Elkezdtem a Spotify-on hallgatni a „Heti Agymosó Feldmár Andrással” epizódjait. Ez egy 100 részes, alkalmanként kábé félórás beszélgetés a pszichológussal, aki különbőző élethelyzetekben lévő emberek beküldött kérdéseire válaszol.

A hallottakból igyekszem valamit tanulni (így 51 évesen elég későn, de jobb későn, mint soha). Egy fontos, számomra megemésztendő dolog:

Ne én akarjam más problémáit megoldani!

Alapból, ha látom hogy valami nem jól van, vagy valakinek valami problémája van, vagy csak valamit jobban meg lehetne oldani, létezik bennem egy ösztönös késztetés, hogy tegyek valamit, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, a probléma megoldódjon.

A gond akkor van, ha a probléma valódi tulajdonosa ugyanakkor semmit sem tesz a megoldásért, csak vár, hogy valaki megoldja azt, esetleg kifogásokat gyárt, és magyarázza hogy ő mekkora áldozata a körülményeknek, nehéz volt a gyerekkora, nincs iskolája, nincs hol laknia, rossz a munkahelye, idióta a főnöke, pokol a párkapcsolata, átverték az üzlettársai, becsapták a csalók, esik az eső, nem esik az eső, túl meleg van, túl hideg van, stb.

De ezért ki a felelős? Senki más, csak az érintett személy. Ha nem tetszik a munkahelye, bármikor kereshet másikat. Ha nem felel meg a párja, szakíthat vele. Ha nem iskolázott, vagy nem beszél nyelveket, tanulhat. Ha az ügyfelednek kell a szolgáltatásod, és elfogadja a te szabályaidat, akkor a te általad megszabott munkaidőben felkereshet, kellő időt hagyva neked a munkára, és kifizetheti a teljesített szolgáltatás árát a megegyezett határidőig.

Nem három nappal később, és nem akkor, mikor már kétszer e-mailen és egyszer telefonon is figyelmeztettük. Aztán csodálkozik, hogy nem szeretnék neki szolgáltatni, és nem érdekel, hogy ki oldja meg a problémáit.

Tán túlzottan felelősnek érzem magam családtagjaimért, rokonaimért, munkatársaimért, ügyfeleimért, a társadalmunkért, amit bizony tudatosan át kell értékelnem. Szívesen segítek, ha más segítségre szorul. Amire jobban oda kell figyelnem, hogy a szükséges segítségnyújtás ne csapjon át felelősség-átvállalásba, hogy ne vállaljam magamra más problémáját, amihez amúgy semmi közöm, mert minden nagykorú személy saját maga dönthet hogy mit dolgozik, kivel és hol lakik, kihez fordul szolgáltatásért, kitől vásárol, mire költi vagy szórja el a pénzét, hogyan teszi tönkre saját életét.

Na most már belebonyoldódtam egy kicsit, de a lényeg: mindenki vállalhatja a felelősséget a saját helyzetéért, és senki más, csak ő tud azért tenni valamit, hogy javítson rajta. De az is lehet hogy valakinek megfelel a szar helyzet, mert legalább panaszkodhat a környezetének, sajnáltathatja magát, élvezve az együttérző megnyilvánulásokat. A többiek meg emeljék fel a fejüket, és lépjenek előre!

Vedd kezedbe a saját sorsodat!

– mai futás közben a Kudarc pozitív oldala c. hangoskönyv végére értem. Mi a tanulság? Három szót kell összeragasztani: ki tar tás —> kitartás.

Mindenkit érnek kudarcok. Sőt valójában a kudarc az általánosabb. Az induló vállalkozások túlnyomó része az első pár évben becsődöl. A csilli-villi példák, mint Facebook, Microsoft, Google – óriáscégek, amelyek szinte a semmiből indultak, azt a látszatot keltik, hogy csak szerencse kell a sikerhez. Aki már vállalkozott, az tudja, hogy a lehetőség mindig jelen van, csak nem mindenki áll készen hogy kihasználja, nem vállal kockázatot, nem teszi bele a kitartó, fáradságos munkát.

A nagy sikerű példákat látva ugyanakkor nem gondolunk a sok millió másik vállalkozóra, akik hasonló ötlettől vezérelve belevágtak, de nem jártak sikerrel. A vállalkozás mindenki számára elérhető, de nem mindenkinek való. Sőt véleményem szerint az emberek 90%-ának nem való. Nem bírják a bukás állandóan ott lebegő lehetőségét, nem szeretik ha mindenért ők a felelősek, nem mernek kilépni a látszólagos biztonságukból, ha meg kilépnek, nem tudnak mit kezdeni a bizonytalansággal, a kockázattal. Bár lehet hogy sokkal több pénzt kereshet mint egy alkalmazott, de az is lehet hogy semmije nem marad.

De nemcsak a vállalkozóknak kell megtanulni a kudarcaik kezelését. Amikor a kisgyerek járni tanul, próbálkozásai nagy része eséssel – kudarccal végződik. Mégsem adja fel, és eddig nagyjából mindenki megtanult járni. Senkit nem hallottam még arról panaszkodni, hogy „Jajj milyen nehéz gyerekkorom volt, mennyiszer seggre estem, amikor járni tanultam!”.

Amikor valami nem sikerül, gondolj arra: ez csak egy kis seggreesés. Próbáld újra! Ki-tar-tás!

Ma is a Kudarcok előnyeiről szóló hangoskönyvet hallgattam futás közben, még egy órányi van hátra belőle.

A mai gyorsan változó időkben vigasztalásképpen szolgálhat egy, a könyvben említett példa: Egy nagyobb (tömeges) elbocsátás után pszichológusok foglalkoztak az elbocsátottakkal, hogy azok könnyebben feldolgozzák a munkahelyük elvesztését és tovább tudjanak lépni.

Érdekes megállapításra jutottak: akik az előző években többször is elvesztették a munkájukat, és ezért máshol találtak új munkahelyet, nem szenvedtek nagy lelki törést az elbocsátástól. Egyszerűen tudomásul vették, hogy itt a következő megoldandó feladat: új munkahelyet kell találni. Nem lelkiztek, mentek – és találtak!

Akik viszont sok évig egy helyen dolgoztak, nem voltak „edzettek” munkahelyelvesztés terén, jobban megszenvedték lelkileg az esetet, nehezebben álltak újra talpra.

Mi a tanulság, ha a futással állítjuk párhuzamba? Netán edzésként időnként rúgassuk ki magunkat a munkahelyünkről, hogy növeljük lelki állóképességünket? 

A húsvéti zabadús „böjt” után megint egy 10-es táv volt indokolt a szokásos 5 km helyett.

Húsvét és tavasz kapcsán az „újjászületés” szó motoszkál a fejemben. Talán nem csak évente egyszer kéne az újjászületés lehetőségén gondolkodnunk. Hiszen minden nap egy új lehetőség, egy új, tiszta lap, rajtunk múlik mivel írjuk tele. Tudom, megszoktuk hogy futjuk a köreinket a mókuskerékben, de nem ártana akár naponta felemelni a fejünket, és elgondolkodni. Ugyanazt és ugyanúgy szeretném csinálni mint eddig? Mik is a céljaim? Valóban az én céljaim azok? Vagy csak a szülők, a környezetem, a társadalom által rámtestált, általuk elvárt eredmények?

Aztán ha megvan a célok listája, muszáj őket fontossági sorrendbe rakni, majd beilleszteni az időrendünkbe. Előre mondom: nem fog mind beférni! A többit el kell engedni! Tíz élet sem lenne elég minden érdekes dolog kipróbálására, mindenki más javaslatainak, céljainak teljesítésére.

Végül nem marad más hátra: mindig tenni egy kis lépést előre. Mert a folyamatosan haladó reumás csiga hamarébb célbaér, mint az a lusta nyúl, amely neki sem indul. 

József Attila két sora pont ide passzol:
„- Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz,
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!”

A Duna-parti szél rendületlenül lobogtatja a magyar zászlót.
Elgondolkodtam, milyen érdekes, hogy az embereknek nemzetekre, nemzetiségekre, csoportokra kell(?) osztódniuk. Ha már van 3-4 személy, akkor előbb-utóbb két csoportot alkotnak.

Aztán onnan már csak egy lépés, hogy felfedezzenek valami vélt vagy valós különbözőséget a másik csoporthoz képest, vagy valami érdekütközést, és máris megvan a baj. Az agyafúrtabb személyek ebben nem vesznek részt, hanem másik csoportokat hergelnek egymás ellen, és röhögnek a markukba. Oszd meg és uralkodj.

Pedig mi is az a nemzetiség? Lehet azt mérni valahogy? Meg lehet állapítani? Vannak akik nagyon büszkék nemzetiségükre, pedig az nem egy erény, hanem valaki által kitalált pontosan meg nem határozható fogalom, vagy állapot, vagy döntés eredménye. Attól még lehet gazember vagy jó ember is. Milyen nemzetiségű az, akinek négy különbőző „nemzetiségű” nagyszülője van: szlovák, magyar, orosz és cseh, de szülei Kanada francia részén éltek amikor született, ott járt iskolákba, de már tíz éve Londonban él? Vagy csak egy egyszerűbb: magyar és szlovák szülők gyereke? Miért döntene a gyerek az egyik nemzetiség mellett?

Na meg a nemzet kifejezést mindig akkor szokták elővenni a politikusok, amikor a kisembereket akarják háborúba küldeni „a nemzet védelmében”, a másik „nemzet” ellen, aki támad. Bár egy nemzet magától nem támad senkire, csak az emberek tudnak támadni, általában valamilyen ki nem mondott érdekből, ami lényegesen eltér attól, amit hangoztatnak.

Persze mikor a politikusok arról papolnak, hogy az életünket kell áldozni valamiért, akkor általában nem a saját, hanem csak a mi életünkre gondolnak. Legyünk ennek tudatában!

Hajnalban a Szentgyörgymezői temető kerítésénél. Két mécses világít rendületlenül, jelezve, hogy előbb-utóbb ugyanott találkozunk mindannyian.

Az ami rajtunk áll: mit csinálunk azelőtt? Hogyan tudjuk értelmesen és élvezetesen élni az életünket? Tudunk-e valami aprót hozzátenni a világunkhoz, hogy az egy hangyaszőrnyivel jobb legyen miáltalunk? És nem számít, ki mennyit harácsol össze életében, a túlvilágra semmit sem vihet magával.

Néha elgondolkodom, vajon nem éppen az úgynevezett „társadalmilag be nem illeszkedő” polgártársak csinálják-e jól? Bőrszíntől függetlenül, és nem a homeless-ekre gondolok. Napról napra élik az életüket, nem aggódnak a benzinárak, gázárak, villanyárak, adók, ingatlanárak, világpiaci helyzet, politika, satöbbi miatt. Ha pénzhez jutnak, azon nyomban elisszák, eleszik, elköltik valamire, akkor is ha aztán két napig nemigen jut ennivalóra. Adót nem fizetnek, ha bírságot kapnak, akkor sem stresszelnek, a végrehajtó nem tud tőlük semmit elvenni, hisz nincs is semmijük.

Ha lecsukják őket, akkor meg legalább meleg helyen vannak, rendszeres étkezéssel. Mint egy őskori „idill”. Nincs más, csak a család, azt esznek amit összegyűjtenek. Lehet hogy ez a követendő természetes életmód, és csak mi vagyunk nagyon elkényelmesedve?

Ma reggel köd borította a tájat, elfedve a fotón mindazt amit magam mögött hagytam.

Azon gondolkodtam: olyan ez mint a feledés köde, amely beborítja a múltat. Aztán a múlt tovább él az emlékezetünkben, de hiányosan, mindenkinek a saját verziója, megszépítve, módosítva, akár cenzúrázva saját magunk által. De megváltoztatni már nem tudjuk. Ezért nem értem azokat, akik egyfolytában a múltban élnek, keseregve a múlt sérelmein (legyenek azok akár nemzeti, történelmi tragédiák).

Mindemellett az, hogy mi a jó és mi a helyes, egyrészt nézőpont kérdése, másrészt idővel változhat. Egy ártatlan példa: tegnap a pozsonyi Štúr café-ban reggeliztem a spanyoltanárommal. A szlovák fővárosban egy magyar és egy spanyol ajkú ember angol reggelit fogyasztott . De nem is ez a lényeg. Az étlapon Štúr által bevezetett fonetikus helyesírással írták az étkeket, pl. slanina (szalonna) helyett slaňina. Ami egykor helyes volt, ma már komoly helyesírási hibának számít. Fluimucil nélkül is kérdezhetnénk: de miééééééért? És ki tudja mi lesz 50 év múlva?

Egyvalamin tudunk változtatni: a jövőn. Mindegy mi volt eddig, bármikor úgy dönthetünk, hogy kézbe vesszük sorsunkat, változtatunk, abbahagyunk valamit, elkezdünk valamit, vagy másként csináljuk.

Ilyenkor jönnek a kifogások: túl öreg vagyok, túl fiatal vagyok, nincs tehetségem ehhez-ahhoz, nincs rá pénzem, nincs időm, stb. Némelyek kifogások egész rendszerét „termesztik” és gondozzák serényen, felépítve egy konzisztens rendszerré, ami kitűnő és logikusnak hangzó magyarázattal szolgál, miért is nem tudnak változtatni saját sorsukon. Előny számukra, hogy a kifogás-termesztés lefoglalja az idejüket, és szinte már nem is agyalnak azon, hogy valami máshogy is lehetne.

Szóval: szabaduljunk meg a kifogásainktól! Ámen.

Ma telik le számomra a COVID karantén. Magyarországon tartózkodva 10 nap a karantén, amit az első tünet megjelenésétől számítanak. Szerencsére pár nap hőemelkedéssel és némi köhécseléssel megúsztam, és itthonról tudtam dolgozni a pihenés mellett. Holnaptól vége a bezártságnak. Jó lesz újra kimozdulni, bevásárolni, sétálni egy kiadósat.

De a „karanténa” még pár napig távol tart Szlovákiától. Ugyanis ott a pozitív teszt mintavételétől 14 nap karantént írnak elő. Jó hogy ez a vírus tudja, hogy melyik országban hány napig fertőzhet. Úgyhogy munkába csak jövő kedden mehetek.

Jelen esetben nem zúgolódom, aki pozitív volt, az bírjon ki két hetet otthon. Persze FFP2-es maszkokat ezután sem fogom támogatni. Sem az egészséges emberek ok nélküli tesztelgetését. Ennyi. Lényeg hogy jól vagyunk. Mindenkinek jó egészséget!