Múltkor beszélgettem a párkányi Hídőr házban itt tartózkodó Neva Micheva bolgár műfordítóval, aki említette, hogy bolgár nyelvre szeretné lefordítani ezt a könyvet angolból (No Future Without Forgiveness). Rákerestem a könyvre, és megtaláltam szlovák nyelven is (Niet budúcnosti bez odpustenia), amit megrendeltem.

Desmond Tutu dél-afrikai anglikán püspök volt, sokat tett a feketéket elnyomó apartheid-rendszer megszűnéséért. 1994-ben sikerült elérniük, hogy többé-kevésbé békés formában megtörtént Dél-Afrikában a rendszerváltás, jogilag megszűnt a feketék megkülönböztetése és elnyomása, Nelson Mandela lett az elnök.

A rendszerváltás után valamilyen módon kezelniük kellett a múltban elkövetett bűnök kérdését, a gyilkosságokat, emberek kínzását, megalázását. Ők azt a megoldást választották, hogy nem adnak általános amnesztiát, hanem egyénenként. Azok kaphattak kegyelmet, akik bevallották az általuk elkövetett bűnöket, legyenek azok bármilyen súlyosak is. Egyfajta nagy társadalmi megbocsátási tervet hajtottak végre, fényt derítve a múlt bűneire, ugyanakkor megpróbálva a jövőbe tekintve együttélni a múlt hagyatékával.

Megbocsátás alatt nem az értik, hogy igazoljuk vagy jóváhagyjuk a bűnöket. Mindössze nyíltan szembenézünk a múlttal, megpróbáljuk megérteni a bűnösök mozgatórugóit is. Hiszen elnyomó és propaganda-vezérelt rendszerekben a bűnösök nagy része hagyja magát félrevezetni és sodorni az árral, és megtesz olyanokat, amiket sajátmaga amúgy nem tenne. Ez természetesen nem mentesíti őt a felelősségtől, de tény hogy a múlton változtatni nem lehet. Csak a jövőt tudjuk alakítani, és kell hogy legyen mód valamiféle békés társadalmi rend kialakítására, függetlenül attól, hogy a múltban mi történt.

A könyvben 300 oldalon leírja, hogyan folytatták a kihallgatásokat és a feltáró munkát, hogyan és milyen bűnökre derült fény. Nekem egy kicsit túl bőbeszédű, túl szenteskedő filozofálgatás mellékíze is volt, de nem bánom hogy elolvastam, mert sikerült pár érdekes gondolatot kihámozni a könyvből.

Egyik érdekes pragmatikus gondolatmenete válaszolt arra a kérdésre, hogy: Mi van az igazságossággal, ha egyszerűen kegyelmet adunk a bűnösöknek? Valóban, az ember azt gondolná, hogy a bűnösöket meg kell büntetni. Viszont Dél-Afrika összes hatalmi pozícióját a fehérek töltötték be a rendszerváltás előtt. Ezek nem voltak hajlandóak egymás és saját maguk ellen vallani az esetleges perekben. Gyakorlatilag bizonyítékok és tanúk híján nem lehetett volna korrekt bírósági úton bizonyítani a bűnöket és elítélni a bűnösöket. Másik fontos feltétel, hogy a fehérek nem mentek volna bele a békés rendszerváltásba, ha tudják hogy utána jön a felelősségrevonás. Tehát társadalmi szinten hasznosabbnak tűnt igyekezni megbocsátásra – megbékélésre törekedni, szembenézve a múlttal, de a jövő feladataira koncentrálva.

Ezzel kapcsolatban jutott eszembe a nálunk lefolyt rendszerváltások esete (1989, de a későbbi kormányváltások is). Ugye kormányváltás előtt mindig megy a duma, hogy majd ha kormányra kerül az új, akkor majd mindent kivizsgálnak és a bűnösök meg fogják kapni méltó büntetésüket. Na hát ezt én eddig sosem láttam megvalósulni. Működik a kéz kezet mos, meg holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Néhány kirakatba szánt nyomozgatás meg letartóztatás esetleg van, de konkrét átfogó takarítást nem láttam. Gyakorlatilag a háttérben a szálakat mozgató káderek nagy része ugyanaz marad, csak időnként helyezkednek jobbra-balra. Ehhez képest lehet hogy jobb a dél-afrikai kegyelmi megoldás, ott legalább be kellett vallaniuk a tetteiket, és nyilvánosságra kerültek a bűnök. A bűnösöknek abban a tudatban kell az utcán járkálniuk, hogy az áldozatok hozzátartozói is tudják, mit tettek.

Nagyon fontos gondolat, amit leszűrtem: függetlenül attól, ki mit tett a múltban, főként hogy az őseink mit tettek, vagy mások az őseinkkel mit tettek, meg kéne tudnunk találni a békés egymás mellett élés módját. Ha nem tudunk megbékélni a múlttal, saját békénket sem találjuk meg. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy felejtünk, hanem hogy nem akarunk bosszút állni, felszabadítjuk saját lelkünket a bosszúszomj terhétől, kiszabadulunk az „áldozat” szerepének börtönéből.

Érdekesség, hogy a könyv az egész világ dolgairól is szót ejtve, említi a „kiválasztott népet”, Izrael népét is, akiknél például nem látni hogy a megbékélés útját keresnék. Csak nekem tűnik hasonlatosnak, hogy Hitler és a nácik a német árjákra mint „felsőbbrendű fajra” tekintettek? Nem csoda ha nem lesz békesség, amíg bárki „felsőbbredű fajnak” vagy „kiválasztott népnek” tartja magát.

Miért nem lehetünk simán csak egyszerű EMBEREK ?