Kissé nyomasztóra sikerült az utolsó pár futásom. Na nem a futás tehet róla. Megtaláltam a scribd-en hangoskönyvként Eddie Jaku: “A világ legboldogabb embere” című könyvét, és azt hallgattam futás közben. Ma épp a végére értem.
Eddie Jaku egy egykori büszke német polgár, emellett zsidó. Elmeséli életét, a második világháború előtt fokozódó zsidó-üldözést, családjuk elhurcolását a koncentrációs táborba. Leírja, hogy mennyire állattá tud válni az ember, emberek fordultak egymás ellen csak azért, mert zsidó volt. Elveszítette szüleit, néhányszor megszökött a táborokból, nagy szenvedések árán végül túlélte a borzalmakat, majd családot alapított Ausztráliában. Családjában megtalálta a boldogságát. 2021-ben hunyt el, 101 éves korában.
Három dolog miatt érdemes elolvasni a könyvet:
- Tudatosítsuk, hogy a nácizmus kis lépésekkel, propagandával, a “problémák” megoldási javaslataival tör előre, ami a napi politikában is jelen van. Figyelmesnek kell azonban lennünk: amint azt kívánják, hogy nemzetiségi vagy más alapon megkülönböztessünk embereket, vagy bármily csekély mértékben is megfosszuk őket jogaiktól (legyen az fekete, zsidó, oltatlan, stb.), meg kell szólalnia agyunkban a vészcsengőnek, meg kell kongatnunk a vészharangot. Nem csak akkor, amikor már deportálnak, hanem még az elején, amikor az egyik ember nem mehet be ugyanabba a boltba, mint a másik. A tüzet is akkor kell eloltani, amikor még kicsi!
- Bármilyen rosz dolgokon is megy át az ember, lehetséges, hogy megőrizze emberségét, méltóságát, nem okvetlen muszáj átgázolnia másokon. Ha ehelyett megtaláljuk az összefogás rejtett vagy nyílt formáit, sokkal könnyebben vészelhetjük át a krízis-helyzeteket.
- Elgondolkodtató, és jó észben tartani, hogy a második világháború alatt a “civilizált”, humanista elveken alapuló európai országokban is az emberek jó része simán lepaktált a nácikkal, a megszállókkal. Egyes államok simán meghozták saját zsidó-üldöző törvényeiket, az emberek egy része gyávaságból vagy nyereségvágyból csendben tűrte vagy aktívan segédkezve támogatta az emberirtást, vette el a másik vagyonát, adta fel a megszállók (vagy helyi nácik) kezére felebarátját. És amikor a háború véget ért, sokan ezek közül hirtelen tisztes polgárokká váltak, hirtelen náciellenesek, sőt hős ellenállók lettek. Jó tudni, hogy a barátság és emberség, ami békeidőben természetesnek tűnik, egyáltalán nem garantált krízishelyzetben. Kevésbé érhet minket meglepetés. Sajnos.
De azért a futás ma is jólesett. Egészségünkre!
