… mégis felfelé törekednek. Akiben van egy kis ambíció, szintén törekszik a növekedésre. A határ a csillagos ég. De mégis, hol a határ? Mert láttam már igencsak magas fát is, de még az sem ért az égig.
Egyik „defektem”, hogy ha valamibe belekezdek, akkor rögtön nagyban kezdek el gondolkodni. Például ha nyitnék egy hotdogos bódét, akkor már ott lebegne a szemem előtt egy egész világot behálózó McDonalds-szerű multicég víziója. Vagy az egy éve indult Fullpost cég, ahol jelenleg már 15 webshop áruját tároljuk és csomagoljuk. Volt olyan nap amikor több mint 2000 csomagot indítottunk útnak. 200 négyzetméteren kezdtük, most vagyunk 750 m2-nél. Már induláskor megjelent lelki szemeim előtt a vízió, hogy ebből egyszer egy, a Közép-Európa több országában jelenlévő nagy logisztikai hálózat is lehet. Még egy Amazon. „Aszonta” egy okos könyv, hogy csak el kell képzelni, ki kell tűzni célnak és meg kell valósítani. 
Oké, oké, nem buggyantam meg teljesen! De ha ebből a hatalmas vízióból legalább annak egy apró részét sikerül megvalósítani, akkor az egy párkányi logisztikai park lesz, körülbelül 10.000 m2 raktárterülettel, ahol több mint 200 munkahely létrejöhet. Van is már e célra a város szélén egy 3,5 hektáros területem, nemrég a képviselőtestület jóváhagyta, hogy bekerüljön a most készülő új területrendezési tervbe – ez egy év múlva lesz kész. Elindítottuk a beépítési terv-tanulmány készítését is. Mához 2 évre indulhatnak meg az építési munkák. A kocka el van vetve …
Mégis, hol a határ? Mi az amiből nincs akármennyi? A pénz! – vágná rá bárki. Pedig pénz van akármennyi. Sajnos nem az én zsebemben, de tekintsünk el ilyen apróságtól
. De minden életképes és nyereséges projekthez lehet találni akár befektetőket, akár banki finanszírozást. Akiknek igazán sok pénzük van, azok meg egy nagy gonddal küzdenek: hová tegyék azt, hogy ne veszítsen az értékéből, hanem inkább fialjon?
A határt nem a pénz húzza meg, hanem az idő. Mennyi időt szeretnék rászánni az életemből? 52 éves vagyok, és már nem szeretnék napi 12 órákat munkával tölteni, akkor sem, ha nagyon élvezem. Mert brit tudósok felfedezték, hogy van élet a munkán kívül is
. Feró is megmondta: 8 óra munka – 8 óra pihenés – 8 óra szórakozás. Én meg szeretnék kora délután fürdeni és heverészni egyet a Duna-parton, együtt vacsorázni a feleségemmel, futni egyet, vagy edzésre menni amikor jólesik, kirándulni, érdekes könyveket olvasni, nyelvet tanulni, inspiráló podcast-eket hallgatni.
Mégis, hogyan legyen több időm, ha mindenkinek csak 24 órája van naponta? Elsőfokú célom, hogy ügyes, ütőképes emberekkel vegyem körbe magamat. Mert egy fecske nem csinál nyarat. De ha egy jó csapat veselkedik neki a munkának, akkor nagyon komoly eredményeket el lehet érni anélkül, hogy beleszakadnánk a munkába.
Következő szempont, tán még fontosabb: valahol meg kell húzni a határt. MInden vállalkozás elején van a kalandosabb, kockázatvállalósabb időszak. Amikor nem számoljuk az időt és erőfeszítést amit a cégbe teszünk, de ösztönösen érezzük hogy jó lesz amit csinálunk. Aztán szerencsés esetben ezt a számok igazolják, jön a nyereség, lehet növekedni. Na itt kell meglátni azt a méretet, ahol már olyan hatékony és nyereséges a cég, hogy már meg lehet elégedni a lassabb, de kockázatmentesebb növekedéssel, hogy a tulajdonosnak ne kelljen napi szinten foglalkoznia a céggel. Ehhez viszont az kell, hogy értékelni tudjuk azt, amink már megvan.
Van egy érdekes technika, amit néha alkalmazok, és tudok ajánlani mindenkinek, annak is aki nem vállalkozik. Le kell ülni egy csendes helyen és magunkban leltárt készíteni. Mi az ami van nekünk? Megvan mindkét kezem. Megvan mindkét lábam. Látok a szememmel. Hallok a fülemmel. Lemehetek a Duna-partra fürdeni, teljesen ingyen (télen még nincsenek is sokan
). Van egy párom (aki a feleségem – ebben konzervatív vagyok) akit szeretek és ő is szeret, és jó vele időt tölteni. Van két fiam. Meg van két „lízingelt” lányom
, plusz az első unoka nemsokára elég nagy lesz, hogy nálunk nyaraljon. Van hol laknom, van mit ennem. Van munkám, amit szeretek. Van több ember akikre számíthatok, akikkel jól érzem magamat.
Ha e felsoroltaknak csak a fele lenne meg, akkor sem arról kéne beszélnem ami nincs, hanem hálásnak lenni azért ami van. Amikor látok egy láb nélküli embert, rögtön eszembe jut hogy természetesnek veszem hogy van lábam, de mégis milyen jó hogy van. De a láb nélküli ember meg értékelheti hogy a kezei megvannak.
Legyünk hálásak azért ami van – az életnek, Istennek, satöbbi – ki miben hisz. Vagy magunknak. Végülis magunk alakítjuk saját sorsunkat. Nemde?
