idegenek pár perc alatt megsemmisítenének minden kommunikációs eszközt, az energiaellátást, sőt valamilyen energianyalábbal működésképtelenné tennének minden elektromos berendezést. A képernyők elsötétülnének, a rádiók elnémulnának, sötéség borulna a városokra. Az emberek egy része inkább öngyilkosságba menekülne, mások pincékben, hegyi barlangokban keresnének menedéket.

Az elmút két hétben újra elolvastam Duncan Shelley három könyvből álló scif-fi-szerű történetét (Az Elme gyilkosai triógia: Az Áruló + A téboly katonái + A végső háború). Bár fikcióról van szó, de hasonlóan Frei könyveihez, túlságosan is sok hihető és elgondolkodtató elemet tartalmaz.

Röviden arról szól hogy egy háttérben meghúzódó felsőbb kaszt uralkodik az emberiség felett több tízezer éve, a háttérből manipulálva és irányítva. Egyesek ellenszegülnek e kasztnak, és ez végül a fentebb leírt módon végződik: földönkívüliek megtámadják a bolygót, özönvízszerű esőzés van mindenfelé, nagy csoportokban halnak meg az emberek, mindenki menekül …

Aztán valakinek feltűnik, hogy az UFO-k űrhajóit egyedül a tévében látták, ami aztán elsötétült. De a valóságban senki sem találkozott idegenekkel. Az esőzést is valamilyen műszaki manipuláció okozza, és a tömeges halálokat pedig műholdról több helyre kilőtt – gyorsan ölő vírusokat tartalmazó – biológiai fegyver. Aztán persze a végén happyend, győz a jó, stb. az utolsó fejezet elég sziruposra sikeredett, de az egész történet nagyon izgalmas és tanulságos.

A legfőbb tanulság, hogy minden információ, amivel rendelkezünk, azt valaki úgy mondta nekünk. Szüleinktől hallottuk, az iskolában mondták, a tévében láttuk, az újság megírta. Na de ők honnan vették? Nekik is csak valaki mondta. És sajnos a legtöbb esetben nincs semmilyen lehetőségünk sem, hogy az információk valósságát leellenőrizzük.

Kezdve azzal, hogy a spenót nagyon egészséges mert sok benne a vas. Aztán harminc évvel később olvashatjuk hogy nincs is benne sok vas, csak mérési hiba volt. De azt sem tudhatjuk, hogy kell-e egyáltalán a sok vas a szervezetünknek, ha igen, akkor mennyi.

Vagy hogy a zsír egészségesebb vagy az étolaj? Ha a tévé bemondja, hogy jönnek az UFO-k, akkor az tényleg úgy van-e? Ha a Coviddal ijesztgetnek, az tényleg úgy van-e? Ha azt mondják hogy az oltás jó, az tényleg úgy van-e? Hisz az orvosoknak is csak valaki mondta. Ha a boltban veszünk egy üveg mézet, ugyan honnan tudhatnánk, hogy abban tényleg méz van-e, vagy csak valami hasonló édes csurgós massza?

Ha belegondol az ember, a legnagyobb válság a bizalom válsága. Nem hihetünk semmiben és senkinek. Mert aki jószándékkal ad nekünk információt, őmaga is csak valaki mástól kapta. Aki valamilyen okból tekintéllyel bírt a szemében. És ha egy tekintély mond valamit, akkor biztos úgy van. Nem kell utánanézni, nem kell elvárni hogy bizonyítsák.

Sokan képesek saját családjukkal összeveszni, vagy akár országok gazdaságát csődbe vinni, csak mert félve hogy butának nézik, kinevetik, vagy kiközösítik, nem merik feltenni az egyszerű kérdést: Mi bizonyítja azt, hogy ez tényleg így van? És ugyanezt a kérdést körbe-körbe. Amíg bizonyosságot nyerünk.

Sokszor gondolkodtam már azon, hogy a boldog tudatlanság mennyire kényelmes állapot. Egynek lenni a birkanyáj tagjai közül, nem gondolkodni, nem kérdezni semmit, csak menni előre a nyáj nyújtotta “biztonságban”, mindig amerre a többiek is mennek, és legelni a füvet amit a többiek meghagytak. Minél nagyobb a nyáj, annál nagyobb a biztonság. És annál több a szar a fűben.

Fejet lehajtani, lépést tartani, csendben legelni!

Logisztika vs. egészségügy (a 21. században)

Csodálatos ez a logisztika. Elég ha megrendelek egy bigyót az interneten, és másnap meghozza a futár. Ha nem akarom otthon lesni a kézbesítőt, kérhetem csomagautomatába, ahol megtalálom hazafelé menet, legyen az akár késő este. És ezen már senki sem csodálkozik, a mindennapi életünk részévé vált. Mert meg lehet szervezni, ezért megszervezték. Gyors, kényelmes.

Ezzel szemben vajon mit tapasztalunk az egészségügyben? Időpontot kérhetünk jó esetben telefonon. Majd két hét múlva menjünk. Aztán menjünk még két szakorvoshoz, akikhez egy-két hónap múlva kapunk időpontot. Aztán ha odajutunk időpontra, akkor is két órát ülünk a váróteremben, míg bejutunk.

Aztán kiváltjuk a halom gyógyszert amit felírtak, és hozzá nem értőként gondolkodhatunk rajta, hogy be merjük-e szedni, vajon az orvos azért írta fel mert
a) jutalékot kap a gyógyszergyártótól,
b) vagy alibizmusból írta fel, de amúgy sejtelme sincs hogy mi a bajunk (pl. fáj a torka? akkor vitamin és antibiotikum, de van hogy rá se néz a betegre),
c) vagy tényleg kell ez a gyógyszer és segít is.

De most nem a túlzott gyógyszerfogyasztásról akartam írni, bár az is megérne egy misét, mert a tévében 10 reklámból 9 valamiféle gyógyszer vagy “táplálékkiegészítő” bogyó. Nem is arról, hogy bemegy az ember a kórházba szívinfarktus tünetekkel, és hazaküldik vérnyomáscsökkentő tablettákkal, hogy ha tovább romlana az állapota, akkor jöjjön újra. Ha túléli. Ezek is már önmagukban felháborítók.

Ami a logisztikával kapcsolatban engem különösen nyugtalanít, és épp ésszel fel nem tudom fogni: Hogy lehet, hogy néhány magánkézben lévő egészségügyi intézményben meg tudják szervezni a logisztikát, a betegek áramlását, a vizsgálatok végzését. A betegre fókuszálva. Ha időpontot kérek, adnak néhány napon belül, ha odamegyek a 9:00-s időpontra, akkor 9:00-kor már behívnak, rögtön velem foglalkoznak, és jó esetben 15 perc múlva végeztem is.

Ha más kivizsgálásokra is szükség van, össze tudják hangolni a többi orvossal, meg tudják egy kézből szervezni hogy gyorsan elvégezzék ezeket is, és az eredmények egy kézben fussanak össze. Nem a beteg dolga kéne legyen hogy utazgasson az országban és kitalálja, vajon hol tud időpontot kapni. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy nincs pénz az egészségügyben, meg hogy alacsonyak az orvosi fizetések.

Ez csak jóindulat, emberség és szakmai becsület kérdése. És van rá néhány jó példa is, hogy még az állami intézményben rendelő néhány orvos is meg tudja szervezni és könnyíteni betege kivizsgálásait. Gyorsan ad időpontot, beutalót, egyeztet a másik orvossal, a beteget a megegyezett időpontban nem váratja feleslegesen. Sajnos ez nem általános.

A 21. században vagyunk, amikor meg tudom nézni az interneten, hogy az amazon németországi raktárában miből mennyi van készleten, és ha kérem, pár nap alatt le is szállítják. Ha egy bigyókat árusító webshop meg tudja szervezni hogy minden ügyesen haladjon, vajon az összes orvosnál és egészségügyi intézményben ez miért nem lehetséges? Ez nem pénz kérdése!

A demokrácia és a természet törvénye

A természet törvénye: az erősebb legyőzi a gyengébbet. És uralkodik felette. Réges-régen ez főként a fizikai erőt jelentette. A legerősebb, legügyesebb harcos volt a vezető. Az erősebb sereggel rendelkező törzs vagy nemzet leigázta a másikat. És uralkodott.

Aztán jött a szuper találmány: a demokrácia.

Legalábbis amit mi demokráciának tartunk: a nép hatalma (vagyis annak a látszata). Demokrácia egyenlő azzal, ha minden egyes állampolgár részt vehet a döntéshozatalban. Akkor is ha idióta, ha olvasni sem tud. De ő is a nép tagja. Persze döntéseket a nép nem hoz, hanem a választásokon kiválasztja vezetőit, akik majd elméletben a választóik érdekében meghozzák a döntéseket. A gyakorlatban meg, innen lentről nézve, azt csinálnak amit akarnak. Bármiféle hathatós ellenőrzés nélkül.

Erre rávághatná valaki, hogy létezik a “független” igazságszolgáltatás. De valójában a népnek nem marad hátra más, mint morogni, igazából semmilyen hatékony módja nincs a vezetők és a hatalom gyakorlóinak kordában tartására és ellenőrzésére.

Nézzük csak: jön az okos nép, köztük a nulla IQ-s, populista szövegek által elhülyített tömegek, plusz a néhány értelmes ember, akik ugyanúgy nem rendelkeznek megbízható információkkal, azt meg főként nem tudhatja senki, hogy az egyes jelöltek mögött valójában milyen érdekcsoportok állnak a háttérben.

Tehát ezek megválasztják a parlament tagjait, és onnantól már nincs semmilyen számonkérési lehetőség. A parlamentben úgy és azt szavaznak meg, amit akarnak, függetlenül attól hogy kinek és mit ígértek előtte. Szóval második lépésben a parlament aztán jóváhagyja a kormány összetételét, és onnantól a parlamenti képviselők sem látnak bele teljesen, hogy mit művel a kormány.

Elméletileg ha valamelyik kormánytag nem kóser, le tudnák váltani, viszont a parlament sokszínű összetétele és a mindenféle háttérérdekek miatt ez nem mindig jön össze. De még hátravan a harmadik lépés: a kormány kinevezget mindenféle pozíciókba bizonyos embereket, akik bele is kezdenek pecsenyéjük sütögetésébe, gyakran úgy, hogy ténykedésük részleteiről nemhogy a nép vagy a parlament, hanem gyakran azok sem tudnak, akik kinevezték őket.

Ennek a továbbfejlesztett változata az EU-s “demokrácia”, ahol Brüsszeli tisztviselők, akikről semmit nem tudunk, hoznak ránk nézve kötelező döntéseket, sőt úgy költik el a pénzünket, hogy annak részleteit homály fedi, kérdezni meg nincs kit, vagy ha van kit, akkor nincs válasz.

Mai futásom közben egy új hangoskönyvbe kezdtem: Juan Luis Cebrián: “Káosz – Az idióták hatalma”. Nagyon jól a témába vág, és szemlélteti, hogy a demokráciának csúfolt rendszerünkben hogyan szerzik meg a hatalmat az idióták, és micsoda káoszt kell megélnünk, amire jó példa volt a covid hisztéria.

Visszakanyarodva a demokráciához: véleményen szerint semmi sem működhet a természet törvényei ellen. A demokrácia ötlete szembemegy a természet törvényeivel, mert nem a legerősebb uralkodását hirdeti, hanem hogy mindenki egyenlően uralkodik (sajátmagán is?). Viszont ha mélyebben belegondolunk, most is a legerősebbek uralkodnak, megadva a népnek a demokrácia látszatát.

Azzal a kis különbséggel, hogy míg régen a törzsben mindenki tudta, hogy a nagydarab izomkolosszus törzsfőnöknek kell szót fogadni, mert fejbekólint ha nem, addig ma a hatalom igazi birtokosait gyakran nem is ismerjük, vagy nem is tudunk a létezésükről. Ma a pénz jelenti az erőt, és az arany-fedezet nélküli, bármekkorára felfújható pénzügyi rendszer csak segíti az átláthatatlan machinációkat, és gyorsítja a földi javak áramlását úgy, hogy valakiknél egyre több gyűljön össze.

Az általunk választott képviselők, a kormány, a hivatalnokok és politikai vezetők csak bábuk a sakktáblán, mi meg az őket mozgató kezeket sem látjuk, ahogy azt sem tudhatjuk kiknek a kezei, és milyen érdekek vezérlik őket.

Aztán mi csak csodálkozunk, hogy miért vesz valaki közpénzből több milliárd teszteletlen covid oltást úgy, hogy titkosítják a szerződés szövegét, vagy hogy békés célok által vezérelve miért költünk pénzt másik országba küldött fegyverekre, vagy hogy miért lesz hirtelen drágább a villanyáram vagy a gáz, amikor annak termelési költségei semmit sem változtak, és hogy hová is megy az a sok pénz?

Végezetül: játsszuk csak tovább a demokráciának nevezett játékot, figyeljük a sakktáblán bábuként ugrándozó megválasztott vezetőinket. Akik minél idiótábbak, annál érdekesebbnek tűnik a játszma, jobban szórakozik a nép. A háttérben meg működnek a természet törvényei: az erősebb irányít és mindent visz.