Választástalanság

Most egy alapos letolást kapnék Ifjúkori, de még tíz évvel ezelőtti önmagamtól is. Mindig azt tartottam, hogy nem a kocsmában kell szidni a rendszert, hanem választások napján fel kell emelni a seggünket, és elmenni szavazni. Mert ez az a pillanat, amikor az egyszerű polgár tényleg dönthet, és döntésével befolyásolhat valamit. Ó, micsoda gyermeki naivitás! És majd ötven évig kitartottam mellette!

A legutóbbi szlovákiai parlamenti választásokon az egyik akkori ellenzéki pártra szavaztam, úgy gondotlam hogy Fico csapatát le kell cserélni. Azóta is furdal a lelkiismeret. No nem azért mert Ficot hiányolnám! De hogy micsoda egy bagázs került hatalomra az én segítségemmel (is)!?

A mostani pszichopata kormány ténykedése, és az ő aktív segítségükkel elmélyülő társadalmi zűrzavar aztán teljesen eloszlatta minden naivitásomat a politika terén. Mikor és miben dönthet a nép? Nagy lófütykösben! Nem érzékelem, hogy bármi is változhatna. Legalábbis nem azáltal, hogy elmegyek szavazni, és bekarikázom a jelöltet, amelyik a legszebbeket ígérgeti.

Mert mit szoktak csinálni a választási ígéretekkel? Elfelejteni! Aztán az a funkcionárius, aki teszem azt nyolc éve ül a parlamentben, négy év múlva kiírja ugyanazt az ígéretet a kampányban, amely teljesítéséért eddig sem tett semmit, pedig tehetett volna.

Alibistának tűnik a mostani hozzáállásom. Még magamnak is. Kell szoknom ezt a módit. Le kell győznöm a “politikailag korrekt” társadalmi elvárásokat. De nem szavazok, hogy ne érezzem magamat kellemetlenül, ha aztán az általam támogatott jelölt hatalomra kerül és hülyeségeket csinál.

Kérdezhetné bárki: mi lenne ha mindenki így gondolkodna? Vagy szinte mindenki? Akkor szavazna a népesség 5%-a, akik hatalomra segítenének valami szélsőséges garnitúrát? Lehet hogy az lenne. A társadalom szétziláltsága, a bizalmi válság, a problémák képmutató szőnyeg alá söprése, néven nem nevezése olyan feszültségeket szül a társadalomban, amik időnként Hitlerszerű vezetők hatalomra jutásával járnak.

Mert a csordának vezetőre van szüksége. És ha a mostani funkcionáriusok nem képesek elhitetni az emberekkel, hogy “vezetők” is, akik vezetik őket, megoldják a problémáikat és megvédik őket (a valós és a mesterségesen kitalált “veszélyektől”), akkor kész a terep a szélsőségesek porondra lépéséhez.

Ma önkormányzati választás van Szlovákiában, ami egy kicsit más súlyú, mint a parlamenti. De megcsömörlöttem a választásoktól. Inkább ma reggel futottam egyet, napközben a cukrászdában meg választok egy finom szelet tortát. Ez lesz a mai választásom! 😊

Ami az önkormányzati képviselőket és polgármestert illeti, majd a megválasztott személyek feladata és kötelessége lesz képviselni az összes párkányi lakost. Azokat is akik nem rájuk szavaztak. Azokat is akik egyáltalán nem mentek el szavazni. Az a tény, hogy kiket választanak meg, önmagában nem fog óriási változásokat eredményezni.

Ha a polgár változást szeretne, véleményem szerint sokkal hatékonyabban tehet érte más módon. Tegyük fel, hogy X utcában nem jó az esőcsatorna és egy hatalmas pocsolya áll minden eső után. Mint lakos, csinálhatom azt, hogy a kocsmában szidom a képviselőket és a polgármestert, hogy nem törődnek az utcák rendbentartásával. De kézbe is vehetem az ügyet, megkereshetem az illetékeseket, leveleket írhatok, nyaggathatom őket, hogy történjen valami, kisebb dolgokat szomszédi összefogással is meg lehet oldani.

Hiszen a város a miénk, lakosoké. Nem csak a polgármester vagy a képviselők felelőssége, hogy ne legyenek szemét-kupacok az utcán. Mi magunk kell hogy rendet tartsunk környezetünkben, és senkinek nem esik le a korona a fejéről, ha a saját háza közelében a közterület egy részét rendben tartja, vagy legalább nem teszi tönkre.

Ifjabb koromban (kb. 25 év eltelt azóta) szerveztünk az állomási gyerekekkel egy sportszervezetet, fákat ültettünk a sportpálya szélén (mára szépen megnőttek), kértünk némi anyagi támogatást a várostól, és új focikapukat telepítettünk.

Nem vártunk arra, hogy majd más kitalálja, megszervezi és megcsinálja. Egyszerűen ha valami változást szeretnénk, tenni kell érte. Nem csak annyit, hogy négyévente szavazunk. Sokkal inkább a köztes időben, folyamatosan.

Mert várhatjuk tátott szájjal a sült galambot, de én még egyszer sem láttam, hogy valakinek a szájába repült volna.

UFO támadás a Föld ellen?

Na jó, nem buggyantam meg. Annyira. Remélem. De mi lenne ha? Hogyan történne? Hogyan szereznénk róla tudomást? Ezen agyaltam ma hajnali futásom közben.

A tévék adásait hirtelen megszakítanák, rémült tudósítókat látnánk, háttérben az idegenek űrhajóival, ahogyan éppen szétlőnek néhány épületet. Az emberek menekülnének, ki merre lát. Az utcákon romok, kiégett autók, holttestek hevernének.

Aztán az idegenek pár perc alatt megsemmisítenének minden kommunikációs eszközt, az energiaellátást, sőt valamilyen energianyalábbal működésképtelenné tennének minden elektromos berendezést. A képernyők elsötétülnének, a rádiók elnémulnának, sötéség borulna a városokra. Az emberek egy része inkább öngyilkosságba menekülne, mások pincékben, hegyi barlangokban keresnének menedéket.

Az elmút két hétben újra elolvastam Duncan Shelley három könyvből álló scif-fi-szerű történetét (Az Elme gyilkosai triógia: Az Áruló + A téboly katonái + A végső háború). Bár fikcióról van szó, de hasonlóan Frei könyveihez, túlságosan is sok hihető és elgondolkodtató elemet tartalmaz.

Röviden arról szól hogy egy háttérben meghúzódó felsőbb kaszt uralkodik az emberiség felett több tízezer éve, a háttérből manipulálva és irányítva. Egyesek ellenszegülnek e kasztnak, és ez végül a fentebb leírt módon végződik: földönkívüliek megtámadják a bolygót, özönvízszerű esőzés van mindenfelé, nagy csoportokban halnak meg az emberek, mindenki menekül …

Aztán valakinek feltűnik, hogy az UFO-k űrhajóit egyedül a tévében látták, ami aztán elsötétült. De a valóságban senki sem találkozott idegenekkel. Az esőzést is valamilyen műszaki manipuláció okozza, és a tömeges halálokat pedig műholdról több helyre kilőtt – gyorsan ölő vírusokat tartalmazó – biológiai fegyver. Aztán persze a végén happyend, győz a jó, stb. az utolsó fejezet elég sziruposra sikeredett, de az egész történet nagyon izgalmas és tanulságos.

A legfőbb tanulság, hogy minden információ, amivel rendelkezünk, azt valaki úgy mondta nekünk. Szüleinktől hallottuk, az iskolában mondták, a tévében láttuk, az újság megírta. Na de ők honnan vették? Nekik is csak valaki mondta. És sajnos a legtöbb esetben nincs semmilyen lehetőségünk sem, hogy az információk valósságát leellenőrizzük.

Kezdve azzal, hogy a spenót nagyon egészséges mert sok benne a vas. Aztán harminc évvel később olvashatjuk hogy nincs is benne sok vas, csak mérési hiba volt. De azt sem tudhatjuk, hogy kell-e egyáltalán a sok vas a szervezetünknek, ha igen, akkor mennyi.

Vagy hogy a zsír egészségesebb vagy az étolaj? Ha a tévé bemondja, hogy jönnek az UFO-k, akkor az tényleg úgy van-e? Ha a Coviddal ijesztgetnek, az tényleg úgy van-e? Ha azt mondják hogy az oltás jó, az tényleg úgy van-e? Hisz az orvosoknak is csak valaki mondta. Ha a boltban veszünk egy üveg mézet, ugyan honnan tudhatnánk, hogy abban tényleg méz van-e, vagy csak valami hasonló édes csurgós massza?

Ha belegondol az ember, a legnagyobb válság a bizalom válsága. Nem hihetünk semmiben és senkinek. Mert aki jószándékkal ad nekünk információt, őmaga is csak valaki mástól kapta. Aki valamilyen okból tekintéllyel bírt a szemében. És ha egy tekintély mond valamit, akkor biztos úgy van. Nem kell utánanézni, nem kell elvárni hogy bizonyítsák.

Sokan képesek saját családjukkal összeveszni, vagy akár országok gazdaságát csődbe vinni, csak mert félve hogy butának nézik, kinevetik, vagy kiközösítik, nem merik feltenni az egyszerű kérdést: Mi bizonyítja azt, hogy ez tényleg így van? És ugyanezt a kérdést körbe-körbe. Amíg bizonyosságot nyerünk.

Sokszor gondolkodtam már azon, hogy a boldog tudatlanság mennyire kényelmes állapot. Egynek lenni a birkanyáj tagjai közül, nem gondolkodni, nem kérdezni semmit, csak menni előre a nyáj nyújtotta “biztonságban”, mindig amerre a többiek is mennek, és legelni a füvet amit a többiek meghagytak. Minél nagyobb a nyáj, annál nagyobb a biztonság. És annál több a szar a fűben.

Fejet lehajtani, lépést tartani, csendben legelni!

Logisztika vs. egészségügy (a 21. században)

Csodálatos ez a logisztika. Elég ha megrendelek egy bigyót az interneten, és másnap meghozza a futár. Ha nem akarom otthon lesni a kézbesítőt, kérhetem csomagautomatába, ahol megtalálom hazafelé menet, legyen az akár késő este. És ezen már senki sem csodálkozik, a mindennapi életünk részévé vált. Mert meg lehet szervezni, ezért megszervezték. Gyors, kényelmes.

Ezzel szemben vajon mit tapasztalunk az egészségügyben? Időpontot kérhetünk jó esetben telefonon. Majd két hét múlva menjünk. Aztán menjünk még két szakorvoshoz, akikhez egy-két hónap múlva kapunk időpontot. Aztán ha odajutunk időpontra, akkor is két órát ülünk a váróteremben, míg bejutunk.

Aztán kiváltjuk a halom gyógyszert amit felírtak, és hozzá nem értőként gondolkodhatunk rajta, hogy be merjük-e szedni, vajon az orvos azért írta fel mert
a) jutalékot kap a gyógyszergyártótól,
b) vagy alibizmusból írta fel, de amúgy sejtelme sincs hogy mi a bajunk (pl. fáj a torka? akkor vitamin és antibiotikum, de van hogy rá se néz a betegre),
c) vagy tényleg kell ez a gyógyszer és segít is.

De most nem a túlzott gyógyszerfogyasztásról akartam írni, bár az is megérne egy misét, mert a tévében 10 reklámból 9 valamiféle gyógyszer vagy “táplálékkiegészítő” bogyó. Nem is arról, hogy bemegy az ember a kórházba szívinfarktus tünetekkel, és hazaküldik vérnyomáscsökkentő tablettákkal, hogy ha tovább romlana az állapota, akkor jöjjön újra. Ha túléli. Ezek is már önmagukban felháborítók.

Ami a logisztikával kapcsolatban engem különösen nyugtalanít, és épp ésszel fel nem tudom fogni: Hogy lehet, hogy néhány magánkézben lévő egészségügyi intézményben meg tudják szervezni a logisztikát, a betegek áramlását, a vizsgálatok végzését. A betegre fókuszálva. Ha időpontot kérek, adnak néhány napon belül, ha odamegyek a 9:00-s időpontra, akkor 9:00-kor már behívnak, rögtön velem foglalkoznak, és jó esetben 15 perc múlva végeztem is.

Ha más kivizsgálásokra is szükség van, össze tudják hangolni a többi orvossal, meg tudják egy kézből szervezni hogy gyorsan elvégezzék ezeket is, és az eredmények egy kézben fussanak össze. Nem a beteg dolga kéne legyen hogy utazgasson az országban és kitalálja, vajon hol tud időpontot kapni. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy nincs pénz az egészségügyben, meg hogy alacsonyak az orvosi fizetések.

Ez csak jóindulat, emberség és szakmai becsület kérdése. És van rá néhány jó példa is, hogy még az állami intézményben rendelő néhány orvos is meg tudja szervezni és könnyíteni betege kivizsgálásait. Gyorsan ad időpontot, beutalót, egyeztet a másik orvossal, a beteget a megegyezett időpontban nem váratja feleslegesen. Sajnos ez nem általános.

A 21. században vagyunk, amikor meg tudom nézni az interneten, hogy az amazon németországi raktárában miből mennyi van készleten, és ha kérem, pár nap alatt le is szállítják. Ha egy bigyókat árusító webshop meg tudja szervezni hogy minden ügyesen haladjon, vajon az összes orvosnál és egészségügyi intézményben ez miért nem lehetséges? Ez nem pénz kérdése!

A demokrácia és a természet törvénye

A természet törvénye: az erősebb legyőzi a gyengébbet. És uralkodik felette. Réges-régen ez főként a fizikai erőt jelentette. A legerősebb, legügyesebb harcos volt a vezető. Az erősebb sereggel rendelkező törzs vagy nemzet leigázta a másikat. És uralkodott.

Aztán jött a szuper találmány: a demokrácia.

Legalábbis amit mi demokráciának tartunk: a nép hatalma (vagyis annak a látszata). Demokrácia egyenlő azzal, ha minden egyes állampolgár részt vehet a döntéshozatalban. Akkor is ha idióta, ha olvasni sem tud. De ő is a nép tagja. Persze döntéseket a nép nem hoz, hanem a választásokon kiválasztja vezetőit, akik majd elméletben a választóik érdekében meghozzák a döntéseket. A gyakorlatban meg, innen lentről nézve, azt csinálnak amit akarnak. Bármiféle hathatós ellenőrzés nélkül.

Erre rávághatná valaki, hogy létezik a “független” igazságszolgáltatás. De valójában a népnek nem marad hátra más, mint morogni, igazából semmilyen hatékony módja nincs a vezetők és a hatalom gyakorlóinak kordában tartására és ellenőrzésére.

Nézzük csak: jön az okos nép, köztük a nulla IQ-s, populista szövegek által elhülyített tömegek, plusz a néhány értelmes ember, akik ugyanúgy nem rendelkeznek megbízható információkkal, azt meg főként nem tudhatja senki, hogy az egyes jelöltek mögött valójában milyen érdekcsoportok állnak a háttérben.

Tehát ezek megválasztják a parlament tagjait, és onnantól már nincs semmilyen számonkérési lehetőség. A parlamentben úgy és azt szavaznak meg, amit akarnak, függetlenül attól hogy kinek és mit ígértek előtte. Szóval második lépésben a parlament aztán jóváhagyja a kormány összetételét, és onnantól a parlamenti képviselők sem látnak bele teljesen, hogy mit művel a kormány.

Elméletileg ha valamelyik kormánytag nem kóser, le tudnák váltani, viszont a parlament sokszínű összetétele és a mindenféle háttérérdekek miatt ez nem mindig jön össze. De még hátravan a harmadik lépés: a kormány kinevezget mindenféle pozíciókba bizonyos embereket, akik bele is kezdenek pecsenyéjük sütögetésébe, gyakran úgy, hogy ténykedésük részleteiről nemhogy a nép vagy a parlament, hanem gyakran azok sem tudnak, akik kinevezték őket.

Ennek a továbbfejlesztett változata az EU-s “demokrácia”, ahol Brüsszeli tisztviselők, akikről semmit nem tudunk, hoznak ránk nézve kötelező döntéseket, sőt úgy költik el a pénzünket, hogy annak részleteit homály fedi, kérdezni meg nincs kit, vagy ha van kit, akkor nincs válasz.

Mai futásom közben egy új hangoskönyvbe kezdtem: Juan Luis Cebrián: “Káosz – Az idióták hatalma”. Nagyon jól a témába vág, és szemlélteti, hogy a demokráciának csúfolt rendszerünkben hogyan szerzik meg a hatalmat az idióták, és micsoda káoszt kell megélnünk, amire jó példa volt a covid hisztéria.

Visszakanyarodva a demokráciához: véleményen szerint semmi sem működhet a természet törvényei ellen. A demokrácia ötlete szembemegy a természet törvényeivel, mert nem a legerősebb uralkodását hirdeti, hanem hogy mindenki egyenlően uralkodik (sajátmagán is?). Viszont ha mélyebben belegondolunk, most is a legerősebbek uralkodnak, megadva a népnek a demokrácia látszatát.

Azzal a kis különbséggel, hogy míg régen a törzsben mindenki tudta, hogy a nagydarab izomkolosszus törzsfőnöknek kell szót fogadni, mert fejbekólint ha nem, addig ma a hatalom igazi birtokosait gyakran nem is ismerjük, vagy nem is tudunk a létezésükről. Ma a pénz jelenti az erőt, és az arany-fedezet nélküli, bármekkorára felfújható pénzügyi rendszer csak segíti az átláthatatlan machinációkat, és gyorsítja a földi javak áramlását úgy, hogy valakiknél egyre több gyűljön össze.

Az általunk választott képviselők, a kormány, a hivatalnokok és politikai vezetők csak bábuk a sakktáblán, mi meg az őket mozgató kezeket sem látjuk, ahogy azt sem tudhatjuk kiknek a kezei, és milyen érdekek vezérlik őket.

Aztán mi csak csodálkozunk, hogy miért vesz valaki közpénzből több milliárd teszteletlen covid oltást úgy, hogy titkosítják a szerződés szövegét, vagy hogy békés célok által vezérelve miért költünk pénzt másik országba küldött fegyverekre, vagy hogy miért lesz hirtelen drágább a villanyáram vagy a gáz, amikor annak termelési költségei semmit sem változtak, és hogy hová is megy az a sok pénz?

Végezetül: játsszuk csak tovább a demokráciának nevezett játékot, figyeljük a sakktáblán bábuként ugrándozó megválasztott vezetőinket. Akik minél idiótábbak, annál érdekesebbnek tűnik a játszma, jobban szórakozik a nép. A háttérben meg működnek a természet törvényei: az erősebb irányít és mindent visz.

Merünk-e máshogy dönteni?

Nemrég rendre kellett utasítanom magamat. Tudatos embernek tartom magamat, mégis néha belefutok egy-egy zsákutcába. Azt találtam mondani egy beszélgetés során, hogy aki börtönben ül, annak milyen sok ideje lehet olvasni, és ezt irigylem. (Ezen okfejtésben eltekintettem az ottani esetleges “meleg” fogadtatás fájdalmas mellékhatásaitól 🙂 ).

Mint a pingpongos leütést, csak úgy visszakézből, kaptam vissza a kérdést: Miért kell ahhoz börtön hogy olvass? Miért nem szánsz rá elég időt most?
Valóban! Az egyik legnagyobb csapda az, ha szeretnénk valamit csinálni, de nem tervezzük be a naptárunkba, nem szánunk rá időt, hanem csak emlegetjük, hogy majd ha ez lesz, majd ha az lesz, majd ha nyugdíjasok leszünk, majd ha kész lesz a házunk, majd ha lesz időnk … ami könnyen jelentheti azt, hogy majd ha eltelt felettünk az élet.

Utolsó barcelonai kirándulásunk közben is egy jót böngésztem a város egyik legnagyobb könyvesboltjában. Ott bukkantam rá pár jó könyvre, köztük Ichiro Kishimi és Fumitage Koga: “Atrévete a no gustar” c. pszichológiai témájú könyvére, ami magyarul nagyjából annyi, hogy Merj nem tetszeni! (Olyasmit is boncolgat, hogy ne arra fókuszáljunk, hogy mások mit gondolnak rólunk, hanem foglalkozzunk a saját érdekeinkkel. Na meg ne másokkal hasonlítgassuk össze magunkat.)

Még csak a felénél tartok, de érdekesen kapcsolódik a felvezetett témához. Azt írja, mi magunk dönthetünk, mit szeretnénk, figyelembe vehetjük a múlt eseményeit, de azok nem kell hogy meghatározzák a jövőnket. Persze van aki csak sóvárog, de úgy dönt naponta, hogy nem változtat. Marad az állandó panaszkodásra okot adó, de legalább ismert és “legalább valamennyire biztonságos” életmódja mellett.

A könyv szerint minden viselkedésnek nem múltbeli oka, hanem célja van. Például aki állandóan panaszkodik sanyarú sorsa miatt, de nem tesz semmit hogy javítson helyzetén, annak lehet hogy csak annyi a célja, hogy a figyelem középpontjában érezhesse magát, elnyerje mások sajnálatát, együttérzését. És ezt a célt el is éri.

Ha nem látjuk e célt, akkor persze hogy nem értjük, miért nem változtat semmit. Mindemellett az illetőnek megvannak az “okai” – gyermekkori trauma, rossz egészség, rossz szociális helyzet, nincs munkalehetőség, satöbbi – amivel úgymond megmagyarázza, hogy miért is van ilyen helyzetben. Ha ismerjük a valódi célját (amit lehet hogy őmaga nem is tudatosít), akkor érthető hogy hülye lenne változtatni, és beállni a problémamentes átlagemberek sorába, mert akkor a kutya sem törődne vele.

Na hogy hová is akartam kilyukadni? Mindenkinek 24 óra áll rendelkezésre naponta. Se több, se kevesebb. A milliomosnak és a koldusnak is.

Tán nem árt időnként leltárat készíteni magunkban, hogy mit szeretnénk csinálni, és ezzel szemben mit csinálunk valójában, mire fordítjuk az időnket. És változtatni. Akár néhány havonta. Lépni egyet az ismeretlenbe. Néha kisebbet, néha nagyobbat. Ha valami nem tetszik, a következő lépés mindig mehet más irányba. Ámen 😀

Mezei aromaterápiás futás és az áruló agy

Mára virradóra lehetett valami rövid kis zápor, csak épp annyi hogy vizes lett az út és a mező. A nemrég levágott, már félig megszáradt lucerna-széna ettől a kis víztől különösen intenzív illattal töltötte be a levegőt. Teljesen olyan érzésem volt, mintha egy aromaterápiás kabinban futnék.

Közben Luis Castañeda hangoskönyvét hallgattam, amely arról szól, hogyan árulja el saját agyuk az cégvezetőket. Főként azokat, akik mindent (is) jobban tudnak mint mások. Persze nem csak az öntelt idiótákról van szó. Minden vezető beleeshet ebbe a csapdába, főként ha sikereket ér el. Mert a siker elvakít, elfogulttá tesz, elhomályosítja a látásunkat, büszkeségünk elnyomja józan gondolkodásunkat, és hebehurgya döntéseket hozhatunk.

Logikusan azt hisszük – előző sikereink alapján – hogy tévedhetetlenek vagyunk, bármi amit kitalálunk, az sikeres lesz. Pedig a vállalkozásban (és az életben) nem minden úgy történik ahogy elterveztük. Ha a vállalkozáshoz szükséges merészség mellett sikerül megfontoltnak, óvatosnak maradni, növelhetjük a siker valószínűségét, de az sosem lesz 100%. Ezt sokan elfelejtik.

Egy új vállalkozásban nem okvetlenül azzal kell kezdeni, hogy az első bevételből megveszem a legdrágább BMW-t (hadd irigykedjenek a szomszédok), közben meg a következő hónapban lehet hogy nem jut a fizetésekre. Aztán ha már felfutott a bevétel, akkor is észnél kell lenni, mert akkor meg a költségek hajlamosak elszállni.

Hiszen ha van pénz, akkor lehet költeni! Azonban minél nagyobb a bevétel, annál könnyebben termelhet veszteséget egy cég. Mert a magas bevétel (bőséges cash-flow) elfedheti a valós nyereség hiányát. Futottam már bele én is ilyen helyzetbe, amikor tetszik-nem tetszik, elő kellett venni a kockás papírt (na jó, az excel táblázatot), és számolni.

Ma ez a hangoskönyv újra figyelmeztetett saját büszkeségünk veszélyeire.

Legyünk résen, ne higgyünk el mindent elfogult agyunknak! Ha rosszul megy valami, akkor természetes hogy odafigyelünk. De ha jól megy valami, hajlamosak vagyunk aludni a babérjainkon, és azt hinni, minden okés, és így is marad mindörökkön örökké…

De: Akkor is oda kell figyelni, ha úgy tűnik: nincs probléma. Mert amikor már tünetek vannak, sokkal nehezebb a gyógyulás.

Úgyhogy ha nincs problémád, kezdj el gyanakodni, hogy van, csak nem tudsz róla 😅! Vállalkozóknak ez jó hír, mert minden vállalkozás egy probléma megoldására jön létre, tehát vállalkozás probléma nélkül nem is létezik, nemde?

Kinek jó a krízis???

Vége a nyári tunyulásnak, újra lehet hőguta nélkül futkározni, és elmélkedni társadalmunk visszásságain.

Minden oldalról azt halljuk: jön a krízis! Ami az átlagembernek azt jelenti, hogy emelkednek az árak, bizonytalanok a munkahelyek, cégek mennek csődbe, emelkednek az adók, kilátástalan a helyzet.

Na de minden érmének két oldala van. A kis ember zsebe kiürül, de hová lesz a pénz? A pénz nem tűnik el, csak átvándorol másik zsebekbe, állandó körforgásban. Tehát valakik mindig jól járnak.

Krízishelyzetben a pénz mozgása felgyorsulhat, olyan üzleti lehetőségek bukkannak fel, amelyek normális körülmények közt nincsenek. Akinek van egy halom pénze, az ilyenkor olcsón juthat értékes ingatlanokhoz, jó áron vásárolhat meg cégeket, sőt a zavarosban halászva zsíros állami megrendelésekhez juthat – válsághelyzetben mindig van jó kifogás, hogy az emberek “védelme” érdekében szükséges ez meg az, amit persze jó pénzért kell megvenni valakitől.

Akinek nincs sok pénze, az meg így járt. Rajta csattan az ostor. Mindig a kis emberek húzzák a rövidebbet, akikről már nem egy bőrt lehúztak, de még párat le is fognak. Mert ez a mostani világrend.

E szempontból logikus, hogy a pénzhalmokkal rendelkezőknek komoly érdekük, hogy válság legyen, mert akkor tudják mesésen fialtatni vagyonukat. A Covid hiszti elején még azt hittem, vezetőink csak félnek az ismeretlentől, azért hoznak kapkodó és értelmetlen intézkedéseket. Aztán amikor más második éve ment a hiszti, hülyeségekre szórták a közpénzt (ami persze valakikhez vánodorolt), intézkedéseikkel gazdasági válságot kreáltak, inkább gondoltam, hogy ez egy művi krízis-kreáció, hogy az embereket félelemben tartsák, közben meg egyeseknek dőljön a lé.

Na erre jött az úgynevezett ukrán háború, ami elvileg egy ország egy részén zajlik, de az EU vezetői (és a többiek) ügyesen világméretű, legalábbis európai gazdasági válságot tudtak kreálni belőle. Mert ugyan miért lett drágább a gáz meg a villany? Ugyanannyi gáz elérhető most is mint egy éve! Kőolajból sincs fizikailag hiány, mégis drágább a benzin! Ja, hogy direkt nem kell az orosz gáz, hogy hiány legyen nálunk?

Ez kinek jó? Valakinek igen!

Úgyhogy birkanyírásra felkészülni! Most húzzák le rólunk a következő bőrt. És nem ez lesz az utolsó! 😔

Ne szavazz rám!

Jönnek az önkormányzati választások, most dől el városunk (Párkány) további sorsa, blabla blabla … Ilyenkor szokták a jónépet szebbnél szebb hangzatos szövegekkel etetni, mindenkinek mindent (is) megígérve, vázolva a sokkal szebb jövőt. Aztán a választások után semmilyen csoda nem történik.

Van már 25 éve is, hogy ifjonti lelkesedéssel önkormányzati képviselő lettem, később 7 évig vezettem a párkányi Vadas fürdőt, amely a város tulajdona. Megtapasztaltam, hogy a helyi kis politika is ugyanazokon az alapokon nyugszik mint a nagy politika. Tehát a lelkesedés, hogy a köz érdekében tegyünk valamit, törvényszerűen beleütközik a háttérben meghúzódó érdekekbe, megzavarja a kis zavaros pocsolyában halászgatók nyugalmát, vagy csak simán nekicsattan a közöny falának.

Nem beszélve arról, hogy a politikai pálya különösen vonzza azokat, akik eleve csak a tűz közelébe szeretnének kerülni, vagy saját egójuknak jót tesz ha valamilyen jól hangzó poszt birtokosai.

Szép elképzelés, hogy majd jön egy ügyes, agilis, becsületes, szentéletű jelölt, akit megválasztanak polgármesternek, és az majd földi paradicsommá változtatja a várost. Persze ha hagyják a döntéshozatalban és végrehajtásban résztvevők. Meg a helyi lakosok. Meg ha van elég pénz, akarat, idő, segítség a végrehajtáshoz. Na meg hogy legyen is fejlődés, jöjjenek a turisták is, hozzák is a pénzt, de mindezt úgy, hogy mintha itt sem lennének, ne mászkáljanak a városban, ne hangoskodjanak, ne szemeteljenek.

Mindenki kedvére tenni nem lehet. A városban vannak fejlesztésre felhasználható területek, amelyekkel a város nem kezd semmit. Ha meg jön valaki, hogy befektetne, akkor ha üzem, akkor ne legyen büdös, ha bevásárlóközpont, akkor miért épp itt, miért épp ekkora, miért nem amakkora. Ha ritkán nyírják a városban a füvet, akkor gaz van, ha gyakran nyírják, akkor meg túl sokba kerül.

15 éve távoztam a fürdő igazgatói pozíciójából (vagy kirúgtak, ha úgy tetszik), akkor búcsút mondtam a helyi politikának is. Nem sajnálom a Vadasban eltöltött 7 évet, sokat tanultam, értékes emberekkel dolgozhattam együtt. Ezután megfogadtam magamnak, hogy soha más szekerét nem szeretném tolni, főként nem önkormányzati tulajdonú cégben, hogy aztán a végén még meg sem köszönjék amit elértél.

Egy polgármesteri pozíció nem 8 órás munkakör, egy teljes embert kíván. Ha igazán eredményeket akar felmutatni, meg kell küzdenie értük, közben nem csak barátokat hanem ellenségeket is szerezve. Aztán 4 vagy 8 év múlva jön egy szebbeket ígérgető populista jelölt, és viszlát, köszönet nélkül.

15 éve a magam dolgával foglalkozom, a saját cégeimben, kitűnő kollégákkal körülvéve, akiket én válogathatok meg. Persze véleményem van a közügyekről, néha meg is osztom, de eldöntöttem: úgy alakítom életemet, hogy mindegy legyen, ki a polgármester, ki a miniszterelnök, én dolgozom a saját boldogulásomon. Lehet hogy ha mindenki a saját dolgával törődne, még a társadalomnak is jobb lenne.

Ja hogy miért is írtam ezt? Már többen szóltak hogy hallották, hogy polgármesternek indulok. Köszönöm a kedvességeteket, de nem. Ha választás, akkor én már 15 éve a nyugalmat választottam😉.

Nyomot hagyni a világban …

Ma reggeli futás közben lefotóztam a homokos földúton hagyott nyomomat. Vannak, akik nyomot szeretnének hagyni a világban. A porban hagyott nyom kellően emlékeztet, hogy ezek a nyomok mennyire mulandóak.


Ma még itt vagyunk, azt hisszük körülöttünk forog a világ, mindenki ránk figyel, tőlünk függ, csak ránk számíthat, csak mi tudjuk megváltoztatni a világot. Aztán amikor már nem leszünk, az élet nélkülünk is ugyanúgy megy tovább. A földút porában hagyott nyomunkat az első szél, egy gyors zápor, vagy az utánunk arra járók lépte nyomtalanul eltünteti. Mintha ott sem lett volna.

Vállalkozóként sokat gondolkodtam ezen, vajon milyen nyomot szeretnék hagyni a világban? Arra jutottam, hogy nem a nyom hagyása a cél, mert az gyorsan elenyészik. Az fontosabb, hogy valamilyen létező problémára tudjak megoldást nyújtani ügyfeleinknek, legyen az egy jó kínálattal rendelkező papírbolt, egy megbízható könyvelőiroda, vagy akár egy raktározási és csomagilási szolgáltatásokat nyújtó cég.

Valódi cserét létrehozni és fenntartani – értéket nyújtani értékért.

Mindemellett egy vállalkozás kötelező eleme a profit. Enélkül bizonytalan a túlélése, és egy profit nélkül működő szervezetet nem is nevezhetünk vállalkozásnak. Számomra a profit egy pozitív visszajelzés, hogy valami szükségeset csinálunk, és azt jól csináljuk. Amit viszont nagyon élvezek, ha sikerül egy jó csapatot összehozni, és segítségükkel egy működő rendszert összerakni.

35 napja, május 8-án posztoltam újabb vállalkozási ötletemről, akkor kezdtem el keresni az első munkatársat. Június 15. – ezt tűztem ki határidőnek, amikor már működnie kell a cégnek. Megalapítottam a Fullpost s. r. o. társaságot (web: fullpost.eu), bejegyeztük, adószámot kértünk, bankszámlákat nyitottam, áfa regisztrációt intéztük, találtam fiókvezetőt, kibéreltem egy helyiséget, elkezdődött a küzdelem az idővel.

Szerencsére a szokásos néhány hónapos határidők helyett sikerült megszervezni a kőművesek, víz-szerelők, vas-szerkezet szerelők, villanyszerelők, riasztó-berendezés szerelők munkáját, lett internet-bekötésünk, a szükséges berendezés már megérkezett vagy úton van, a szoftver-rendszeren gőzerővel dolgoznak a kollégák. Mára véget ért a káosz első felvonása 😊.

Most itt vagyunk a célegyenesben, ma délután takarítunk, és maradt még 2 napunk hogy a helyiségbe mindent bepakoljunk, összeszereljük a polcrendszereket, életre keltsük a számítógépes hálózatot, bepakoljuk az első adag raktározandó árut és a csomagolóanyagokat. Aztán a mi kis “cégteremtésünk” 38. napján működésbe lendülhetünk.

Hála a rövidre szabott határidőnek, nem volt időnk hülyeségeken filózni, rákényszerültünk a gyors és célravezető megoldásokra. Köszönöm a kollégáknak és az együttműködő szolgáltatóknak, mesterembereknek, hogy segítségükkel hozzájárultak az indulásunkhoz! Folyt. köv 😉

De hogy egy kis lazítás is legyen, mivel a 21 fokban alaposan megizzadtam, futás végén egy jót hűsöltem a Dunában (19 fok körüli most a víz).

Van-e cél, vagy az út maga a cél?

Tegyük fel, hogy kitűzöm a célt. Haladok felé rendületlenül, de akár „meg-megrendülve”, néha lustálkodva, de haladok. Jönnek az akadályok, valamelyiket könnyen, másokat nehezebben, de legyőzöm. Amit nem tudok legyőzni azt megkerülöm. Egyszer csak elérem a célt, feljutok a „csúcsra”.


Halleluja! Örvendezzünk! Dagonyázzunk a boldogságban! Aztán az érzés elpárolog, jó esetben megmarad az elégedettség az elért eredménnyel, de az ember nem ébred mindennap örömujjongással, hogy: „Hurrá, öt éve lefutottam a maratont!”, vagy “Majd kicsattanok a boldogságtól, 10 évvel ezelőtt sikerült megvennem álmaim autóját!” .

De mi jön ezután? Ha valakiben van egy kis ambíció, amikor felér egy csúcsra, a távolban általában megpillant egy másik, még magasabb vagy érdekesebb csúcsot. És máris izgalom lesz rajta úrrá, úgy érzi, igazi boldogságát ott, azon a másik csúcson fogja majd megtalálni.

Persze ugyanezt gondolta régebben a mostani csúcsról is, de ne ragadjunk le ilyen apróságoknál ☺️. És jön az újabb izgalmas út, a maga problémáival. Természetesen nem azt szeretném sugallani, hogy dobjuk el eddigi eredményeinket, vagy hogy ne értékeljük, amink van. Sőt, nem árt akár naponta számba venni, mi mindennel rendelkezünk, és hálát adni a Teremtőnek, a Sorsnak, a Szerencsének vagy akár Saját Ügyességünknek (ki-ki amiben hisz).

Egy előadáson hallottam a boldogság következő definícióját: A boldogság az azonosítható akadályok leküzdése a cél felé vezető úton. Ez lelkesítő, de ugyanakkor nyugtalanító is. Van aki arra számít, hogy kitűz egy célt, kemény munkával, áldozatokkal eléri, és ezzel biztosította boldog és elégedett létezését mindörökkön örökké (ámen).

Ellenben ahogy én látom, nem marad más hátra, mint állandóan találni valami célt ami fellelkesít, és élvezni a kisebb-nagyobb akadályok leküzdését. Tudva, hogy sosem érkezünk meg „ODA”, mert nincs végső uticél, csak a végtelen út. Rajtunk múlik, hogy élvezzük az utat, vagy elszenvedjük. Ember küzdj, és bízva bízzál!