A hétvégén Nagykanizsa közelében, Nagybakónak község határában túráztunk. Egy rövid, de látványos útvonalon: felmásztunk a Kőszikla Szurdokon keresztül a hegyre, majd egy energiamezők által átszőtt útvonalon lesétáltunk.

Reggel még esett az eső, így azzal a tudattal vágtunk neki, hogy lehet hogy járhatatlan lesz a szurdok. De kellő óvatossággal azért megpróbáltuk. A sáros, nedves, csúszós részeken figyelmesen kerestük lábunknak a stabil támasztási pontokat, kapaszkodtunk mindenbe amibe csak lehet. Kétszer is hagytuk magunkat rászedni egy-egy járt útnak tűnő, de járhatatlan ösvény által, ahonnan 50-100 méter után vissza kellett fordulnunk, ha nem akartunk fenéken csúszni a meredek hegyoldalon. De felértünk.

Szóval felmásztunk hogy aztán lejöhessünk ugyanoda ahonnan elindultunk. Újra megtapasztaltuk, hogy milyen fent és lent. Az életben ez ismétlődik, körbe-körbe: egyszer fent, egyszer lent. Persze mindenki fent szeretne lenni. De ha néha nem vagy lent, akkor nem tudod becsülni azt sem, amikor fent vagy. A legrosszabb, ha meg sem próbálod. Hobo egyik dalában ezt írja: „Oly sokáig voltunk lenn, hogy nem is tudjuk, milyen fenn.”

Döntsd el, hogy megteszed a lépést! Saját magadért. Ha kell, mássz fel a szurdokban, kapaszkodj fel a létrán! Tapasztald meg, milyen fenn!

Ma kihasználtam a kánikula-mentes reggelt egy kis futásra. Az utóbbi pár hónapban hanyagoltam a futást – bár párszor lett volna hozzá kedvem, de sikeresen legyőztem . Ma meg a lustaságot győztem le… Óha! … Csak most tudatosítom, hogy micsoda győzelmek sorozatát tudhatom magaménak … Csak kézben kell tartani az irányítást! Amikor úgy döntök hogy lustálkodni akarok, akkor az a siker, ha az teljesül! Végülis mi magunk irányítjuk a sorsunkat. Nemde?

Régebben egy könyvben olvastam ezt a megállapítást: Vagy haladsz a sorsoddal, vagy vonszol. Egy régi fájdalmas tapasztalatom is ezt igazolja: Van már 20 éve is, hogy történt. Egy ismerősöm lován kilovagoltam, útközben egy közeli bolt előtt megálltam és a lóról leszállva egy pillanatra elengedtem a kantárszárat. A ló érezte hogy nincs a hátán lovas, és nyugtalan lett az ismeretlen környezetben. Fordult egyet, és elügetett, vissza az istállója felé. Én meg balga módon reflexből már csak a kengyelszárat tudtam elkapni, hogy majd visszatartom a több száz kilós jószágot. Persze a newtoni fizika működött, és a ló mozgási energiájából részesülve beálltam egy rövid röppályára – a ló mögé. Persze ekkor már elengedtem a kengyelszárat, de a jobb hátsó patájától még érkezett egy búcsúrúgás az arcomba. Szerencsés voltam, épp csak a bőröm repedt fel kicsit, plusz az aszfalton való landolásnál szereztem pár horzsolást, de komolyabb bajom nem történt.

Mi is ebből a tanulság? Jobb a lovat (és a sorsot is) kantárszáron tartani, vezetni, haladni vele. Mert ha lemaradsz, akkor majd a sorsod vonszol téged, de annak sokszor fájdalmas mellékhatásai vannak.

Sok olyan esetről hallottam, amikor valaki nem fizette a telefon-számláját, például havi 30 eurót, mert másra költötte a pénzét. Jöttek a fizetési felszólítások, nem foglalkozott velük. Teltek a hónapok, és egyszer csak jött a végrehajtó, és a 4 havi 120 eurós tartozás miatt, mindenféle plusz behajtási költséggel megfűszerezve – már 300 eurót hajtottak be rajta – jobb esetben levonták a fizetéséből, rosszabb esetben ráterhelték a lakására, majd elárverezték olcsó pénzért. Aztán persze az ember panaszkodott, hogy milyen rossz a sorsa. Pedig ha időben kézbe veszi a sorsát, akkor sokkal olcsóbban megúszhatta volna, akár válthatott volna olcsóbb telefonos előfizetésre, amit megengedhet magának.

Hasonló tragikus és „felháborító” eseteket már láttunk a tévében is: Az egyedül élő özvegy XY-t kilakoltatják kertvárosi házából, mert két évnyi (!) elmaradásban volt a víz és villany számlával. És még akkor sajnálni is kell, meg tüntetéseket kell szervezni a kegyetlen kilakoltatás ellen. Na most bizonyára azt gondolják: milyen érzéketlen vagyok! Pedig az illető nagyon jól tudhatta, hogy egyedül már nem tudja fenntartani a nagy házat, és a vizet meg a villanyt, amit elfogyaszt, ki fog kelleni fizetni. A házat időben eladhatta volna, vehetett volna helyette egy kisebbet vagy egy kis lakást, amit fenn tud tartani. Így, hogy nem vette kézbe a sorsát, a sors kivonszolta a házából.

Ha nekem lecsökkenne a bevételem, azonnal hozzáigazítanám a kiadásaimat. Lemondanám a Netflixet, nem vennék új telefont, lejjebb szabályoznám a fűtést, figyelnék a villany-fogyasztásra, nem mennék étterembe. Aztán persze közben lehet azon dolgozni hogy nőjön a bevétel, de mindig azt kell beosztani ami van. És ha a házamon hitel lenne, amit nem tudnék törleszteni, azonnal megpróbálnám átütemezni kisebb törlesztőre. Ha az is sok, akkor el kéne adni és kisebbet venni vagy bérelni. De semmiképpen sem hagyni, hogy a fizetetlen adósságok gyülekezni kezdjenek. Mert amíg én irányítom a sorsomat, az én érdekeim érvényesülnek.

Ez csak két kiragadott példa volt arra, hogy az emberek nagy része nem igazán vállalja a felelősséget saját sorsáért. Inkább elvárja, hogy valaki oldja meg, segítse meg, támogassa, védelmezze. Legyen ingyenes egészségügyi ellátás, ingyenes oktatás, legyenek jó utak, legyen szociális segély, legyen nyugdíj – nemcsak tizenkettő, de tizenharmadik is. Ha ezek az emberek saját nemtörődömségük miatt sanyarú sorsra jutnak, nem tudom őket sajnálni. Én odafigyelek, hogy a víz, villany, bérleti díj, adók, járulékok, egyéb számlák időben be legyenek fizetve. Aztán némi tartalék a későbbi tervezett kiadásokra, és a nem várt kiadásokra. Mindezek után ha még marad valami, akkor lehet habzsi-dőzsizni.

Én például tegnap vettem egy gombóc citromos fagyit! Igenis, ez már habzsi-dőzsinek számít, mert 1,50 eur-ba kerül a 40g-os gombóc, tehát kilója 37,50 eur. Akciós kacsacomb kilóját meg már 10 euróért is kaphatsz! Hűha! Szóval fizesd ki időben a számláidat, ne jöjjön a végrehajtó!

     Nem kell megijedni, nem arról szeretnék írni, hogy mindenki szaladgáljon meztelenül az utcán! Hiszen én is veszek fel mindig minimum egy rövidgatyát, sőt zoknit és futócipőt is, mint ma hajnalban . A járdák helyenként elég jól le voltak takarítva, de többfelé, úgy mint a kerékpárúton is, a latyakos hó reggelre hepehupásra és buckásra fagyott, így egyfajta akadálypályaként működött. Eszembe is jutott egyik középsulis osztálytársam, aki a szántáson szokott futni, hogy úgy edzze magát.

Nem szégyen a futás, de hasznos

     Ezeket a gondolatokat sajnos fejben kell leküzdeni. Hogy a szégyenérzet ne akadályozzon meg minket abban, ami nekünk jó, amit szeretnénk. Először is tudatosítanunk kell, hogy az emberek főként saját magukkal vannak elfoglalva, és távolról sem annyira minket figyel mindenki, mint ahogy azt hisszük. Másodszor meg a lényeg: és mi van ha valaki ezt vagy azt gondol rólunk? Semmi! Attól nem lesz drágább a szalámi, ha valaki akár kinevet minket azért, mert valamiben kevésbé vagyunk ügyesek. Nem árthat nekünk! Valójában ilyen esetekben csak és kizárólag mi magunk árthatunk magunknak, ha a szégyentől való félelem miatt nem tesszük meg amit szeretnénk. Persze kerülhetünk olyan csoportba, ahol nem tartják tiszteletben, hogy mindenkinek más képességei, adottságai és céljai vannak, ezért állandóan támadásszerűen cikiznek. Ilyenkor másik csoportot kell keresni, de semmiképp sem feladni a céljainkat.

A szégyenérzet káros hatása

     Múlt héten kezdtem el olvasni Rafael Santandreu spanyol pszichológus “Az életünk meg nem keserítésének művészete” (El arte de no amargarse la vida) című könyvét. Többek között a felesleges szégyenérzet káros hatását is taglalja, aminek köszönhetően sok lehetőséget elszalasztunk az életben. Ha nem merünk megszólítani embereket, nem ismerjük meg őket. Ha az iskolában vagy munkahelyen mások előtt nem merünk kérdezni, nehogy hülyének nézzenek, akkor nem tudjuk meg azt amit nem tudunk. Ha nem merünk szólni a főnöknek, hogy van egy ötletünk, javaslatunk, az nem valósulhat meg.

Legyünk normálisak?

     Azt gondolom, amíg másnak nem ártok vele, addig azt tehetem, ami nekem jólesik, ami nekem hasznos, ami az én céljaimnak megfelel. Mindegy mit gondolnak mások, nézzenek akár hülyének, vagy nem normálisnak. Bár a normális fogalma is az utóbbi időkben eléggé kérdésessé vált (LGBTQXZY, covid-hiszti/biznisz, szólásszabadság van de a “cigány” szót nem lehet használni, a béke “támogatása” fegyverszállítmányokkal). Már lassan az számít normálisnak, aki nem normális. Tehát igazán felesleges aggódnunk amiatt, mit is gondolnak rólunk mások. Ahogyan Besenyő Pista bácsi is mondaná: Nooooormális?

     Ma reggel lágy tavaszias(?) szellő segített, nehogy túlmelegedjek futás közben. Azon agyaltam, hogy amikor látom például az Amazon, Apple, Google, Microsoft, stb. alapítóinak és vezetőinek példáját, szinte elönt a sárga irigység, hogy hogyan tudtak ekkora sikert elérni, ekkora méretű céget felépíteni? De valljuk be, nem nehéz egy pici irigységhez hasonló érzést felfedezni magunkban, amikor saját környezetünkben látjuk a “sikeresnek látszó” egyéneket, amit népiesen úgy mérnek, hogy ki ül a legmenőbb és legdrágább autóban, kinek van a legnagyobb háza a városban, ki utazik a legtöbbször egzotikus trópusi szigetekre, ki visel méregdrága márkás ruhát és ékszereket. Aztán ha hívő lennék, máris azon kapnám magamat, hogy a tizedik parancsolatot megsértve bűnbe estem: Ne kívánd, ami a felebarátodé!
Na de segít-e rajtunk ha más sikerét irigyeljük? Persze itt meg kell állnunk egy pillanatra, és tudatosítani, hogy a sikernek tulajdonított jelek néha csak a társadalmi szerepjátszás eszközei. Lehet hogy valaki méregdrága BMW-ben furikázik, de az még nincs kifizetve, az illető 5 évnyi spórolt pénze ment el a lízing első részletére, és az illetőnek fogalma sincs hogy miből fizeti ki a maradékot. De addig is nagyon menőnek tűnik. Ha eltekintünk ezektől a hivalkodó szerep-játékosoktól, még mindig találunk sok sikeres embert, akik bámulatra méltó eredményeket értek el, fent vannak a csúcson. Bár az irigység nem, de az segíthet ha csodáljuk ezeket az embereket, és megpróbáljuk saját magunk motivációjaként felhasználni a példájukat.
A legegyszerűbb módszer: megnézzük, mit csinálnak, elkezdjük mi is ugyanazt csinálni, és máris ugyanolyan sikeresek leszünk! Vagy mégsem? Netán nem is látjuk azt, ami valóban fontos? Ezzel kapcsolatban nagyon jó hattyús hasonlatot találtam Anxo Perez könyvében (A siker 88 lépése – Los 88 peldaños del éxito):
Mindannyian láttunk már a vízen kecsesen sikló hattyúkat. Fennséges, ahogy mozdulatlanul lebegnek a vízen, mégis haladnak előre. Mint a sikeres ember, fent ül a csúcson, és csak hagyja magát a siker által sodorva előre haladni. Ez az ami általában látható a sikerből. De mi az amit nem látunk? Hát azt, hogy a hattyúnak a víz színe alatt ott van a két lába, ami megállás nélkül tapossa a vizet, pedálozva hajtja előre magát. Újra meg újra. Ez a láthatatlan erőfeszítés a nagy titok! Ami minden siker mögött ott van. Nem látni, de a sikeres emberek is pedáloznak. Nem csak most, hanem egy órával ezelőtt is, meg napokkal ezelőtt is, meg sok sok évvel ezelőttől egyfolytában. Mert ahogy a mondás mondja, a gyors sikerhez nem kell semmi más, csak évek kemény munkája. Nem elég ellesni azt, hogy mit csinálnak most a sikeres emberek, hanem meg kell néznünk, mit csináltak az elejétől fogva, az évek folyamán, amikor még nem értek el sikereket, de fogukat összeszorítva, saját vagyonukat kockáztatva, haladtak előre, nem hagyták magukat eltántorítani a kudarcok által. Sajnos nem tudjuk szimplán lemásolni a tetteiket, mert más társadalmi, gazdasági környezetben, más érzelmi állapotban tevékenykedtek. Azt azonban láthatjuk, hogy a sikerhez a pedálozáson kívül szerencse és idő is kell, sok más mellett. Ezt lehetne megtanulni a sikeres emberektől:
1. legyen egy álmod – kell egy vízió, ami lelkesít és motivál
2. tűzd ki a célt – ha nem tudod hová tartasz, neki sem tudsz indulni
3. légy nyitott a lehetőségekre – a szerencse azt jelenti, hogy kész vagy és hajlandó vagy megragadni az adódó lehetőségeket, ha kell, kockázatot is vállalva
4. pedálozz a cél irányába – ez gyakran évtizedekig is eltarthat, közben lehet hogy többször kell módosítani az irányon, vagy akár magán a célon
Az ember így képzelné: új céget indítok, berendezem a boltot, telerakom áruval, kinyitom és máris sorban állnak a vevők, dől a lé, kész a siker, a tulaj mehet a trópusi szigetekre nyaralni. A kevés ritka szerencsés esettől eltekintve, a valóságban a vállalkozások nagy része néhány évnél tovább nem bírja. Egyszerűen nincs piaci igény, vagy más miatt nem fut be. Egy helyi boltnak is véleményem szerint minimum 2-3 év kell hogy igazolja életképességét, de sok vállalkozás akár 4-5 évig is veszteséget termelhet, amíg eléri azt a szintet hogy némi nyereséget termeljen. Persze ha a növekedés túl gyors, az is komoly kihívás. De általában a normál cégek, ha nem mentek csődbe az első pár évben, és a tulajdonos kellően pedálozik, menet közben alkalmazkodva a változásokhoz, akkor stabil hosszútávú növekedést tudnak produkálni. De ez még mindig nem a látványos siker. Ekkor jön az idő-faktor. Egyszerűen el kell telni sok évnek ahhoz, hogy a fokozatosan növekedő cég jelentős méretet érjen el. Jó példa Warren Buffet milliárdos, aki több mint 75 éve befektet, fokozatosan nődögélt is a vagyona, de annak 95%-át csak 65 éves kora felett szerezte. Egyszerűen ilyen a kamatos kamat működése. Nagyon sok idő kell hozzá, és a vége felé látni jobban az eredményt.
Úgyhogy az igazi siker eléggé időigényes műfaj. Mielőtt bárki is irigyelné a nagy sikert, fontolja meg, hajlandó-e ugyanazokat az áldozatokat meghozni, ugyanannyi kockázatot, munkát, éveket adni az életéből. Ha valaki nem szeretné túlhajtani magát, kisebb sikerrel is is beérheti, megtalálhatja elégedettségét úgy is, hogy közben az élet el ne suhanjon mellette.
Ne feledjük a hattyúk titkát: a sikerhez pedálozni kell! 😇