A napokban olvastam Bill Gates önéletrajzi könyvét. Több szó esik benne a gyermekkoráról, mint a bizniszről. Az iskolában nem épp a legszorgalmasabb gyerek volt, de amit szeretett, abba belevetette magát. Így került aztán a programozáshoz, a többi meg már szinte történelem.

Az iskolai osztályozási módszerről írt megjegyzését érdekesnek találtam. Ugyanis egyrészt A, B, C, … betűkkel osztályoztak, melyek közül az A volt a legjobb. Aztán ez mellé biggyesztettek egy számot 1-3 közt, ami a szorgalmat és igyekezetet jelölte, 1 a legszorgalmasabb esetben. Így a legjobbnak tartott értékelésnek az „A1”-es számított. Bill Gates viszont az „A3”-ast tartotta a szuper értékelésnek, mert szerinte „A” eredményt nagy szorgalommal nem nagy kunszt elérni. Szerinte sokkal kívánatosabb lenne azt díjazni, aki képes kisebb erőfeszítéssel elérni az „A” szintű eredményt. Ebben van valami, nemde?

A könyv azon részei, amikor leírta a programozással való ismerkedésük folyamatát, és a BASIC nyelv terjedését, felidézték bennem az emlékeket, amikor a 80-as években először próbálhattam ki a BASIC működését egy Sinclair ZX Spectrum gépen. Azt a bizsergést, emikor beírtam hogy
LET A=5, B=6
PRINT A+B
… és a képernyőn megjelent hogy “11” !

Aztán az első saját gépem: az ATARI 800XE, amely szédítő 64 kB memóriával rendelkezett (míg a mai telefonok ennek több mint százezerszeresével). Majd az iskolában a PMD01 , az egyetemen PP 01. Hozzájuk tűs nyomtatók, először 9-tűs, majd 24-tűs, ami már nagyon szép betűket tudott nyomtatni. És amikor a 90-es évek elején a cégünkben leasingre megvettük a 286-os processzorral rendelkező PC számítógépet egy lézeres nyomtatóval (az ára kitett egy fél évnyi fizetést), az már szinte a csúcs volt. Máig szinte gyermeki örömöt érzek, ha belekontárkodhatok egy kicsit a programozásba, és a gép az utasításokat elvégezve teszi a dolgát. Már ha nincs hiba a kódban. Mert ha van, akkor jöhet a hibakeresés izgalmas – vagy néha akár idegtépő – folyamata.

Programozásra fel! Amíg az AI fejlődése mellett lesz rá igény!