A napokban olvastam Bill Gates önéletrajzi könyvét. Több szó esik benne a gyermekkoráról, mint a bizniszről. Az iskolában nem épp a legszorgalmasabb gyerek volt, de amit szeretett, abba belevetette magát. Így került aztán a programozáshoz, a többi meg már szinte történelem.

Az iskolai osztályozási módszerről írt megjegyzését érdekesnek találtam. Ugyanis egyrészt A, B, C, … betűkkel osztályoztak, melyek közül az A volt a legjobb. Aztán ez mellé biggyesztettek egy számot 1-3 közt, ami a szorgalmat és igyekezetet jelölte, 1 a legszorgalmasabb esetben. Így a legjobbnak tartott értékelésnek az „A1”-es számított. Bill Gates viszont az „A3”-ast tartotta a szuper értékelésnek, mert szerinte „A” eredményt nagy szorgalommal nem nagy kunszt elérni. Szerinte sokkal kívánatosabb lenne azt díjazni, aki képes kisebb erőfeszítéssel elérni az „A” szintű eredményt. Ebben van valami, nemde?

A könyv azon részei, amikor leírta a programozással való ismerkedésük folyamatát, és a BASIC nyelv terjedését, felidézték bennem az emlékeket, amikor a 80-as években először próbálhattam ki a BASIC működését egy Sinclair ZX Spectrum gépen. Azt a bizsergést, emikor beírtam hogy
LET A=5, B=6
PRINT A+B
… és a képernyőn megjelent hogy “11” !

Aztán az első saját gépem: az ATARI 800XE, amely szédítő 64 kB memóriával rendelkezett (míg a mai telefonok ennek több mint százezerszeresével). Majd az iskolában a PMD01 , az egyetemen PP 01. Hozzájuk tűs nyomtatók, először 9-tűs, majd 24-tűs, ami már nagyon szép betűket tudott nyomtatni. És amikor a 90-es évek elején a cégünkben leasingre megvettük a 286-os processzorral rendelkező PC számítógépet egy lézeres nyomtatóval (az ára kitett egy fél évnyi fizetést), az már szinte a csúcs volt. Máig szinte gyermeki örömöt érzek, ha belekontárkodhatok egy kicsit a programozásba, és a gép az utasításokat elvégezve teszi a dolgát. Már ha nincs hiba a kódban. Mert ha van, akkor jöhet a hibakeresés izgalmas – vagy néha akár idegtépő – folyamata.

Programozásra fel! Amíg az AI fejlődése mellett lesz rá igény!

Van aki ezt úgy érti: tanulj fiatal korodban, mert felnőttként már nem lesz rá lehetőséged!

Mindig is azt gondoltam, hogy a tőzsde szimpla szerencsejáték, és nem is érdekelt bővebben a téma. A következő fél évben viszont szeretnék minél többet megtudni a témáról. Indulásként Alkér Orsolya „csali”-könyvével, a „100 helyről fizetés„-sel, majd André Kostolany „A befektetés művészete” című könyvével indítottam. Warren Buffett módszereinek tanulmányozásával folytatom.

Most már kezdem sejteni, hogy a tőzsdén szerencsejáték is és befektetési lehetőség is keveredik, a kettő közt néha nem is húzható meg az éles határvonal. És nem minden arany ami fénylik. Ez a témakör is olyan, hogy nem szabad mindent elhinnünk amit írnak vagy mondanak, kénytelenek vagyunk gondolkodni, használni a józan paraszti eszünket is. Már akinek van.

A témába mélyedve újfent méltatlankodom, hogy az iskolában mennyire nem tanítanak semmit a hosszútávú anyagi tervezésről, a befektetések egyes fajtáiról, azok előnyeiről és kockázatairól. Hogy mennyire földhözragadtak vagyunk, az is akinek tartaléka, megtakarítása van, leggyakrabban nem lát tovább a banki lekötött betét lehetőségeinél, ahol a kamat még az inflációtól sem véd meg. Vagy esetleg rásóznak valami életbiztosítást, ami ugyan sokkal jobb mint a semmi, de a pénze hozamának nagy részét elviszik az illetékek és jutalékok.

Izgalmas, fejzsongató téma. Időt, és türelmet igényel. És hogy képesek legyünk megkérdőjelezni saját hiedelmeinket. Merni kipróbálni új dolgokat. És amikor kell, ellenállni a kísértésnek., észben tartva Warren Buffett tanácsát: „Ne akarj gyorsan meggazdagodni!”. Pedig ki ne akarna?

Szóval aki tinó korában nem tanult meg valamit, az még ökör korában bepótolhatja. Így lehet belőle még képzettebb ökör!