Gyetven Miklós bejegyzései

Gyetven Miklós névjegye

Vállalkozóként dolgozom a MUFIS könyvelőiroda tulajdonosaként (elérhetőség: gyetven@mufis.sk). Érdeklődési köreim: hideg vizes fürdés, spanyol nyelvtanulás, vállalkozás - ezekből osztok meg némi információt blogomon.

Bill Gates: Forráskód

A napokban olvastam Bill Gates önéletrajzi könyvét. Több szó esik benne a gyermekkoráról, mint a bizniszről. Az iskolában nem épp a legszorgalmasabb gyerek volt, de amit szeretett, abba belevetette magát. Így került aztán a programozáshoz, a többi meg már szinte történelem.

Az iskolai osztályozási módszerről írt megjegyzését érdekesnek találtam. Ugyanis egyrészt A, B, C, … betűkkel osztályoztak, melyek közül az A volt a legjobb. Aztán ez mellé biggyesztettek egy számot 1-3 közt, ami a szorgalmat és igyekezetet jelölte, 1 a legszorgalmasabb esetben. Így a legjobbnak tartott értékelésnek az „A1”-es számított. Bill Gates viszont az „A3”-ast tartotta a szuper értékelésnek, mert szerinte „A” eredményt nagy szorgalommal nem nagy kunszt elérni. Szerinte sokkal kívánatosabb lenne azt díjazni, aki képes kisebb erőfeszítéssel elérni az „A” szintű eredményt. Ebben van valami, nemde?

A könyv azon részei, amikor leírta a programozással való ismerkedésük folyamatát, és a BASIC nyelv terjedését, felidézték bennem az emlékeket, amikor a 80-as években először próbálhattam ki a BASIC működését egy Sinclair ZX Spectrum gépen. Azt a bizsergést, emikor beírtam hogy
LET A=5, B=6
PRINT A+B
… és a képernyőn megjelent hogy “11” !

Aztán az első saját gépem: az ATARI 800XE, amely szédítő 64 kB memóriával rendelkezett (míg a mai telefonok ennek több mint százezerszeresével). Majd az iskolában a PMD01 , az egyetemen PP 01. Hozzájuk tűs nyomtatók, először 9-tűs, majd 24-tűs, ami már nagyon szép betűket tudott nyomtatni. És amikor a 90-es évek elején a cégünkben leasingre megvettük a 286-os processzorral rendelkező PC számítógépet egy lézeres nyomtatóval (az ára kitett egy fél évnyi fizetést), az már szinte a csúcs volt. Máig szinte gyermeki örömöt érzek, ha belekontárkodhatok egy kicsit a programozásba, és a gép az utasításokat elvégezve teszi a dolgát. Már ha nincs hiba a kódban. Mert ha van, akkor jöhet a hibakeresés izgalmas – vagy néha akár idegtépő – folyamata.

Programozásra fel! Amíg az AI fejlődése mellett lesz rá igény!

Tanulj tinó, ökör lesz belőled!

Van aki ezt úgy érti: tanulj fiatal korodban, mert felnőttként már nem lesz rá lehetőséged!

Na de mit tegyen az ökör, aki életkoránál fogva már nem tinó, de valami érdekelni kezdi? Hát hagyja figyelmen kívül a fenti vélekedést, és ugorjon fejest a tanulásba!

Mindig is azt gondoltam, hogy a tőzsde szimpla szerencsejáték, és nem is érdekelt bővebben a téma. A következő fél évben viszont szeretnék minél többet megtudni a témáról. Indulásként Alkér Orsolya „csali”-könyvével, a „100 helyről fizetés„-sel, majd André KostolanyA befektetés művészete” című könyvével indítottam. Warren Buffett módszereinek tanulmányozásával folytatom.

Most már kezdem sejteni, hogy a tőzsdén szerencsejáték is és befektetési lehetőség is keveredik, a kettő közt néha nem is húzható meg az éles határvonal. És nem minden arany ami fénylik. Ez a témakör is olyan, hogy nem szabad mindent elhinnünk amit írnak vagy mondanak, kénytelenek vagyunk gondolkodni, használni a józan paraszti eszünket is. Már akinek van.

A témába mélyedve újfent méltatlankodom, hogy az iskolában mennyire nem tanítanak semmit a hosszútávú anyagi tervezésről, a befektetések egyes fajtáiról, azok előnyeiről és kockázatairól. Hogy mennyire földhözragadtak vagyunk, az is akinek tartaléka, megtakarítása van, leggyakrabban nem lát tovább a banki lekötött betét lehetőségeinél, ahol a kamat még az inflációtól sem véd meg. Vagy esetleg rásóznak valami életbiztosítást, ami ugyan sokkal jobb mint a semmi, de a pénze hozamának nagy részét elviszik az illetékek és jutalékok.

Izgalmas, fejzsongató téma. Időt, és türelmet igényel. És hogy képesek legyünk megkérdőjelezni saját hiedelmeinket. Merni kipróbálni új dolgokat. És amikor kell, ellenállni a kísértésnek., észben tartva Warren Buffett tanácsát: „Ne akarj gyorsan meggazdagodni!”. Pedig ki ne akarna?

Szóval aki tinó korában nem tanult meg valamit, az még ökör korában bepótolhatja. Így lehet belőle még képzettebb ökör!

Fent és lent

A hétvégén Nagykanizsa közelében, Nagybakónak község határában túráztunk. Egy rövid, de látványos útvonalon: felmásztunk a Kőszikla Szurdokon keresztül a hegyre, majd egy energiamezők által átszőtt útvonalon lesétáltunk.

Reggel még esett az eső, így azzal a tudattal vágtunk neki, hogy lehet hogy járhatatlan lesz a szurdok. De kellő óvatossággal azért megpróbáltuk. A sáros, nedves, csúszós részeken figyelmesen kerestük lábunknak a stabil támasztási pontokat, kapaszkodtunk mindenbe amibe csak lehet. Kétszer is hagytuk magunkat rászedni egy-egy járt útnak tűnő, de járhatatlan ösvény által, ahonnan 50-100 méter után vissza kellett fordulnunk, ha nem akartunk fenéken csúszni a meredek hegyoldalon. De felértünk.

Szóval felmásztunk hogy aztán lejöhessünk ugyanoda ahonnan elindultunk. Újra megtapasztaltuk, hogy milyen fent és lent. Az életben ez ismétlődik, körbe-körbe: egyszer fent, egyszer lent. Persze mindenki fent szeretne lenni. De ha néha nem vagy lent, akkor nem tudod becsülni azt sem, amikor fent vagy. A legrosszabb, ha meg sem próbálod. Hobo egyik dalában ezt írja: „Oly sokáig voltunk lenn, hogy nem is tudjuk, milyen fenn.”

Döntsd el, hogy megteszed a lépést! Saját magadért. Ha kell, mássz fel a szurdokban, kapaszkodj fel a létrán! Tapasztald meg, milyen fenn!

Valami a semmiből

Ma reggel hatkor már 20 fok volt, így futás közben kimondottan nem fáztam. A nap már beragyogta a tájat, újra felvidítva azokat, akik napnyugtakor siránkozni kezdtek a nap eltűnése miatt. Éppen tegnap olvastam Juan Haro könyvében valami ilyesmit: „Aki siránkozik a napnyugta miatt, az könnyeitől nem láthatja a csillagok szépségét.”

Ma éppen „mezőgazdasági” gondolataim voltak. A földműves előkészíti a földet, elülteti a magot, és vár. Telnek a napok, és nem történik semmi. Egy tudatlan (vagy csak avatatlan) külső szemlélő egy jó ideig azt mondhatná: hát ez nem százas! A jó magokat eltemette a földbe! Hagyhatta volna a füvet, azt legalább szénának le lehet kaszálni! És ennek az avatatlannak jó ideig igaza is van, szárazság esetén még tovább. A földműves addigi cselekedetei semmilyen eredményt nem hoztak. Több idő kell, hogy látszódjon. Aztán ha egy másik megfigyelő meg csak az aratáskor nézi, azt látja, hogy a földművesnek mindössze ki kell menni a földre, és be kell takarítani a termést. Ami magától megnőtt kint a földeken. Valami a „semmiből”. Itt a ciklus évente ismétlődik. És az előző év eredménye semmilyen garanciát nem ad a következő év eredményére.

Egy cég alapításakor hasonló a helyzet. Eddig azt tapasztaltam, hogy kb. 5 év létezés kell ahhoz, hogy egy cégről elmondhassuk, jól működik. El kell ültetni a magot, és kitartani, amíg mások hülyének néznek, vagy nem értik hogy miért csinálod. Lehetnek szerencsés és szerencsétlenebb időszakok. Amikor megy a szekér, akkor meg kell őrizni a józanságot, tartalékolni. Nem biztos hogy az első jó bevételből kell új BMW-t leasingelni. Amikor nem megy a szekér – mert ilyen is lesz – többször is, akkor össze kell húzni a nadrágszíjat, és tolni a szekeret, figyelve, hogy mindenki egy irányba tolja.

A vállalkozási ötlet olyan mint egy tölgyfa makkja. A kis makkocskából hatalmas impozáns fa növekedhet. Jó példákat láthatunk – hatalmas sikersztorik az Apple, Amazon, Google, satöbbi. Amit kevesen látnak, hogy ezek a cégek is átestek a kezdeti nehézségeken, amikor szintén nem volt egyértelmű a hosszútávú siker. Meg nem esik szó a sok tízezernyi másik cégről, melyek alapításuk után nem sokkal csődbe mentek. De ha visszatérünk a tölgyfa példájához, akkor jó ha tudatosítjuk: a fa által elhullajtott számtalan sok ki makkból jó ha mindössze 2-3 darabból lesz nagy fa. Valami nagy a kis „semmiből”. Mert azok a makkok jó helyre pottyantak. És kitartottak. Míg tízezernyi másik nem.

Mi követketik ebből? Tarts ki és vigyázz a makkodra!

Desmond Tutu: Nincs jövő megbocsátás nélkül

Múltkor beszélgettem a párkányi Hídőr házban itt tartózkodó Neva Micheva bolgár műfordítóval, aki említette, hogy bolgár nyelvre szeretné lefordítani ezt a könyvet angolból (No Future Without Forgiveness). Rákerestem a könyvre, és megtaláltam szlovák nyelven is (Niet budúcnosti bez odpustenia), amit megrendeltem.

Desmond Tutu dél-afrikai anglikán püspök volt, sokat tett a feketéket elnyomó apartheid-rendszer megszűnéséért. 1994-ben sikerült elérniük, hogy többé-kevésbé békés formában megtörtént Dél-Afrikában a rendszerváltás, jogilag megszűnt a feketék megkülönböztetése és elnyomása, Nelson Mandela lett az elnök.

A rendszerváltás után valamilyen módon kezelniük kellett a múltban elkövetett bűnök kérdését, a gyilkosságokat, emberek kínzását, megalázását. Ők azt a megoldást választották, hogy nem adnak általános amnesztiát, hanem egyénenként. Azok kaphattak kegyelmet, akik bevallották az általuk elkövetett bűnöket, legyenek azok bármilyen súlyosak is. Egyfajta nagy társadalmi megbocsátási tervet hajtottak végre, fényt derítve a múlt bűneire, ugyanakkor megpróbálva a jövőbe tekintve együttélni a múlt hagyatékával.

Megbocsátás alatt nem az értik, hogy igazoljuk vagy jóváhagyjuk a bűnöket. Mindössze nyíltan szembenézünk a múlttal, megpróbáljuk megérteni a bűnösök mozgatórugóit is. Hiszen elnyomó és propaganda-vezérelt rendszerekben a bűnösök nagy része hagyja magát félrevezetni és sodorni az árral, és megtesz olyanokat, amiket sajátmaga amúgy nem tenne. Ez természetesen nem mentesíti őt a felelősségtől, de tény hogy a múlton változtatni nem lehet. Csak a jövőt tudjuk alakítani, és kell hogy legyen mód valamiféle békés társadalmi rend kialakítására, függetlenül attól, hogy a múltban mi történt.

A könyvben 300 oldalon leírja, hogyan folytatták a kihallgatásokat és a feltáró munkát, hogyan és milyen bűnökre derült fény. Nekem egy kicsit túl bőbeszédű, túl szenteskedő filozofálgatás mellékíze is volt, de nem bánom hogy elolvastam, mert sikerült pár érdekes gondolatot kihámozni a könyvből.

Egyik érdekes pragmatikus gondolatmenete válaszolt arra a kérdésre, hogy: Mi van az igazságossággal, ha egyszerűen kegyelmet adunk a bűnösöknek? Valóban, az ember azt gondolná, hogy a bűnösöket meg kell büntetni. Viszont Dél-Afrika összes hatalmi pozícióját a fehérek töltötték be a rendszerváltás előtt. Ezek nem voltak hajlandóak egymás és saját maguk ellen vallani az esetleges perekben. Gyakorlatilag bizonyítékok és tanúk híján nem lehetett volna korrekt bírósági úton bizonyítani a bűnöket és elítélni a bűnösöket. Másik fontos feltétel, hogy a fehérek nem mentek volna bele a békés rendszerváltásba, ha tudják hogy utána jön a felelősségrevonás. Tehát társadalmi szinten hasznosabbnak tűnt igyekezni megbocsátásra – megbékélésre törekedni, szembenézve a múlttal, de a jövő feladataira koncentrálva.

Ezzel kapcsolatban jutott eszembe a nálunk lefolyt rendszerváltások esete (1989, de a későbbi kormányváltások is). Ugye kormányváltás előtt mindig megy a duma, hogy majd ha kormányra kerül az új, akkor majd mindent kivizsgálnak és a bűnösök meg fogják kapni méltó büntetésüket. Na hát ezt én eddig sosem láttam megvalósulni. Működik a kéz kezet mos, meg holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Néhány kirakatba szánt nyomozgatás meg letartóztatás esetleg van, de konkrét átfogó takarítást nem láttam. Gyakorlatilag a háttérben a szálakat mozgató káderek nagy része ugyanaz marad, csak időnként helyezkednek jobbra-balra. Ehhez képest lehet hogy jobb a dél-afrikai kegyelmi megoldás, ott legalább be kellett vallaniuk a tetteiket, és nyilvánosságra kerültek a bűnök. A bűnösöknek abban a tudatban kell az utcán járkálniuk, hogy az áldozatok hozzátartozói is tudják, mit tettek.

Nagyon fontos gondolat, amit leszűrtem: függetlenül attól, ki mit tett a múltban, főként hogy az őseink mit tettek, vagy mások az őseinkkel mit tettek, meg kéne tudnunk találni a békés egymás mellett élés módját. Ha nem tudunk megbékélni a múlttal, saját békénket sem találjuk meg. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy felejtünk, hanem hogy nem akarunk bosszút állni, felszabadítjuk saját lelkünket a bosszúszomj terhétől, kiszabadulunk az „áldozat” szerepének börtönéből.

Érdekesség, hogy a könyv az egész világ dolgairól is szót ejtve, említi a „kiválasztott népet”, Izrael népét is, akiknél például nem látni hogy a megbékélés útját keresnék. Csak nekem tűnik hasonlatosnak, hogy Hitler és a nácik a német árjákra mint „felsőbbrendű fajra” tekintettek? Nem csoda ha nem lesz békesség, amíg bárki „felsőbbredű fajnak” vagy „kiválasztott népnek” tartja magát.

Miért nem lehetünk simán csak egyszerű EMBEREK ?

Haladsz a sorssal, vagy vonszol?

Ma kihasználtam a kánikula-mentes reggelt egy kis futásra. Az utóbbi pár hónapban hanyagoltam a futást – bár párszor lett volna hozzá kedvem, de sikeresen legyőztem . Ma meg a lustaságot győztem le… Óha! … Csak most tudatosítom, hogy micsoda győzelmek sorozatát tudhatom magaménak … Csak kézben kell tartani az irányítást! Amikor úgy döntök hogy lustálkodni akarok, akkor az a siker, ha az teljesül! Végülis mi magunk irányítjuk a sorsunkat. Nemde?

Régebben egy könyvben olvastam ezt a megállapítást: Vagy haladsz a sorsoddal, vagy vonszol. Egy régi fájdalmas tapasztalatom is ezt igazolja: Van már 20 éve is, hogy történt. Egy ismerősöm lován kilovagoltam, útközben egy közeli bolt előtt megálltam és a lóról leszállva egy pillanatra elengedtem a kantárszárat. A ló érezte hogy nincs a hátán lovas, és nyugtalan lett az ismeretlen környezetben. Fordult egyet, és elügetett, vissza az istállója felé. Én meg balga módon reflexből már csak a kengyelszárat tudtam elkapni, hogy majd visszatartom a több száz kilós jószágot. Persze a newtoni fizika működött, és a ló mozgási energiájából részesülve beálltam egy rövid röppályára – a ló mögé. Persze ekkor már elengedtem a kengyelszárat, de a jobb hátsó patájától még érkezett egy búcsúrúgás az arcomba. Szerencsés voltam, épp csak a bőröm repedt fel kicsit, plusz az aszfalton való landolásnál szereztem pár horzsolást, de komolyabb bajom nem történt.

Mi is ebből a tanulság? Jobb a lovat (és a sorsot is) kantárszáron tartani, vezetni, haladni vele. Mert ha lemaradsz, akkor majd a sorsod vonszol téged, de annak sokszor fájdalmas mellékhatásai vannak.

Sok olyan esetről hallottam, amikor valaki nem fizette a telefon-számláját, például havi 30 eurót, mert másra költötte a pénzét. Jöttek a fizetési felszólítások, nem foglalkozott velük. Teltek a hónapok, és egyszer csak jött a végrehajtó, és a 4 havi 120 eurós tartozás miatt, mindenféle plusz behajtási költséggel megfűszerezve – már 300 eurót hajtottak be rajta – jobb esetben levonták a fizetéséből, rosszabb esetben ráterhelték a lakására, majd elárverezték olcsó pénzért. Aztán persze az ember panaszkodott, hogy milyen rossz a sorsa. Pedig ha időben kézbe veszi a sorsát, akkor sokkal olcsóbban megúszhatta volna, akár válthatott volna olcsóbb telefonos előfizetésre, amit megengedhet magának.

Hasonló tragikus és „felháborító” eseteket már láttunk a tévében is: Az egyedül élő özvegy XY-t kilakoltatják kertvárosi házából, mert két évnyi (!) elmaradásban volt a víz és villany számlával. És még akkor sajnálni is kell, meg tüntetéseket kell szervezni a kegyetlen kilakoltatás ellen. Na most bizonyára azt gondolják: milyen érzéketlen vagyok! Pedig az illető nagyon jól tudhatta, hogy egyedül már nem tudja fenntartani a nagy házat, és a vizet meg a villanyt, amit elfogyaszt, ki fog kelleni fizetni. A házat időben eladhatta volna, vehetett volna helyette egy kisebbet vagy egy kis lakást, amit fenn tud tartani. Így, hogy nem vette kézbe a sorsát, a sors kivonszolta a házából.

Ha nekem lecsökkenne a bevételem, azonnal hozzáigazítanám a kiadásaimat. Lemondanám a Netflixet, nem vennék új telefont, lejjebb szabályoznám a fűtést, figyelnék a villany-fogyasztásra, nem mennék étterembe. Aztán persze közben lehet azon dolgozni hogy nőjön a bevétel, de mindig azt kell beosztani ami van. És ha a házamon hitel lenne, amit nem tudnék törleszteni, azonnal megpróbálnám átütemezni kisebb törlesztőre. Ha az is sok, akkor el kéne adni és kisebbet venni vagy bérelni. De semmiképpen sem hagyni, hogy a fizetetlen adósságok gyülekezni kezdjenek. Mert amíg én irányítom a sorsomat, az én érdekeim érvényesülnek.

Ez csak két kiragadott példa volt arra, hogy az emberek nagy része nem igazán vállalja a felelősséget saját sorsáért. Inkább elvárja, hogy valaki oldja meg, segítse meg, támogassa, védelmezze. Legyen ingyenes egészségügyi ellátás, ingyenes oktatás, legyenek jó utak, legyen szociális segély, legyen nyugdíj – nemcsak tizenkettő, de tizenharmadik is. Ha ezek az emberek saját nemtörődömségük miatt sanyarú sorsra jutnak, nem tudom őket sajnálni. Én odafigyelek, hogy a víz, villany, bérleti díj, adók, járulékok, egyéb számlák időben be legyenek fizetve. Aztán némi tartalék a későbbi tervezett kiadásokra, és a nem várt kiadásokra. Mindezek után ha még marad valami, akkor lehet habzsi-dőzsizni.

Én például tegnap vettem egy gombóc citromos fagyit! Igenis, ez már habzsi-dőzsinek számít, mert 1,50 eur-ba kerül a 40g-os gombóc, tehát kilója 37,50 eur. Akciós kacsacomb kilóját meg már 10 euróért is kaphatsz! Hűha! Szóval fizesd ki időben a számláidat, ne jöjjön a végrehajtó!

Szégyelld magad?

     Nem kell megijedni, nem arról szeretnék írni, hogy mindenki szaladgáljon meztelenül az utcán! Hiszen én is veszek fel mindig minimum egy rövidgatyát, sőt zoknit és futócipőt is, mint ma hajnalban 😊. A járdák helyenként elég jól le voltak takarítva, de többfelé, úgy mint a kerékpárúton is, a latyakos hó reggelre hepehupásra és buckásra fagyott, így egyfajta akadálypályaként működött. Eszembe is jutott egyik középsulis osztálytársam, aki a szántáson szokott futni, hogy úgy edzze magát.

Nem szégyen a futás, de hasznos

     Na de kanyarodjak vissza a szégyenhez. Összefügg a futással és mozgással is, mert sokan nem merik magukat rászánni egy kis mozgásra, főként úgy hogy más is látja, neadjisten csoportos edzésre, mert hogy mit fognak szólni, meg hogy milyen szégyen lesz. Én is napi szinten megküzdök ezekkel a gondolatokkal. Hogy én lassabban futok mint az edzettebbek. Hogy nagyobb a pocakom mint a kisportolt ifjaknak. Hogy a crossfit edzésen izzadok mint a ló és az ugrándozósabb gyakorlatoknál nem bírom ugyanazt a tempót mint a csoportban a fiatalok. Hogy Aikido edzésen gyakran elbénázom a gyakorolt technikát, vagy ha ledobtak, már lassabban tápászkodom fel mint a fiatalok. Hogy síeléskor egyes kis pöttömnyi gyerekek sokkal jobban síelnek mint én. Vagy ha bemerészkedem a konditerembe, ott a sok izmos emberhez képest csak nevetséges méretű súlyokat vagyok képes használni.
     Ezeket a gondolatokat sajnos fejben kell leküzdeni. Hogy a szégyenérzet ne akadályozzon meg minket abban, ami nekünk jó, amit szeretnénk. Először is tudatosítanunk kell, hogy az emberek főként saját magukkal vannak elfoglalva, és távolról sem annyira minket figyel mindenki, mint ahogy azt hisszük. Másodszor meg a lényeg: és mi van ha valaki ezt vagy azt gondol rólunk? Semmi! Attól nem lesz drágább a szalámi, ha valaki akár kinevet minket azért, mert valamiben kevésbé vagyunk ügyesek. Nem árthat nekünk! Valójában ilyen esetekben csak és kizárólag mi magunk árthatunk magunknak, ha a szégyentől való félelem miatt nem tesszük meg amit szeretnénk. Persze kerülhetünk olyan csoportba, ahol nem tartják tiszteletben, hogy mindenkinek más képességei, adottságai és céljai vannak, ezért állandóan támadásszerűen cikiznek. Ilyenkor másik csoportot kell keresni, de semmiképp sem feladni a céljainkat.

A szégyenérzet káros hatása

     Múlt héten kezdtem el olvasni Rafael Santandreu spanyol pszichológus “Az életünk meg nem keserítésének művészete” (El arte de no amargarse la vida) című könyvét. Többek között a felesleges szégyenérzet káros hatását is taglalja, aminek köszönhetően sok lehetőséget elszalasztunk az életben. Ha nem merünk megszólítani embereket, nem ismerjük meg őket. Ha az iskolában vagy munkahelyen mások előtt nem merünk kérdezni, nehogy hülyének nézzenek, akkor nem tudjuk meg azt amit nem tudunk. Ha nem merünk szólni a főnöknek, hogy van egy ötletünk, javaslatunk, az nem valósulhat meg.

Legyünk normálisak?

     Azt gondolom, amíg másnak nem ártok vele, addig azt tehetem, ami nekem jólesik, ami nekem hasznos, ami az én céljaimnak megfelel. Mindegy mit gondolnak mások, nézzenek akár hülyének, vagy nem normálisnak. Bár a normális fogalma is az utóbbi időkben eléggé kérdésessé vált (LGBTQXZY, covid-hiszti/biznisz, szólásszabadság van de a “cigány” szót nem lehet használni, a béke “támogatása” fegyverszállítmányokkal). Már lassan az számít normálisnak, aki nem normális. Tehát igazán felesleges aggódnunk amiatt, mit is gondolnak rólunk mások. Ahogyan Besenyő Pista bácsi is mondaná: Nooooormális? 😇

Újratervezés…

     Amikor az ember egy kereszteződéshez ér, bármerre kanyarodhat. De akár kereszteződés híján is bármikor megállhat, visszafordulhat. Vannak az életben kisebb-nagyobb fordulatok, nem egyszer 180 fokos hátraarcok. Változnak a körülmények, ami gyakran azzal jár hogy az eddig jól bevált elképzelések, elvek már nem működnek. Újakra kell cserélni, szembenézve azzal, hogy eddig esetleg pont az ellenkezőjét csináltuk, mint amit ezután helyesnek tartunk.
     Ha vennénk a bátorságot, megállnánk egy pillanatra, hátrébb lépnénk, messzebbről már sokkal jobban látszódna az amit közelről nem veszünk észre. A mindennapi mókuskerékben azt hisszük hogy akkor lesz jobb, ha még gyorsabban taposunk. Persze ettől a mókuskerék felgyorsul, de aztán hogy orra ne essünk benne, még-még-még gyorsabban kell taposnunk. Ahelyett, hogy elgondolkodnánk: Jól érzem magamat taposás közben? Azt mondják hogy az a munka, amit élvezettel csinálunk, nem is munka, hanem szórakozás. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt, hogy kedveljük is a munkánkat, keressünk is vele eleget a megélhetéshez, ugyanakkor urai lehessünk saját időnk nagy részének.

Élvezzük a mát, vagy gondoljunk a jövőre?

     Múltkor olvastam egy emberről, aki szinte csavargó módjára élt egy kis házikóban. Halála után derült ki, hogy több millió dolláros megtakarításai voltak, amit aztán végrendeletben ráhagyott valami alapítványra. Ez az ember megvont magától minden kényelmet és “földi élvezetet”, kemény és tiszteletreméltó rendszerességgel egész életén keresztül takarékoskodott, pénzét alacsony kockázatú tőzsdei alapokban fialtatta, és az évtizedek meg a kamatos kamat megtették amit kell. Na de ez meg a ló másik oldala. Van aki nem gondol a jövőre, nem képez tartalékot, csak él a mának és élvezi az életet, aminek később meglehet a böjtje, míg más kuporgat, de nem élvezi az életet.
     Persze egyszerű lenne, ha valaki megmondaná nekünk a tuti receptet, hogy mi a helyes út. De erre mindenkinek saját magának kell rájönnie. Ehhez kell a nyitott elme, hajlandóság arra hogy kétségbevonjuk eddigi hiedelmeinket, el tudjuk fogadni a tőlünk eltérő véleményeket, még ha nem is értünk vele egyet, na meg vágy a tanulásra. És idő. Ami mindenkinek épp napi 24 órával lesz kevesebb naponta. Ha már van idő, akkor jön a probléma: annyi sok a lehetőség, hogy a legnehezebb azt eldönteni, mi az ami belefér a napunkba, és mit hagyjunk ki, annak ellenére hogy érdekel, de nem fér bele.

Időmilliomos vagy gazdag?

     Van ilyen kifejezés: időmilliomos. Azt jelenti, hogy valakinek sok ideje van. Míg a milliomos szót a gazdag emberekre szokták használni. Én egy kicsit újraértelmezném az “időmilliomos” szót. Olyan ember, aki azért számít gazdagnak, mert a saját idejének az ura. Akkor is ha pénze valójában kevés van. “Magaura” lenne a megfelelő kifejezés. Persze mindenkinek vannak időszakok, amelyeket külső tényezők befolyásolnak (pl. munkaidő, bár ha jól érezzük magunkat a munkánkban, akkor szeretünk ott is lenni). De az igazi gazdagság és elégedettség érzése az, amikor képesek vagyunk elég nagy óraszámot besorolni a “magaura” kategóriába. Amit csak mi uralunk. És ez nem pénz kérdése. Ha valaki egy kis tanyán él, és saját napjának ura, az számomra gazdagabb, mint a milliárdos, aki napi 12 órákat dolgozik és állandóan aggódik a befektetései miatt, és már kínjában nem tudja hogy milyen magánszigetet, kastélyokat, luxus-cuccot vásároljon, amelyeket valójában nincs is ideje használni, élvezni.
     Ha úgy érzed, hogy nem vagy ura az idődnek, nem a megfelelő helyen vagy, ideje elgondolkodni a változtatáson. Ahogyan a navigációs berendezés szokta egykedvűen mondani, amikor nem jó felé mész: Újratervezés. 😇

Időutazással megoldjuk?

     Ma friss hűs reggel csábított a futásra. Közben még a Netflixen látott Testek (Bodies) című minisorozat járt a fejemben. A történet egy időutazásokkal bonyolított krimi. Érdekes volt, de az évad végére kikerekedett befejezést nehezen emészti meg az én kis lelkem, mert szeretem a logikus és valahogy megmagyarázható dolgokat. Úgyhogy e sorozatról most egyebet nem is írnék.
     Ettől függetlenül gyakran megjelenő motívum az ember időutazás iránti vágya. Ki nem goldolkodott volna el azon, ha visszamehetne a múltba, mennyi mindent helyre tudna hozni? Aztán beleütközünk az időparadoxonba, hogy ha visszamegyek helyrehozni, akkor az nem is történt meg, akkor vissza sem mennék helyrehozni, de akkor meg megtörténne … Aztán erre kitalálták a párhuzamos univerzumok végtelen sorát, ami pillanatonként vagy időutazásonként végtelen más-más párhuzamos univerzumokra ágazik szét. De ez már a sci-fi rajongók terepe.
     Amit viszont észlelek a valós életben: Mi emberek hajlamosak vagyunk a múltban élni, a múlton rágódni, hogy mennyire szeretnénk oda visszatérni és ezt vagy azt máshogy csinálni, és akkor ha az máshogy csináltuk volna, akkor most milyen jó lenne! Aztán ennél még gyakoribb az, hogy másokat hibáztatunk a múltban, ha X csúnyán át nem vert volna, vagy Y ezt vagy azt nem tette volna, akkor most jobb lenne nekem. Ez még nem is lenne baj, bár a múltat nem lehet megváltoztatni, de elemezhetjük és tanulhatunk belőle. DE! Aztán el kell engedni, tovább kell lépni.
     Egy valamit tudunk megváltoztatni: a jövőt! Azt is főként úgy, ha magunk változunk, ha valamit másképp teszünk mint eddig, ha vesszük a bátorságot, változtatunk és akcióba lendülünk. Nagyon könnyű beleesni abba a csapdába, hogy kifogásként használjuk a múlt sérelmeit, balsors-csapásait, hogy megmagyarázzuk, miért vagyunk rossz helyzetben. Van aki egész életében elvan ezzel, ahelyett hogy tenne azért, hogy a jövője jobb legyen.
     Minden évben látom, ahogy megy a nagy trianon-siránkozás, hogy mekkora igazságtalanság érte Magyarországot (már több mint 100 éve!), satöbbi, satöbbi. Amit utólag már nem lehet meg nem történtté tenni. Szerintem jelenleg sokkal nagyobb baj, hogy senki nem foglalkozik a jövővel. Siránkozunk a múlton, eltékozoljuk a jelenlegi lehetőségeket (megy a szabadrablás), és nem fektetünk be a jövőbe. Vegyük például Norvégia példáját, aki az olaj-bevételeiből már 25 éve egy komoly állami tőkealapot képez, aminek az értéke jelenleg minden egyes norvég lakosra több mint 250 ezer dollár. Ha most úgy döntenének, hogy minden lakos kap havi 1000 dollárt, húsz évig kitartana. De persze nem szórják szét, hanem fialtatják.
     Ezzel szemben mit csinálnak nálunk – Magyarországon és Szlovákiában? Nagy az államadósság, az állami költségvetés minden évben mínuszos. Micsoda? Hát az hogy lehet hogy többet költünk mint amennyi a bevételünk? Hát lehet! A kormányok csak maximum 4 években gondolkodnak, ami, mondjuk meg őszintén, még a lopáshoz sem túl sok idő, nem még ahhoz hogy valamiféle évszázadokra szóló pénzügyileg megfontolt jóléti koncepciót kialakítsanak. Sőt, a nyugdíjrendszer hosszútávú fenntarthatatlanságával sem mer igazán szembenézni senki. Sem hosszútávú, sem rövidtávú tartalékok nincsenek, ha bármi nem a terv szerint alakul, máris megszorító intézkedések kellenek, nincs milyen tartalékhoz nyúlni. Folynak a pénzek eszetlenül, aztán a lyukakat kölcsönökkel tömik be, amiket kamatostul törleszteni kell, ahhoz meg újabb és újabb adók kivetése szükséges. Mert a kisember fizet mindent. Mondjuk érdekes kérdés, hogy az állam ami saját jogon nyomhatna több pénzt, vajon miért vesz fel ehelyett kölcsönt kamatra – hiszen mindkét megoldás ugyanúgy inflációval végződik? Bár a kölcsönfelvételes verzió magánzsebekbe juttatja a kamatokat …
     Na de ne menjek bele ennyire a politizálásba. Elég ha mindenki a múlton való siránkozás helyett a saját jövőjével foglalkozik. Ami pénzügyileg azt jelenti hogy tartalékot kell képezni, mindegy milyen keveset tudunk havonta félretenni, de legyen valamennyi. Ha elromlik a hűtő, ne kelljen kölcsönt felvenni. Ha egy ideig nem lenne munkánk, ne kelljen éhezni. És az a tény hogy megszűnt a munkahelyünk, nem jelent semmit a jövőre nézve. Csak annyit, hogy most másik munkát kell találnunk. Akár már másnap. Siránkozás és mások hibáztatása helyett. Mert az idő megy. Persze ez nemcsak a pénzre vonatkozik. Az élet semmilyen terén sem jó leragadni a múlt miatt.
     Állandó időutazásban vagy, naponta 24 órát utazol előre az időben. És amelyik órákat átélted, azokhoz már soha vissza nem térhetsz. De mindig előtted a következő 1 óra! Amiben tehetsz valamit, hogy jobb legyen neked, mint azelőtt. Nosza! 😇

Siker? A hattyúk titka

     Ma reggel lágy tavaszias(?) szellő segített, nehogy túlmelegedjek futás közben. Azon agyaltam, hogy amikor látom például az Amazon, Apple, Google, Microsoft, stb. alapítóinak és vezetőinek példáját, szinte elönt a sárga irigység, hogy hogyan tudtak ekkora sikert elérni, ekkora méretű céget felépíteni? De valljuk be, nem nehéz egy pici irigységhez hasonló érzést felfedezni magunkban, amikor saját környezetünkben látjuk a “sikeresnek látszó” egyéneket, amit népiesen úgy mérnek, hogy ki ül a legmenőbb és legdrágább autóban, kinek van a legnagyobb háza a városban, ki utazik a legtöbbször egzotikus trópusi szigetekre, ki visel méregdrága márkás ruhát és ékszereket. Aztán ha hívő lennék, máris azon kapnám magamat, hogy a tizedik parancsolatot megsértve bűnbe estem: Ne kívánd, ami a felebarátodé!
Na de segít-e rajtunk ha más sikerét irigyeljük? Persze itt meg kell állnunk egy pillanatra, és tudatosítani, hogy a sikernek tulajdonított jelek néha csak a társadalmi szerepjátszás eszközei. Lehet hogy valaki méregdrága BMW-ben furikázik, de az még nincs kifizetve, az illető 5 évnyi spórolt pénze ment el a lízing első részletére, és az illetőnek fogalma sincs hogy miből fizeti ki a maradékot. De addig is nagyon menőnek tűnik. Ha eltekintünk ezektől a hivalkodó szerep-játékosoktól, még mindig találunk sok sikeres embert, akik bámulatra méltó eredményeket értek el, fent vannak a csúcson. Bár az irigység nem, de az segíthet ha csodáljuk ezeket az embereket, és megpróbáljuk saját magunk motivációjaként felhasználni a példájukat.
A legegyszerűbb módszer: megnézzük, mit csinálnak, elkezdjük mi is ugyanazt csinálni, és máris ugyanolyan sikeresek leszünk! Vagy mégsem? Netán nem is látjuk azt, ami valóban fontos? Ezzel kapcsolatban nagyon jó hattyús hasonlatot találtam Anxo Perez könyvében (A siker 88 lépése – Los 88 peldaños del éxito):
Mindannyian láttunk már a vízen kecsesen sikló hattyúkat. Fennséges, ahogy mozdulatlanul lebegnek a vízen, mégis haladnak előre. Mint a sikeres ember, fent ül a csúcson, és csak hagyja magát a siker által sodorva előre haladni. Ez az ami általában látható a sikerből. De mi az amit nem látunk? Hát azt, hogy a hattyúnak a víz színe alatt ott van a két lába, ami megállás nélkül tapossa a vizet, pedálozva hajtja előre magát. Újra meg újra. Ez a láthatatlan erőfeszítés a nagy titok! Ami minden siker mögött ott van. Nem látni, de a sikeres emberek is pedáloznak. Nem csak most, hanem egy órával ezelőtt is, meg napokkal ezelőtt is, meg sok sok évvel ezelőttől egyfolytában. Mert ahogy a mondás mondja, a gyors sikerhez nem kell semmi más, csak évek kemény munkája. Nem elég ellesni azt, hogy mit csinálnak most a sikeres emberek, hanem meg kell néznünk, mit csináltak az elejétől fogva, az évek folyamán, amikor még nem értek el sikereket, de fogukat összeszorítva, saját vagyonukat kockáztatva, haladtak előre, nem hagyták magukat eltántorítani a kudarcok által. Sajnos nem tudjuk szimplán lemásolni a tetteiket, mert más társadalmi, gazdasági környezetben, más érzelmi állapotban tevékenykedtek. Azt azonban láthatjuk, hogy a sikerhez a pedálozáson kívül szerencse és idő is kell, sok más mellett. Ezt lehetne megtanulni a sikeres emberektől:
1. legyen egy álmod – kell egy vízió, ami lelkesít és motivál
2. tűzd ki a célt – ha nem tudod hová tartasz, neki sem tudsz indulni
3. légy nyitott a lehetőségekre – a szerencse azt jelenti, hogy kész vagy és hajlandó vagy megragadni az adódó lehetőségeket, ha kell, kockázatot is vállalva
4. pedálozz a cél irányába – ez gyakran évtizedekig is eltarthat, közben lehet hogy többször kell módosítani az irányon, vagy akár magán a célon
Az ember így képzelné: új céget indítok, berendezem a boltot, telerakom áruval, kinyitom és máris sorban állnak a vevők, dől a lé, kész a siker, a tulaj mehet a trópusi szigetekre nyaralni. A kevés ritka szerencsés esettől eltekintve, a valóságban a vállalkozások nagy része néhány évnél tovább nem bírja. Egyszerűen nincs piaci igény, vagy más miatt nem fut be. Egy helyi boltnak is véleményem szerint minimum 2-3 év kell hogy igazolja életképességét, de sok vállalkozás akár 4-5 évig is veszteséget termelhet, amíg eléri azt a szintet hogy némi nyereséget termeljen. Persze ha a növekedés túl gyors, az is komoly kihívás. De általában a normál cégek, ha nem mentek csődbe az első pár évben, és a tulajdonos kellően pedálozik, menet közben alkalmazkodva a változásokhoz, akkor stabil hosszútávú növekedést tudnak produkálni. De ez még mindig nem a látványos siker. Ekkor jön az idő-faktor. Egyszerűen el kell telni sok évnek ahhoz, hogy a fokozatosan növekedő cég jelentős méretet érjen el. Jó példa Warren Buffet milliárdos, aki több mint 75 éve befektet, fokozatosan nődögélt is a vagyona, de annak 95%-át csak 65 éves kora felett szerezte. Egyszerűen ilyen a kamatos kamat működése. Nagyon sok idő kell hozzá, és a vége felé látni jobban az eredményt.
Úgyhogy az igazi siker eléggé időigényes műfaj. Mielőtt bárki is irigyelné a nagy sikert, fontolja meg, hajlandó-e ugyanazokat az áldozatokat meghozni, ugyanannyi kockázatot, munkát, éveket adni az életéből. Ha valaki nem szeretné túlhajtani magát, kisebb sikerrel is is beérheti, megtalálhatja elégedettségét úgy is, hogy közben az élet el ne suhanjon mellette.
Ne feledjük a hattyúk titkát: a sikerhez pedálozni kell! 😇