Csodálatos ez a logisztika. Elég ha megrendelek egy bigyót az interneten, és másnap meghozza a futár. Ha nem akarom otthon lesni a kézbesítőt, kérhetem csomagautomatába, ahol megtalálom hazafelé menet, legyen az akár késő este. És ezen már senki sem csodálkozik, a mindennapi életünk részévé vált. Mert meg lehet szervezni, ezért megszervezték. Gyors, kényelmes.

Ezzel szemben vajon mit tapasztalunk az egészségügyben? Időpontot kérhetünk jó esetben telefonon. Majd két hét múlva menjünk. Aztán menjünk még két szakorvoshoz, akikhez egy-két hónap múlva kapunk időpontot. Aztán ha odajutunk időpontra, akkor is két órát ülünk a váróteremben, míg bejutunk.

Aztán kiváltjuk a halom gyógyszert amit felírtak, és hozzá nem értőként gondolkodhatunk rajta, hogy be merjük-e szedni, vajon az orvos azért írta fel mert
a) jutalékot kap a gyógyszergyártótól,
b) vagy alibizmusból írta fel, de amúgy sejtelme sincs hogy mi a bajunk (pl. fáj a torka? akkor vitamin és antibiotikum, de van hogy rá se néz a betegre),
c) vagy tényleg kell ez a gyógyszer és segít is.

De most nem a túlzott gyógyszerfogyasztásról akartam írni, bár az is megérne egy misét, mert a tévében 10 reklámból 9 valamiféle gyógyszer vagy „táplálékkiegészítő” bogyó. Nem is arról, hogy bemegy az ember a kórházba szívinfarktus tünetekkel, és hazaküldik vérnyomáscsökkentő tablettákkal, hogy ha tovább romlana az állapota, akkor jöjjön újra. Ha túléli. Ezek is már önmagukban felháborítók.

Ami a logisztikával kapcsolatban engem különösen nyugtalanít, és épp ésszel fel nem tudom fogni: Hogy lehet, hogy néhány magánkézben lévő egészségügyi intézményben meg tudják szervezni a logisztikát, a betegek áramlását, a vizsgálatok végzését. A betegre fókuszálva. Ha időpontot kérek, adnak néhány napon belül, ha odamegyek a 9:00-s időpontra, akkor 9:00-kor már behívnak, rögtön velem foglalkoznak, és jó esetben 15 perc múlva végeztem is.

Ha más kivizsgálásokra is szükség van, össze tudják hangolni a többi orvossal, meg tudják egy kézből szervezni hogy gyorsan elvégezzék ezeket is, és az eredmények egy kézben fussanak össze. Nem a beteg dolga kéne legyen hogy utazgasson az országban és kitalálja, vajon hol tud időpontot kapni. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy nincs pénz az egészségügyben, meg hogy alacsonyak az orvosi fizetések.

Ez csak jóindulat, emberség és szakmai becsület kérdése. És van rá néhány jó példa is, hogy még az állami intézményben rendelő néhány orvos is meg tudja szervezni és könnyíteni betege kivizsgálásait. Gyorsan ad időpontot, beutalót, egyeztet a másik orvossal, a beteget a megegyezett időpontban nem váratja feleslegesen. Sajnos ez nem általános.

A 21. században vagyunk, amikor meg tudom nézni az interneten, hogy az amazon németországi raktárában miből mennyi van készleten, és ha kérem, pár nap alatt le is szállítják. Ha egy bigyókat árusító webshop meg tudja szervezni hogy minden ügyesen haladjon, vajon az összes orvosnál és egészségügyi intézményben ez miért nem lehetséges? Ez nem pénz kérdése!

Nemrég rendre kellett utasítanom magamat. Tudatos embernek tartom magamat, mégis néha belefutok egy-egy zsákutcába. Azt találtam mondani egy beszélgetés során, hogy aki börtönben ül, annak milyen sok ideje lehet olvasni, és ezt irigylem. (Ezen okfejtésben eltekintettem az ottani esetleges „meleg” fogadtatás fájdalmas mellékhatásaitól  ).

Mint a pingpongos leütést, csak úgy visszakézből, kaptam vissza a kérdést: Miért kell ahhoz börtön hogy olvass? Miért nem szánsz rá elég időt most?
Valóban! Az egyik legnagyobb csapda az, ha szeretnénk valamit csinálni, de nem tervezzük be a naptárunkba, nem szánunk rá időt, hanem csak emlegetjük, hogy majd ha ez lesz, majd ha az lesz, majd ha nyugdíjasok leszünk, majd ha kész lesz a házunk, majd ha lesz időnk … ami könnyen jelentheti azt, hogy majd ha eltelt felettünk az élet.

Utolsó barcelonai kirándulásunk közben is egy jót böngésztem a város egyik legnagyobb könyvesboltjában. Ott bukkantam rá pár jó könyvre, köztük Ichiro Kishimi és Fumitage Koga: „Atrévete a no gustar” c. pszichológiai témájú könyvére, ami magyarul nagyjából annyi, hogy Merj nem tetszeni! (Olyasmit is boncolgat, hogy ne arra fókuszáljunk, hogy mások mit gondolnak rólunk, hanem foglalkozzunk a saját érdekeinkkel. Na meg ne másokkal hasonlítgassuk össze magunkat.)

Még csak a felénél tartok, de érdekesen kapcsolódik a felvezetett témához. Azt írja, mi magunk dönthetünk, mit szeretnénk, figyelembe vehetjük a múlt eseményeit, de azok nem kell hogy meghatározzák a jövőnket. Persze van aki csak sóvárog, de úgy dönt naponta, hogy nem változtat. Marad az állandó panaszkodásra okot adó, de legalább ismert és „legalább valamennyire biztonságos” életmódja mellett.

A könyv szerint minden viselkedésnek nem múltbeli oka, hanem célja van. Például aki állandóan panaszkodik sanyarú sorsa miatt, de nem tesz semmit hogy javítson helyzetén, annak lehet hogy csak annyi a célja, hogy a figyelem középpontjában érezhesse magát, elnyerje mások sajnálatát, együttérzését. És ezt a célt el is éri.

Ha nem látjuk e célt, akkor persze hogy nem értjük, miért nem változtat semmit. Mindemellett az illetőnek megvannak az „okai” – gyermekkori trauma, rossz egészség, rossz szociális helyzet, nincs munkalehetőség, satöbbi – amivel úgymond megmagyarázza, hogy miért is van ilyen helyzetben. Ha ismerjük a valódi célját (amit lehet hogy őmaga nem is tudatosít), akkor érthető hogy hülye lenne változtatni, és beállni a problémamentes átlagemberek sorába, mert akkor a kutya sem törődne vele.

Na hogy hová is akartam kilyukadni? Mindenkinek 24 óra áll rendelkezésre naponta. Se több, se kevesebb. A milliomosnak és a koldusnak is.

Tán nem árt időnként leltárat készíteni magunkban, hogy mit szeretnénk csinálni, és ezzel szemben mit csinálunk valójában, mire fordítjuk az időnket. És változtatni. Akár néhány havonta. Lépni egyet az ismeretlenbe. Néha kisebbet, néha nagyobbat. Ha valami nem tetszik, a következő lépés mindig mehet más irányba. Ámen 

Vége a nyári tunyulásnak, újra lehet hőguta nélkül futkározni, és elmélkedni társadalmunk visszásságain.

Minden oldalról azt halljuk: jön a krízis! Ami az átlagembernek azt jelenti, hogy emelkednek az árak, bizonytalanok a munkahelyek, cégek mennek csődbe, emelkednek az adók, kilátástalan a helyzet.

Na de minden érmének két oldala van. A kis ember zsebe kiürül, de hová lesz a pénz? A pénz nem tűnik el, csak átvándorol másik zsebekbe, állandó körforgásban. Tehát valakik mindig jól járnak.

Krízishelyzetben a pénz mozgása felgyorsulhat, olyan üzleti lehetőségek bukkannak fel, amelyek normális körülmények közt nincsenek. Akinek van egy halom pénze, az ilyenkor olcsón juthat értékes ingatlanokhoz, jó áron vásárolhat meg cégeket, sőt a zavarosban halászva zsíros állami megrendelésekhez juthat – válsághelyzetben mindig van jó kifogás, hogy az emberek „védelme” érdekében szükséges ez meg az, amit persze jó pénzért kell megvenni valakitől.

Akinek nincs sok pénze, az meg így járt. Rajta csattan az ostor. Mindig a kis emberek húzzák a rövidebbet, akikről már nem egy bőrt lehúztak, de még párat le is fognak. Mert ez a mostani világrend.

E szempontból logikus, hogy a pénzhalmokkal rendelkezőknek komoly érdekük, hogy válság legyen, mert akkor tudják mesésen fialtatni vagyonukat. A Covid hiszti elején még azt hittem, vezetőink csak félnek az ismeretlentől, azért hoznak kapkodó és értelmetlen intézkedéseket. Aztán amikor más második éve ment a hiszti, hülyeségekre szórták a közpénzt (ami persze valakikhez vánodorolt), intézkedéseikkel gazdasági válságot kreáltak, inkább gondoltam, hogy ez egy művi krízis-kreáció, hogy az embereket félelemben tartsák, közben meg egyeseknek dőljön a lé.

Na erre jött az úgynevezett ukrán háború, ami elvileg egy ország egy részén zajlik, de az EU vezetői (és a többiek) ügyesen világméretű, legalábbis európai gazdasági válságot tudtak kreálni belőle. Mert ugyan miért lett drágább a gáz meg a villany? Ugyanannyi gáz elérhető most is mint egy éve! Kőolajból sincs fizikailag hiány, mégis drágább a benzin! Ja, hogy direkt nem kell az orosz gáz, hogy hiány legyen nálunk?

Ez kinek jó? Valakinek igen!

Úgyhogy birkanyírásra felkészülni! Most húzzák le rólunk a következő bőrt. És nem ez lesz az utolsó! 

Ma reggeli futás közben lefotóztam a homokos földúton hagyott nyomomat. Vannak, akik nyomot szeretnének hagyni a világban. A porban hagyott nyom kellően emlékeztet, hogy ezek a nyomok mennyire mulandóak.

Ma még itt vagyunk, azt hisszük körülöttünk forog a világ, mindenki ránk figyel, tőlünk függ, csak ránk számíthat, csak mi tudjuk megváltoztatni a világot. Aztán amikor már nem leszünk, az élet nélkülünk is ugyanúgy megy tovább. A földút porában hagyott nyomunkat az első szél, egy gyors zápor, vagy az utánunk arra járók lépte nyomtalanul eltünteti. Mintha ott sem lett volna.

Vállalkozóként sokat gondolkodtam ezen, vajon milyen nyomot szeretnék hagyni a világban? Arra jutottam, hogy nem a nyom hagyása a cél, mert az gyorsan elenyészik. Az fontosabb, hogy valamilyen létező problémára tudjak megoldást nyújtani ügyfeleinknek, legyen az egy jó kínálattal rendelkező papírbolt, egy megbízható könyvelőiroda, vagy akár egy raktározási és csomagilási szolgáltatásokat nyújtó cég.

Valódi cserét létrehozni és fenntartani – értéket nyújtani értékért.

Mindemellett egy vállalkozás kötelező eleme a profit. Enélkül bizonytalan a túlélése, és egy profit nélkül működő szervezetet nem is nevezhetünk vállalkozásnak. Számomra a profit egy pozitív visszajelzés, hogy valami szükségeset csinálunk, és azt jól csináljuk. Amit viszont nagyon élvezek, ha sikerül egy jó csapatot összehozni, és segítségükkel egy működő rendszert összerakni.

35 napja, május 8-án posztoltam újabb vállalkozási ötletemről, akkor kezdtem el keresni az első munkatársat. Június 15. – ezt tűztem ki határidőnek, amikor már működnie kell a cégnek. Megalapítottam a Fullpost s. r. o. társaságot (web: fullpost.eu), bejegyeztük, adószámot kértünk, bankszámlákat nyitottam, áfa regisztrációt intéztük, találtam fiókvezetőt, kibéreltem egy helyiséget, elkezdődött a küzdelem az idővel.

Szerencsére a szokásos néhány hónapos határidők helyett sikerült megszervezni a kőművesek, víz-szerelők, vas-szerkezet szerelők, villanyszerelők, riasztó-berendezés szerelők munkáját, lett internet-bekötésünk, a szükséges berendezés már megérkezett vagy úton van, a szoftver-rendszeren gőzerővel dolgoznak a kollégák. Mára véget ért a káosz első felvonása .

Most itt vagyunk a célegyenesben, ma délután takarítunk, és maradt még 2 napunk hogy a helyiségbe mindent bepakoljunk, összeszereljük a polcrendszereket, életre keltsük a számítógépes hálózatot, bepakoljuk az első adag raktározandó árut és a csomagolóanyagokat. Aztán a mi kis „cégteremtésünk” 38. napján működésbe lendülhetünk.

Hála a rövidre szabott határidőnek, nem volt időnk hülyeségeken filózni, rákényszerültünk a gyors és célravezető megoldásokra. Köszönöm a kollégáknak és az együttműködő szolgáltatóknak, mesterembereknek, hogy segítségükkel hozzájárultak az indulásunkhoz! Folyt. köv 

De hogy egy kis lazítás is legyen, mivel a 21 fokban alaposan megizzadtam, futás végén egy jót hűsöltem a Dunában (19 fok körüli most a víz).

Tegyük fel, hogy kitűzöm a célt. Haladok felé rendületlenül, de akár „meg-megrendülve”, néha lustálkodva, de haladok. Jönnek az akadályok, valamelyiket könnyen, másokat nehezebben, de legyőzöm. Amit nem tudok legyőzni azt megkerülöm. Egyszer csak elérem a célt, feljutok a „csúcsra”.

Halleluja! Örvendezzünk! Dagonyázzunk a boldogságban! Aztán az érzés elpárolog, jó esetben megmarad az elégedettség az elért eredménnyel, de az ember nem ébred mindennap örömujjongással, hogy: „Hurrá, öt éve lefutottam a maratont!”, vagy „Majd kicsattanok a boldogságtól, 10 évvel ezelőtt sikerült megvennem álmaim autóját!” .

De mi jön ezután? Ha valakiben van egy kis ambíció, amikor felér egy csúcsra, a távolban általában megpillant egy másik, még magasabb vagy érdekesebb csúcsot. És máris izgalom lesz rajta úrrá, úgy érzi, igazi boldogságát ott, azon a másik csúcson fogja majd megtalálni.

Persze ugyanezt gondolta régebben a mostani csúcsról is, de ne ragadjunk le ilyen apróságoknál . És jön az újabb izgalmas út, a maga problémáival. Természetesen nem azt szeretném sugallani, hogy dobjuk el eddigi eredményeinket, vagy hogy ne értékeljük, amink van. Sőt, nem árt akár naponta számba venni, mi mindennel rendelkezünk, és hálát adni a Teremtőnek, a Sorsnak, a Szerencsének vagy akár Saját Ügyességünknek (ki-ki amiben hisz).

Egy előadáson hallottam a boldogság következő definícióját: A boldogság az azonosítható akadályok leküzdése a cél felé vezető úton. Ez lelkesítő, de ugyanakkor nyugtalanító is. Van aki arra számít, hogy kitűz egy célt, kemény munkával, áldozatokkal eléri, és ezzel biztosította boldog és elégedett létezését mindörökkön örökké (ámen).

Ellenben ahogy én látom, nem marad más hátra, mint állandóan találni valami célt ami fellelkesít, és élvezni a kisebb-nagyobb akadályok leküzdését. Tudva, hogy sosem érkezünk meg „ODA”, mert nincs végső uticél, csak a végtelen út. Rajtunk múlik, hogy élvezzük az utat, vagy elszenvedjük. Ember küzdj, és bízva bízzál!

Ma 5:40-kor indultam, de a napot nem sikerült megelőznöm. Az esztergomi homok-oroszlán nyerőnek néz ki, de nem ő az első homokszobor Esztergomban. Aztán pár év múlva lehet hogy már nyoma sem lesz.

Azt mondják, a vállalkozás területén az a nyerő, aki először jön a „nagy” ötlettel, és elsőként hódítja meg a piacot, a vevők fejét. Kétségkívül az első élvezi a kezdeti figyelem áldásait, nem kell küzdenie a konkurrenciával, és bizonyos szempontból könnyebb a helyzete. Hátránya, hogy neki kell megteremtenie a piacot, a vevői igényt, ami nem mindig garantált, főként olyan újdonságok esetén, amelyekre még nem érett meg az idő.

Ezzel szemben ha olyan típusú vállalkozásba kezdesz, amit már más is sikerrel működtet, bár nehezebb a dolgod a konkurrencia miatt, mégis előre tudható hogy van létező piaci igény. Ha jó a terméked vagy szolgáltatásod, és találsz működő és rentábilis marketing csatornát kellő mennyiségű ügyfélhez, te is lehetsz nyerő.

Az már csak hab a tortán, ha felfedezel egy olyan rést, a létező piac megoldatlan problémáját, ami alapján jól tudod pozicionálni magadat. Így gyakorlatilag egy olyan piaci szegmenst teremthetsz magadnak, ahol nincs konkurrenciád (egy ideig).

Wazze, most látom, hogy lényegében visszakanyarodtam ahhoz, hogy elsőnek lenni (a réspiacon) , pedig épp azt akartam kifejteni, hogy nem okvetlen ez az egyetlen út! Végülis igaz, hogy jobb egy kis szemétdombon egyetlen kakasnak lenni, mint egy nagy kupacon tülekedni sok más kakassal .

A most induló web-logisztikai cégünk kapcsán is gondolkodtam ezen.

De a vállalkozás terén nem csak egy győztes lehet, a piacon elfér egymás mellett több győztes is. Első lépésként már megtaláltam az első munkatársat, és pár héten belül meglesz az első raktárunk, berendezésünk, embereink és működő rendszerünk.

Szerencsére a mostani cégem, a MUFIS könyvelőiroda kitűnő csapatára is tudok számítani, így megvalósítható a kis csoda megvárásra, de a nagyobb csoda is rövid határidőre. Úgyhogy kérem szépen szorítani egy kis helyet még egy győztesnek, mert jövünk!