Kategória: Elmélkedések

Vége a nyári tunyulásnak, újra lehet hőguta nélkül futkározni, és elmélkedni társadalmunk visszásságain.

Minden oldalról azt halljuk: jön a krízis! Ami az átlagembernek azt jelenti, hogy emelkednek az árak, bizonytalanok a munkahelyek, cégek mennek csődbe, emelkednek az adók, kilátástalan a helyzet.

Na de minden érmének két oldala van. A kis ember zsebe kiürül, de hová lesz a pénz? A pénz nem tűnik el, csak átvándorol másik zsebekbe, állandó körforgásban. Tehát valakik mindig jól járnak.

Krízishelyzetben a pénz mozgása felgyorsulhat, olyan üzleti lehetőségek bukkannak fel, amelyek normális körülmények közt nincsenek. Akinek van egy halom pénze, az ilyenkor olcsón juthat értékes ingatlanokhoz, jó áron vásárolhat meg cégeket, sőt a zavarosban halászva zsíros állami megrendelésekhez juthat – válsághelyzetben mindig van jó kifogás, hogy az emberek “védelme” érdekében szükséges ez meg az, amit persze jó pénzért kell megvenni valakitől.

Akinek nincs sok pénze, az meg így járt. Rajta csattan az ostor. Mindig a kis emberek húzzák a rövidebbet, akikről már nem egy bőrt lehúztak, de még párat le is fognak. Mert ez a mostani világrend.

E szempontból logikus, hogy a pénzhalmokkal rendelkezőknek komoly érdekük, hogy válság legyen, mert akkor tudják mesésen fialtatni vagyonukat. A Covid hiszti elején még azt hittem, vezetőink csak félnek az ismeretlentől, azért hoznak kapkodó és értelmetlen intézkedéseket. Aztán amikor más második éve ment a hiszti, hülyeségekre szórták a közpénzt (ami persze valakikhez vánodorolt), intézkedéseikkel gazdasági válságot kreáltak, inkább gondoltam, hogy ez egy művi krízis-kreáció, hogy az embereket félelemben tartsák, közben meg egyeseknek dőljön a lé.

Na erre jött az úgynevezett ukrán háború, ami elvileg egy ország egy részén zajlik, de az EU vezetői (és a többiek) ügyesen világméretű, legalábbis európai gazdasági válságot tudtak kreálni belőle. Mert ugyan miért lett drágább a gáz meg a villany? Ugyanannyi gáz elérhető most is mint egy éve! Kőolajból sincs fizikailag hiány, mégis drágább a benzin! Ja, hogy direkt nem kell az orosz gáz, hogy hiány legyen nálunk?

Ez kinek jó? Valakinek igen!

Úgyhogy birkanyírásra felkészülni! Most húzzák le rólunk a következő bőrt. És nem ez lesz az utolsó! 

Ma reggeli futás közben lefotóztam a homokos földúton hagyott nyomomat. Vannak, akik nyomot szeretnének hagyni a világban. A porban hagyott nyom kellően emlékeztet, hogy ezek a nyomok mennyire mulandóak.

Ma még itt vagyunk, azt hisszük körülöttünk forog a világ, mindenki ránk figyel, tőlünk függ, csak ránk számíthat, csak mi tudjuk megváltoztatni a világot. Aztán amikor már nem leszünk, az élet nélkülünk is ugyanúgy megy tovább. A földút porában hagyott nyomunkat az első szél, egy gyors zápor, vagy az utánunk arra járók lépte nyomtalanul eltünteti. Mintha ott sem lett volna.

Vállalkozóként sokat gondolkodtam ezen, vajon milyen nyomot szeretnék hagyni a világban? Arra jutottam, hogy nem a nyom hagyása a cél, mert az gyorsan elenyészik. Az fontosabb, hogy valamilyen létező problémára tudjak megoldást nyújtani ügyfeleinknek, legyen az egy jó kínálattal rendelkező papírbolt, egy megbízható könyvelőiroda, vagy akár egy raktározási és csomagilási szolgáltatásokat nyújtó cég.

Valódi cserét létrehozni és fenntartani – értéket nyújtani értékért.

Mindemellett egy vállalkozás kötelező eleme a profit. Enélkül bizonytalan a túlélése, és egy profit nélkül működő szervezetet nem is nevezhetünk vállalkozásnak. Számomra a profit egy pozitív visszajelzés, hogy valami szükségeset csinálunk, és azt jól csináljuk. Amit viszont nagyon élvezek, ha sikerül egy jó csapatot összehozni, és segítségükkel egy működő rendszert összerakni.

35 napja, május 8-án posztoltam újabb vállalkozási ötletemről, akkor kezdtem el keresni az első munkatársat. Június 15. – ezt tűztem ki határidőnek, amikor már működnie kell a cégnek. Megalapítottam a Fullpost s. r. o. társaságot (web: fullpost.eu), bejegyeztük, adószámot kértünk, bankszámlákat nyitottam, áfa regisztrációt intéztük, találtam fiókvezetőt, kibéreltem egy helyiséget, elkezdődött a küzdelem az idővel.

Szerencsére a szokásos néhány hónapos határidők helyett sikerült megszervezni a kőművesek, víz-szerelők, vas-szerkezet szerelők, villanyszerelők, riasztó-berendezés szerelők munkáját, lett internet-bekötésünk, a szükséges berendezés már megérkezett vagy úton van, a szoftver-rendszeren gőzerővel dolgoznak a kollégák. Mára véget ért a káosz első felvonása .

Most itt vagyunk a célegyenesben, ma délután takarítunk, és maradt még 2 napunk hogy a helyiségbe mindent bepakoljunk, összeszereljük a polcrendszereket, életre keltsük a számítógépes hálózatot, bepakoljuk az első adag raktározandó árut és a csomagolóanyagokat. Aztán a mi kis “cégteremtésünk” 38. napján működésbe lendülhetünk.

Hála a rövidre szabott határidőnek, nem volt időnk hülyeségeken filózni, rákényszerültünk a gyors és célravezető megoldásokra. Köszönöm a kollégáknak és az együttműködő szolgáltatóknak, mesterembereknek, hogy segítségükkel hozzájárultak az indulásunkhoz! Folyt. köv 

De hogy egy kis lazítás is legyen, mivel a 21 fokban alaposan megizzadtam, futás végén egy jót hűsöltem a Dunában (19 fok körüli most a víz).

Tegyük fel, hogy kitűzöm a célt. Haladok felé rendületlenül, de akár „meg-megrendülve”, néha lustálkodva, de haladok. Jönnek az akadályok, valamelyiket könnyen, másokat nehezebben, de legyőzöm. Amit nem tudok legyőzni azt megkerülöm. Egyszer csak elérem a célt, feljutok a „csúcsra”.

Halleluja! Örvendezzünk! Dagonyázzunk a boldogságban! Aztán az érzés elpárolog, jó esetben megmarad az elégedettség az elért eredménnyel, de az ember nem ébred mindennap örömujjongással, hogy: „Hurrá, öt éve lefutottam a maratont!”, vagy “Majd kicsattanok a boldogságtól, 10 évvel ezelőtt sikerült megvennem álmaim autóját!” .

De mi jön ezután? Ha valakiben van egy kis ambíció, amikor felér egy csúcsra, a távolban általában megpillant egy másik, még magasabb vagy érdekesebb csúcsot. És máris izgalom lesz rajta úrrá, úgy érzi, igazi boldogságát ott, azon a másik csúcson fogja majd megtalálni.

Persze ugyanezt gondolta régebben a mostani csúcsról is, de ne ragadjunk le ilyen apróságoknál . És jön az újabb izgalmas út, a maga problémáival. Természetesen nem azt szeretném sugallani, hogy dobjuk el eddigi eredményeinket, vagy hogy ne értékeljük, amink van. Sőt, nem árt akár naponta számba venni, mi mindennel rendelkezünk, és hálát adni a Teremtőnek, a Sorsnak, a Szerencsének vagy akár Saját Ügyességünknek (ki-ki amiben hisz).

Egy előadáson hallottam a boldogság következő definícióját: A boldogság az azonosítható akadályok leküzdése a cél felé vezető úton. Ez lelkesítő, de ugyanakkor nyugtalanító is. Van aki arra számít, hogy kitűz egy célt, kemény munkával, áldozatokkal eléri, és ezzel biztosította boldog és elégedett létezését mindörökkön örökké (ámen).

Ellenben ahogy én látom, nem marad más hátra, mint állandóan találni valami célt ami fellelkesít, és élvezni a kisebb-nagyobb akadályok leküzdését. Tudva, hogy sosem érkezünk meg „ODA”, mert nincs végső uticél, csak a végtelen út. Rajtunk múlik, hogy élvezzük az utat, vagy elszenvedjük. Ember küzdj, és bízva bízzál!

Ma 5:40-kor indultam, de a napot nem sikerült megelőznöm. Az esztergomi homok-oroszlán nyerőnek néz ki, de nem ő az első homokszobor Esztergomban. Aztán pár év múlva lehet hogy már nyoma sem lesz.

Azt mondják, a vállalkozás területén az a nyerő, aki először jön a „nagy” ötlettel, és elsőként hódítja meg a piacot, a vevők fejét. Kétségkívül az első élvezi a kezdeti figyelem áldásait, nem kell küzdenie a konkurrenciával, és bizonyos szempontból könnyebb a helyzete. Hátránya, hogy neki kell megteremtenie a piacot, a vevői igényt, ami nem mindig garantált, főként olyan újdonságok esetén, amelyekre még nem érett meg az idő.

Ezzel szemben ha olyan típusú vállalkozásba kezdesz, amit már más is sikerrel működtet, bár nehezebb a dolgod a konkurrencia miatt, mégis előre tudható hogy van létező piaci igény. Ha jó a terméked vagy szolgáltatásod, és találsz működő és rentábilis marketing csatornát kellő mennyiségű ügyfélhez, te is lehetsz nyerő.

Az már csak hab a tortán, ha felfedezel egy olyan rést, a létező piac megoldatlan problémáját, ami alapján jól tudod pozicionálni magadat. Így gyakorlatilag egy olyan piaci szegmenst teremthetsz magadnak, ahol nincs konkurrenciád (egy ideig).

Wazze, most látom, hogy lényegében visszakanyarodtam ahhoz, hogy elsőnek lenni (a réspiacon) , pedig épp azt akartam kifejteni, hogy nem okvetlen ez az egyetlen út! Végülis igaz, hogy jobb egy kis szemétdombon egyetlen kakasnak lenni, mint egy nagy kupacon tülekedni sok más kakassal .

A most induló web-logisztikai cégünk kapcsán is gondolkodtam ezen.

De a vállalkozás terén nem csak egy győztes lehet, a piacon elfér egymás mellett több győztes is. Első lépésként már megtaláltam az első munkatársat, és pár héten belül meglesz az első raktárunk, berendezésünk, embereink és működő rendszerünk.

Szerencsére a mostani cégem, a MUFIS könyvelőiroda kitűnő csapatára is tudok számítani, így megvalósítható a kis csoda megvárásra, de a nagyobb csoda is rövid határidőre. Úgyhogy kérem szépen szorítani egy kis helyet még egy győztesnek, mert jövünk!

Elkezdtem a Spotify-on hallgatni a “Heti Agymosó Feldmár Andrással” epizódjait. Ez egy 100 részes, alkalmanként kábé félórás beszélgetés a pszichológussal, aki különbőző élethelyzetekben lévő emberek beküldött kérdéseire válaszol.

A hallottakból igyekszem valamit tanulni (így 51 évesen elég későn, de jobb későn, mint soha). Egy fontos, számomra megemésztendő dolog:

Ne én akarjam más problémáit megoldani!

Alapból, ha látom hogy valami nem jól van, vagy valakinek valami problémája van, vagy csak valamit jobban meg lehetne oldani, létezik bennem egy ösztönös késztetés, hogy tegyek valamit, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, a probléma megoldódjon.

A gond akkor van, ha a probléma valódi tulajdonosa ugyanakkor semmit sem tesz a megoldásért, csak vár, hogy valaki megoldja azt, esetleg kifogásokat gyárt, és magyarázza hogy ő mekkora áldozata a körülményeknek, nehéz volt a gyerekkora, nincs iskolája, nincs hol laknia, rossz a munkahelye, idióta a főnöke, pokol a párkapcsolata, átverték az üzlettársai, becsapták a csalók, esik az eső, nem esik az eső, túl meleg van, túl hideg van, stb.

De ezért ki a felelős? Senki más, csak az érintett személy. Ha nem tetszik a munkahelye, bármikor kereshet másikat. Ha nem felel meg a párja, szakíthat vele. Ha nem iskolázott, vagy nem beszél nyelveket, tanulhat. Ha az ügyfelednek kell a szolgáltatásod, és elfogadja a te szabályaidat, akkor a te általad megszabott munkaidőben felkereshet, kellő időt hagyva neked a munkára, és kifizetheti a teljesített szolgáltatás árát a megegyezett határidőig.

Nem három nappal később, és nem akkor, mikor már kétszer e-mailen és egyszer telefonon is figyelmeztettük. Aztán csodálkozik, hogy nem szeretnék neki szolgáltatni, és nem érdekel, hogy ki oldja meg a problémáit.

Tán túlzottan felelősnek érzem magam családtagjaimért, rokonaimért, munkatársaimért, ügyfeleimért, a társadalmunkért, amit bizony tudatosan át kell értékelnem. Szívesen segítek, ha más segítségre szorul. Amire jobban oda kell figyelnem, hogy a szükséges segítségnyújtás ne csapjon át felelősség-átvállalásba, hogy ne vállaljam magamra más problémáját, amihez amúgy semmi közöm, mert minden nagykorú személy saját maga dönthet hogy mit dolgozik, kivel és hol lakik, kihez fordul szolgáltatásért, kitől vásárol, mire költi vagy szórja el a pénzét, hogyan teszi tönkre saját életét.

Na most már belebonyoldódtam egy kicsit, de a lényeg: mindenki vállalhatja a felelősséget a saját helyzetéért, és senki más, csak ő tud azért tenni valamit, hogy javítson rajta. De az is lehet hogy valakinek megfelel a szar helyzet, mert legalább panaszkodhat a környezetének, sajnáltathatja magát, élvezve az együttérző megnyilvánulásokat. A többiek meg emeljék fel a fejüket, és lépjenek előre!

Vedd kezedbe a saját sorsodat!

– mai futás közben a Kudarc pozitív oldala c. hangoskönyv végére értem. Mi a tanulság? Három szót kell összeragasztani: ki tar tás —> kitartás.

Mindenkit érnek kudarcok. Sőt valójában a kudarc az általánosabb. Az induló vállalkozások túlnyomó része az első pár évben becsődöl. A csilli-villi példák, mint Facebook, Microsoft, Google – óriáscégek, amelyek szinte a semmiből indultak, azt a látszatot keltik, hogy csak szerencse kell a sikerhez. Aki már vállalkozott, az tudja, hogy a lehetőség mindig jelen van, csak nem mindenki áll készen hogy kihasználja, nem vállal kockázatot, nem teszi bele a kitartó, fáradságos munkát.

A nagy sikerű példákat látva ugyanakkor nem gondolunk a sok millió másik vállalkozóra, akik hasonló ötlettől vezérelve belevágtak, de nem jártak sikerrel. A vállalkozás mindenki számára elérhető, de nem mindenkinek való. Sőt véleményem szerint az emberek 90%-ának nem való. Nem bírják a bukás állandóan ott lebegő lehetőségét, nem szeretik ha mindenért ők a felelősek, nem mernek kilépni a látszólagos biztonságukból, ha meg kilépnek, nem tudnak mit kezdeni a bizonytalansággal, a kockázattal. Bár lehet hogy sokkal több pénzt kereshet mint egy alkalmazott, de az is lehet hogy semmije nem marad.

De nemcsak a vállalkozóknak kell megtanulni a kudarcaik kezelését. Amikor a kisgyerek járni tanul, próbálkozásai nagy része eséssel – kudarccal végződik. Mégsem adja fel, és eddig nagyjából mindenki megtanult járni. Senkit nem hallottam még arról panaszkodni, hogy “Jajj milyen nehéz gyerekkorom volt, mennyiszer seggre estem, amikor járni tanultam!”.

Amikor valami nem sikerül, gondolj arra: ez csak egy kis seggreesés. Próbáld újra! Ki-tar-tás!

Ma is a Kudarcok előnyeiről szóló hangoskönyvet hallgattam futás közben, még egy órányi van hátra belőle.

A mai gyorsan változó időkben vigasztalásképpen szolgálhat egy, a könyvben említett példa: Egy nagyobb (tömeges) elbocsátás után pszichológusok foglalkoztak az elbocsátottakkal, hogy azok könnyebben feldolgozzák a munkahelyük elvesztését és tovább tudjanak lépni.

Érdekes megállapításra jutottak: akik az előző években többször is elvesztették a munkájukat, és ezért máshol találtak új munkahelyet, nem szenvedtek nagy lelki törést az elbocsátástól. Egyszerűen tudomásul vették, hogy itt a következő megoldandó feladat: új munkahelyet kell találni. Nem lelkiztek, mentek – és találtak!

Akik viszont sok évig egy helyen dolgoztak, nem voltak „edzettek” munkahelyelvesztés terén, jobban megszenvedték lelkileg az esetet, nehezebben álltak újra talpra.

Mi a tanulság, ha a futással állítjuk párhuzamba? Netán edzésként időnként rúgassuk ki magunkat a munkahelyünkről, hogy növeljük lelki állóképességünket?