Na jó, nem buggyantam meg. Annyira. Remélem. De mi lenne ha? Hogyan történne? Hogyan szereznénk róla tudomást? Ezen agyaltam ma hajnali futásom közben.
A tévék adásait hirtelen megszakítanák, rémült tudósítókat látnánk, háttérben az idegenek űrhajóival, ahogyan éppen szétlőnek néhány épületet. Az emberek menekülnének, ki merre lát. Az utcákon romok, kiégett autók, holttestek hevernének.
Aztán az idegenek pár perc alatt megsemmisítenének minden kommunikációs eszközt, az energiaellátást, sőt valamilyen energianyalábbal működésképtelenné tennének minden elektromos berendezést. A képernyők elsötétülnének, a rádiók elnémulnának, sötéség borulna a városokra. Az emberek egy része inkább öngyilkosságba menekülne, mások pincékben, hegyi barlangokban keresnének menedéket.
Az elmút két hétben újra elolvastam Duncan Shelley három könyvből álló scif-fi-szerű történetét (Az Elme gyilkosai triógia: Az Áruló + A téboly katonái + A végső háború). Bár fikcióról van szó, de hasonlóan Frei könyveihez, túlságosan is sok hihető és elgondolkodtató elemet tartalmaz.
Röviden arról szól hogy egy háttérben meghúzódó felsőbb kaszt uralkodik az emberiség felett több tízezer éve, a háttérből manipulálva és irányítva. Egyesek ellenszegülnek e kasztnak, és ez végül a fentebb leírt módon végződik: földönkívüliek megtámadják a bolygót, özönvízszerű esőzés van mindenfelé, nagy csoportokban halnak meg az emberek, mindenki menekül …
Aztán valakinek feltűnik, hogy az UFO-k űrhajóit egyedül a tévében látták, ami aztán elsötétült. De a valóságban senki sem találkozott idegenekkel. Az esőzést is valamilyen műszaki manipuláció okozza, és a tömeges halálokat pedig műholdról több helyre kilőtt – gyorsan ölő vírusokat tartalmazó – biológiai fegyver. Aztán persze a végén happyend, győz a jó, stb. az utolsó fejezet elég sziruposra sikeredett, de az egész történet nagyon izgalmas és tanulságos.
A legfőbb tanulság, hogy minden információ, amivel rendelkezünk, azt valaki úgy mondta nekünk. Szüleinktől hallottuk, az iskolában mondták, a tévében láttuk, az újság megírta. Na de ők honnan vették? Nekik is csak valaki mondta. És sajnos a legtöbb esetben nincs semmilyen lehetőségünk sem, hogy az információk valósságát leellenőrizzük.
Kezdve azzal, hogy a spenót nagyon egészséges mert sok benne a vas. Aztán harminc évvel később olvashatjuk hogy nincs is benne sok vas, csak mérési hiba volt. De azt sem tudhatjuk, hogy kell-e egyáltalán a sok vas a szervezetünknek, ha igen, akkor mennyi.
Vagy hogy a zsír egészségesebb vagy az étolaj? Ha a tévé bemondja, hogy jönnek az UFO-k, akkor az tényleg úgy van-e? Ha a Coviddal ijesztgetnek, az tényleg úgy van-e? Ha azt mondják hogy az oltás jó, az tényleg úgy van-e? Hisz az orvosoknak is csak valaki mondta. Ha a boltban veszünk egy üveg mézet, ugyan honnan tudhatnánk, hogy abban tényleg méz van-e, vagy csak valami hasonló édes csurgós massza?
Ha belegondol az ember, a legnagyobb válság a bizalom válsága. Nem hihetünk semmiben és senkinek. Mert aki jószándékkal ad nekünk információt, őmaga is csak valaki mástól kapta. Aki valamilyen okból tekintéllyel bírt a szemében. És ha egy tekintély mond valamit, akkor biztos úgy van. Nem kell utánanézni, nem kell elvárni hogy bizonyítsák.
Sokan képesek saját családjukkal összeveszni, vagy akár országok gazdaságát csődbe vinni, csak mert félve hogy butának nézik, kinevetik, vagy kiközösítik, nem merik feltenni az egyszerű kérdést: Mi bizonyítja azt, hogy ez tényleg így van? És ugyanezt a kérdést körbe-körbe. Amíg bizonyosságot nyerünk.
Sokszor gondolkodtam már azon, hogy a boldog tudatlanság mennyire kényelmes állapot. Egynek lenni a birkanyáj tagjai közül, nem gondolkodni, nem kérdezni semmit, csak menni előre a nyáj nyújtotta “biztonságban”, mindig amerre a többiek is mennek, és legelni a füvet amit a többiek meghagytak. Minél nagyobb a nyáj, annál nagyobb a biztonság. És annál több a szar a fűben.
Fejet lehajtani, lépést tartani, csendben legelni!
