Olvasnivaló kategória bejegyzései

Könyvek és más olvasnivalók, amelyeket érdekesnek találtam.

Már rendelhető új könyvem a hidegvizes fürdésről!
Infó: „Majd ha fagy…”

Bill Gates: Forráskód

A napokban olvastam Bill Gates önéletrajzi könyvét. Több szó esik benne a gyermekkoráról, mint a bizniszről. Az iskolában nem épp a legszorgalmasabb gyerek volt, de amit szeretett, abba belevetette magát. Így került aztán a programozáshoz, a többi meg már szinte történelem.

Az iskolai osztályozási módszerről írt megjegyzését érdekesnek találtam. Ugyanis egyrészt A, B, C, … betűkkel osztályoztak, melyek közül az A volt a legjobb. Aztán ez mellé biggyesztettek egy számot 1-3 közt, ami a szorgalmat és igyekezetet jelölte, 1 a legszorgalmasabb esetben. Így a legjobbnak tartott értékelésnek az „A1”-es számított. Bill Gates viszont az „A3”-ast tartotta a szuper értékelésnek, mert szerinte „A” eredményt nagy szorgalommal nem nagy kunszt elérni. Szerinte sokkal kívánatosabb lenne azt díjazni, aki képes kisebb erőfeszítéssel elérni az „A” szintű eredményt. Ebben van valami, nemde?

A könyv azon részei, amikor leírta a programozással való ismerkedésük folyamatát, és a BASIC nyelv terjedését, felidézték bennem az emlékeket, amikor a 80-as években először próbálhattam ki a BASIC működését egy Sinclair ZX Spectrum gépen. Azt a bizsergést, emikor beírtam hogy
LET A=5, B=6
PRINT A+B
… és a képernyőn megjelent hogy “11” !

Aztán az első saját gépem: az ATARI 800XE, amely szédítő 64 kB memóriával rendelkezett (míg a mai telefonok ennek több mint százezerszeresével). Majd az iskolában a PMD01 , az egyetemen PP 01. Hozzájuk tűs nyomtatók, először 9-tűs, majd 24-tűs, ami már nagyon szép betűket tudott nyomtatni. És amikor a 90-es évek elején a cégünkben leasingre megvettük a 286-os processzorral rendelkező PC számítógépet egy lézeres nyomtatóval (az ára kitett egy fél évnyi fizetést), az már szinte a csúcs volt. Máig szinte gyermeki örömöt érzek, ha belekontárkodhatok egy kicsit a programozásba, és a gép az utasításokat elvégezve teszi a dolgát. Már ha nincs hiba a kódban. Mert ha van, akkor jöhet a hibakeresés izgalmas – vagy néha akár idegtépő – folyamata.

Programozásra fel! Amíg az AI fejlődése mellett lesz rá igény!

Tanulj tinó, ökör lesz belőled!

Van aki ezt úgy érti: tanulj fiatal korodban, mert felnőttként már nem lesz rá lehetőséged!

Na de mit tegyen az ökör, aki életkoránál fogva már nem tinó, de valami érdekelni kezdi? Hát hagyja figyelmen kívül a fenti vélekedést, és ugorjon fejest a tanulásba!

Mindig is azt gondoltam, hogy a tőzsde szimpla szerencsejáték, és nem is érdekelt bővebben a téma. A következő fél évben viszont szeretnék minél többet megtudni a témáról. Indulásként Alkér Orsolya „csali”-könyvével, a „100 helyről fizetés„-sel, majd André KostolanyA befektetés művészete” című könyvével indítottam. Warren Buffett módszereinek tanulmányozásával folytatom.

Most már kezdem sejteni, hogy a tőzsdén szerencsejáték is és befektetési lehetőség is keveredik, a kettő közt néha nem is húzható meg az éles határvonal. És nem minden arany ami fénylik. Ez a témakör is olyan, hogy nem szabad mindent elhinnünk amit írnak vagy mondanak, kénytelenek vagyunk gondolkodni, használni a józan paraszti eszünket is. Már akinek van.

A témába mélyedve újfent méltatlankodom, hogy az iskolában mennyire nem tanítanak semmit a hosszútávú anyagi tervezésről, a befektetések egyes fajtáiról, azok előnyeiről és kockázatairól. Hogy mennyire földhözragadtak vagyunk, az is akinek tartaléka, megtakarítása van, leggyakrabban nem lát tovább a banki lekötött betét lehetőségeinél, ahol a kamat még az inflációtól sem véd meg. Vagy esetleg rásóznak valami életbiztosítást, ami ugyan sokkal jobb mint a semmi, de a pénze hozamának nagy részét elviszik az illetékek és jutalékok.

Izgalmas, fejzsongató téma. Időt, és türelmet igényel. És hogy képesek legyünk megkérdőjelezni saját hiedelmeinket. Merni kipróbálni új dolgokat. És amikor kell, ellenállni a kísértésnek., észben tartva Warren Buffett tanácsát: „Ne akarj gyorsan meggazdagodni!”. Pedig ki ne akarna?

Szóval aki tinó korában nem tanult meg valamit, az még ökör korában bepótolhatja. Így lehet belőle még képzettebb ökör!

Desmond Tutu: Nincs jövő megbocsátás nélkül

Múltkor beszélgettem a párkányi Hídőr házban itt tartózkodó Neva Micheva bolgár műfordítóval, aki említette, hogy bolgár nyelvre szeretné lefordítani ezt a könyvet angolból (No Future Without Forgiveness). Rákerestem a könyvre, és megtaláltam szlovák nyelven is (Niet budúcnosti bez odpustenia), amit megrendeltem.

Desmond Tutu dél-afrikai anglikán püspök volt, sokat tett a feketéket elnyomó apartheid-rendszer megszűnéséért. 1994-ben sikerült elérniük, hogy többé-kevésbé békés formában megtörtént Dél-Afrikában a rendszerváltás, jogilag megszűnt a feketék megkülönböztetése és elnyomása, Nelson Mandela lett az elnök.

A rendszerváltás után valamilyen módon kezelniük kellett a múltban elkövetett bűnök kérdését, a gyilkosságokat, emberek kínzását, megalázását. Ők azt a megoldást választották, hogy nem adnak általános amnesztiát, hanem egyénenként. Azok kaphattak kegyelmet, akik bevallották az általuk elkövetett bűnöket, legyenek azok bármilyen súlyosak is. Egyfajta nagy társadalmi megbocsátási tervet hajtottak végre, fényt derítve a múlt bűneire, ugyanakkor megpróbálva a jövőbe tekintve együttélni a múlt hagyatékával.

Megbocsátás alatt nem az értik, hogy igazoljuk vagy jóváhagyjuk a bűnöket. Mindössze nyíltan szembenézünk a múlttal, megpróbáljuk megérteni a bűnösök mozgatórugóit is. Hiszen elnyomó és propaganda-vezérelt rendszerekben a bűnösök nagy része hagyja magát félrevezetni és sodorni az árral, és megtesz olyanokat, amiket sajátmaga amúgy nem tenne. Ez természetesen nem mentesíti őt a felelősségtől, de tény hogy a múlton változtatni nem lehet. Csak a jövőt tudjuk alakítani, és kell hogy legyen mód valamiféle békés társadalmi rend kialakítására, függetlenül attól, hogy a múltban mi történt.

A könyvben 300 oldalon leírja, hogyan folytatták a kihallgatásokat és a feltáró munkát, hogyan és milyen bűnökre derült fény. Nekem egy kicsit túl bőbeszédű, túl szenteskedő filozofálgatás mellékíze is volt, de nem bánom hogy elolvastam, mert sikerült pár érdekes gondolatot kihámozni a könyvből.

Egyik érdekes pragmatikus gondolatmenete válaszolt arra a kérdésre, hogy: Mi van az igazságossággal, ha egyszerűen kegyelmet adunk a bűnösöknek? Valóban, az ember azt gondolná, hogy a bűnösöket meg kell büntetni. Viszont Dél-Afrika összes hatalmi pozícióját a fehérek töltötték be a rendszerváltás előtt. Ezek nem voltak hajlandóak egymás és saját maguk ellen vallani az esetleges perekben. Gyakorlatilag bizonyítékok és tanúk híján nem lehetett volna korrekt bírósági úton bizonyítani a bűnöket és elítélni a bűnösöket. Másik fontos feltétel, hogy a fehérek nem mentek volna bele a békés rendszerváltásba, ha tudják hogy utána jön a felelősségrevonás. Tehát társadalmi szinten hasznosabbnak tűnt igyekezni megbocsátásra – megbékélésre törekedni, szembenézve a múlttal, de a jövő feladataira koncentrálva.

Ezzel kapcsolatban jutott eszembe a nálunk lefolyt rendszerváltások esete (1989, de a későbbi kormányváltások is). Ugye kormányváltás előtt mindig megy a duma, hogy majd ha kormányra kerül az új, akkor majd mindent kivizsgálnak és a bűnösök meg fogják kapni méltó büntetésüket. Na hát ezt én eddig sosem láttam megvalósulni. Működik a kéz kezet mos, meg holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Néhány kirakatba szánt nyomozgatás meg letartóztatás esetleg van, de konkrét átfogó takarítást nem láttam. Gyakorlatilag a háttérben a szálakat mozgató káderek nagy része ugyanaz marad, csak időnként helyezkednek jobbra-balra. Ehhez képest lehet hogy jobb a dél-afrikai kegyelmi megoldás, ott legalább be kellett vallaniuk a tetteiket, és nyilvánosságra kerültek a bűnök. A bűnösöknek abban a tudatban kell az utcán járkálniuk, hogy az áldozatok hozzátartozói is tudják, mit tettek.

Nagyon fontos gondolat, amit leszűrtem: függetlenül attól, ki mit tett a múltban, főként hogy az őseink mit tettek, vagy mások az őseinkkel mit tettek, meg kéne tudnunk találni a békés egymás mellett élés módját. Ha nem tudunk megbékélni a múlttal, saját békénket sem találjuk meg. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy felejtünk, hanem hogy nem akarunk bosszút állni, felszabadítjuk saját lelkünket a bosszúszomj terhétől, kiszabadulunk az „áldozat” szerepének börtönéből.

Érdekesség, hogy a könyv az egész világ dolgairól is szót ejtve, említi a „kiválasztott népet”, Izrael népét is, akiknél például nem látni hogy a megbékélés útját keresnék. Csak nekem tűnik hasonlatosnak, hogy Hitler és a nácik a német árjákra mint „felsőbbrendű fajra” tekintettek? Nem csoda ha nem lesz békesség, amíg bárki „felsőbbredű fajnak” vagy „kiválasztott népnek” tartja magát.

Miért nem lehetünk simán csak egyszerű EMBEREK ?

Bántalmazott főnökök?

Furán hangzik a megfogalmazás, mert általában ha munkahelyi bántalmazó kapcsolatról van szó, alapból az ugrik be mindenkinek, hogy a főnök bántalmazza a beosztottját. Merthogy ő van hatalmi pozícióban, automatikusan az a feltételezés, hogy akkor csak a főnök lehet a bántalmazó.

Na de mi is az a bántalmazó kapcsolat?

A napokban hallgattam néhány beszélgetést ezzel kapcsolatban, ahol főként a párkapcsolatokban előforduló bántalmazásról volt szó. A bántalmazás nemcsak verés vagy más fizikai bántalmazás lehet, hanem szóbeli szidás, megalázó viselkedés is, vagy akár a másik személy érdekeinek, határainak megsértése.

A szakemberek szerint gyakran a bántalmazott sokáig nincs is tudatában annak, hogy ő egy bántalmazott. Mivel a bántalmazó általában a kapcsolat elején nagyon jó fényben tünteti fel magát, a másik félnek nehéz belátnia, hogy a kapcsolatuk bántalmazó formává alakult. Van hogy a bántalmazó nem kimondottan bántani akarja a másikat, egyszerűen csak a személyiségéből (neveltetéséből) kifolyólag ő úgy viselkedik. Tehát úgynevezett „jó ember” is lehet bizonyos kapcsolataiban bántalmazó szerepben, akár úgy hogy ő maga nem is tud róla.

Példa a nyilvánvaló bántalmazó kapcsolatra: alkoholista férj, egyre gyakrabban veri a feleségét. Az szenved, de gyártja a kifogásokat: igaz hogy néha eljár a keze, de milyen jóravaló dolgos ember, kenyérre lehet kenni, csak az alkohol ne lenne!

Ezzel mintegy felmenti a bántalmazó férjét, önmagát pedig megfosztja a jó indoktól, hogy kilépjen a kapcsolatból. Mert egy bántalmazó kapcsolatban egyetlen megoldás van: azonnali kilépés.

Aztán sok bántalmazott ezt azzal tetézi, hogy még saját magát hibáztatja: biztosan én haragítottam meg valamivel, elsóztam a levest, satöbbi, így degradálva le saját magát. Így ideális, hosszú távon sanyargatható áldozattá válik.

Mondhatnánk, hogy ha valaki ezt élvezi, hát lelke rajta. De persze valójában nem élvezi, és az esetleges gyerekeik is ebben a légkörben nőnek fel, ezt a viselkedésmintát látják: egyrészt azt, hogy lehet bántalmazni másokat, másrészt hogy tűrni kell, és nem lehet semmit tenni saját sorsuk megváltoztatására. Ez a kényszerű tehetetlenség szüli a sok lelki beteget.

Na és ennyi bevezető után kanyarodjunk vissza a munkahelyi kapcsolatokra.

Az szokványos és könnyebben azonosítható eset, amikor a főnök a bántalmazó. Például ordibál a beosztottjaival, megalázóan viselkedik velük, lehetetlen feladatokat tűz ki számukra, nem tartja be amit ígért (fizetés, munkaidő, felszerelés, szabadság, stb.), és most az egyéb molesztálási lehetőségeket nem is említem. Első kérdés rögtön, hogy vajon miért hagyja ezt a bántalmazott? Mindannyian emberek vagyunk. Csak azért mert valaki a főnök, még nincs joga megalázóan viselkedni a beosztottjaival. Persze a munka elvégzését meg kell követelni, de nem kell ahhoz lehülyézni a másikat.

Véleményem szerint első és legfontosabb megelőző lépés ilyenkor, hogy a beosztott kulturált módon jelezze a főnöknek, hogy túllépte a határt, és hogy vele így nem viselkedhet. Ha a főnök esetleg olyan családban nőtt fel, ahol ez a viselkedés normális, akkor ebből rájöhet, hogy a viselkedése bántó és megengedhetetlen. Hiszem, hogy az esetek jelentős része ezzel megoldódik, mert a bántalmazók egy része csak olyat bántalmaz, aki hagyja magát. A többi esetben sajnos egyetlen megoldás van: a kapcsolat azonnali megszakítása, tehát másik munkahely (vagy másik főnök, ha van rá lehetőség).

Végül eljutottunk a címben jelzett szituációhoz: a főnök a bántalmazott. Mi a „csuda”? – kérdezhetnénk.

Nekem egy pszichológus magyarázta el, hogy ilyen lehet. Például mint főnök, felveszek egy embert, hogy végezzen egy bizonyos munkát, azon belül feleljen néhány dologért. Ha az a helyzet áll fenn, hogy nekem kell beavatkoznom, mert az illető akár direkt, akár csak hanyagságból, lustaságból, tudatlanságból, makacsságból, tapasztalat hiányából nem végzi a feladatát, akkor nekem mint főnöknek kell a problémákat megoldanom, és az azok által okozott lelki terhet cipelnem. Ráadásul ha reggel utasítást adok egy feladat elvégzésére, azt a beosztott bólogatva meghallgatja, majd a nap végén azzal szembesülök, hogy egészen mást csinált, és azt sem rendesen, magyarán „b..szott rá”, engem meg „megb..sz a méreg”, máris lelki bántalmazás áldozata vagyok.

Ilyenkor a helyes megoldás: rögtön az első legkisebb kilengéskor kulturált de határozott visszajelzést adni: megmondani hogy viselkedése nem megfelelő, és változtatnia kell, ha maradni szeretne. Természetesen egy alkalmazottat lecserélni mindig macerás, ezért érdemes segíteni az illetőt, hogy megtalálja a helyes utat. Vagy másik posztra áthelyezni, mert sokszor aki egyik helyen alkalmatlannak bizonyul, egy másik helyen szuper munkaerő lehet. DE! Ha ennek ellenére sem teszi a dolgát úgy ahogy elvárom, akkor Trump módszere a szükséges, mindenféle szépítgetés nélkül: You are fired! (Ki vagy rúgva!).

 

Ehelyett a „jólnevelt” főnök könnyen eshet a bántalmazó kapcsolatok csapdájába: kifogásokat gyárt, gondolatban mentegeti az alkalmatlan beosztottat: de hát olyan jó ember, igaz hogy x feladatot sosem képes megcsinálni rendesen, de viszont szorgalmas: ő érkezik be legkorábban, ő megy el utolsónak, meg szép rendet tart az asztalán, nem úgy mint a többiek. Meg együtt golfoztunk a nagypapájával, mégsem rúghatom ki mindjárt az első hónapban. Meg biztosan még tapasztalatlan, kéne neki még néhány hónapnyi időt adni. Vagy ami még rosszabb, a főnök elkezdi saját magában keresni a hibát: Talán nem magyaráztam el neki jól a feladatot, esetleg rosszul kommunikálok? Talán beletapostam a kis lelkébe, hogy rögtön a munkaidő elején feladatot adtam neki, vagy megkértem, hogy amit előző nap elrontott, azt hozza helyre akkor is, ha fél órával tovább kell maradnia?

Így a főnök saját kudarcélményt alakíthat ki, saját lelki problémákat kreálva, az alkalmatlan beosztott meg tovább fékezi a céget. Persze általában a kollégák látják, hogy kik a gyengébb láncszemek, kik nem végzik rendesen a dolgukat. Valakinek végül is el kell végezni a munkát, és a gyenge láncszemek helyett is a többinek kell húznia.

Ez ronthatja a légkört és a csapat teljesítményét, hosszú távon demotiválhatja azokat is, akik amúgy saját maguktól motiváltak és szeretik rendesen elvégezni a feladatukat.

Egy munkaügyi kapcsolat szerintem arról szól, hogy két ember megegyezik, hogy az egyik elvégez bizonyos időben bizonyos feladatokat, felelősséget vállal bizonyos területért, a másik pedig ehhez biztosítja a helyet, szerszámokat, feltételeket, és megegyezés szerinti munkabért fizet.

Ameddig mindkét fél úgy gondolja, hogy ez a kapcsolat az ő saját érdekeit is szolgálja, addig van értelme. Ha bármelyik fél kételkedik ebben, vagy úgy érzi hogy már a kapcsolat nincs összhangban az érdekeivel, és nem tudnak új, eltérő megegyezésre jutni, azonnal meg kell szakítani a kapcsolatot. Mindkét fél lelki üdve érdekében.

Szóval munkahelyen is igyekezni kell észrevenni, ha esetleg bántalmazó kapcsolatban vagyunk. Rögtön jelezni a másik félnek, hogy mi nem okés. De ha így sincs változás, akkor nem érdemes senkit győzködni, nevelni, megváltoztatgatni, kényszeríteni. Főként nem érdemes egy percig sem szenvedni. Meg kell szakítani a kapcsolatot. Mert minden vég egy új, jobb kezdete lehet! 😇

Átlagosan nem átlagos

Tegnap egy könyvben érdekes megállapítást olvastam: az átlagos embernek egy heréje van.☺️ Mivelhogy 8 milliárd ember él a földön aminek fele kb férfi 4 milliárd szorozva kettővel az 8 milliárd here, plusz a 4 milliárd nőnek nincs (kevés kivételtől eltekintve 🙂), amiből kijön az átlag 1. Ha ezt továbbgondoljuk, akkor az átlagembernek 1,999999 keze és 1,999999 lába van, mert az átlagot kissé lerontják azok, akiknek nincs meg mind a kettő.

Nevetségesen hangzik, de lehet hogy a többi átlagolás eredményét is jó lenne óvatosan kezelni. Aztán a nagy átlagolásból jön ki a statisztika, ami a pontatlan számok pontos összege. És egyesek szerint a statisztikával bármit be lehet bizonyítani, akár még az igazságot is. Persze kérdés hogy melyik igazságot? Mert az mindenkinek megvan a sajátja. Hát mindegyiket! Mindenki tud olyan statisztikát találni, hogy az alátámassza a saját kis igazságát.

Netes forrásokból megtudhattuk, hogy az átlagember naponta(!) 4 óra 55 percig nézi a tévét. 5 óra naponta! Ennyi idő alatt két nyelvet plusz még egy szakmát meg lehetne tanulni. Azoknak, akik sírnak hogy nem találnak munkát, mert nem tanulhattak szakmát.

Van 5 óra tévézésre, miközben az általános panasz: nincs időnk semmire. Persze ebben is lehet turpisság, mert aki elfoglalja magát értelmesebb tevékenységgel, az lehet hogy alig néz tévét, míg mások egész nap, és így jön ki az átlag.

Visszatérve a könyvhöz amit tegnap fejeztem be (John D. Barrow: 100 alapvető dolog, amiről nem tudtuk, hogy nem tudjuk). Aki szereti a matekkal vegyített érdekességeket, és szeret kissé utánagondolni a dolgoknak, annak tudom ajánlani elolvasásra.

 

Egy másik átlagokkal összefüggő jó példa a könyvből a szélerőművek példája:
A szél energiája arányos a szélsebesség köbével, tehát az egyszerűség kedvéért ha átlagosan 5m/s az év folyamán a szélsebesség, akkor 5*5*5=125 egységnyi energiát termelhet évente a szélerőmű. Persze ez nem így van, mert hagytuk magunkat becsapni az átlagos szélsebességgel. Mert mi van ha az átlagos 5 m/s úgy jön ki, hogy az év felében egyáltalán nem fúj a szél, a másik felében meg 10 m/s a sebessége. Ekkor a megtermelt energia 1/2 * 10*10*10 = 500 egységnyi, ami lényegesen eltér a 125-től, amit az átlagos szélsebességből számítottunk ki.

A valóság valahol a kettő között van. Érdemes hát mindig kételkedni az átlagokban és azok jelentésében, jelentőségében.

Ezzel induljunk is neki az átlagosan nem átlagos mai napunknak! 😇  

Bűn és bűnhődés (Dosztojevszkij)

Eddig még nem olvastam semmit Dosztojevszkijtől. Mostanáig. Egy ismerős ajánlotta, én meg enyhe bizalmatlansággal nekiveselkedtem a Bűn és bűnhődés című könyvnek.

A sanyarú sorsú, lelkileg kissé labilis ifjú főhős – Rogyion Romanovics – gyilkosságra szánja el magát, melynek motívuma elvileg rablás, de ez nem volt számomra teljesen világos. Elkövet pár logikátlan hibát, a bűncselekmény nem pontosan úgy sikerül ahogy eltervezte. Aztán jönnek a lelki vívódások, további szereplők kapcsolódnak a történetbe, mindegyiknek két keresztneve, és egy vezetékneve. Aztán amikor hárman beszélgetnek egy jelenetben, és az író hol dupla keresztnévvel, hol vezetéknévvel hivatkozik a személyekre, így elég nehéz volt követnem, hogy akkor most ki mit mondott, melyik keresztnevekhez melyik vezetéknév tartozik.

Szóval ment a lelki vívódás, ehhez hozzáadódtak a többi szereplő lelki bajai. Mondtam is magamnak 150-edik oldalnál, ha még 100 oldal múlva is csak az előrelépés nélküli lelki önmarcangolás lesz, akkor biza leteszem a könyvet. De aztán addig csűrődött-csavaródott a történet fonala,  hogy csak elolvastam az egészet. A főhős bírta lelki vívódással egészen a végéig, aztán rászánta magát a bűnhődésre. Bár már a lelki bajai is felfoghatók egyfajta bűnhődésnek. Aztán lezárásként jött 8 év kényszermunka Szibériában. Aztán a fogság első éve után talál csak lelki nyugalomra, talál új értelmet az életének.

Végülis a lényeg az utolsó 10 oldalon olvasható. De hogy azt az utolsó 10 oldalt értelmezni és értékelni tudjuk, ahhoz el kell olvasni az elejétől az egészet, átküzdeni magunkat a kilátástalannak tűnő lelki bajok és vívódások sorozatán. Külső szemlélőként nem könnyű efogadni, hogy nem teszik meg azt a pár egyszerű lépést, amivel a helyzetük javulna, ehelyett sokszor még nagyobb bajba keverednek. De ha valaki bajban van, nem mindig tud higgadtan gondolkodni, gyakran reagál irracionálisan. Szóval ez a k¨önyv nem egy szokványos kalandregény.

Olvasnivaló: Eddie Jaku: „A világ legboldogabb embere”

Kissé nyomasztóra sikerült az utolsó pár futásom. Na nem a futás tehet róla. Megtaláltam a scribd-en hangoskönyvként Eddie Jaku: „A világ legboldogabb embere” című könyvét, és azt hallgattam futás közben. Ma épp a végére értem.

Eddie Jaku egy egykori büszke német polgár, emellett zsidó. Elmeséli életét, a második világháború előtt fokozódó zsidó-üldözést, családjuk elhurcolását a koncentrációs táborba. Leírja, hogy mennyire állattá tud válni az ember, emberek fordultak egymás ellen csak azért, mert zsidó volt. Elveszítette szüleit, néhányszor megszökött a táborokból, nagy szenvedések árán végül túlélte a borzalmakat, majd családot alapított Ausztráliában. Családjában megtalálta a boldogságát. 2021-ben hunyt el, 101 éves korában.

Három dolog miatt érdemes elolvasni a könyvet:

  1. Tudatosítsuk, hogy a nácizmus kis lépésekkel, propagandával, a „problémák” megoldási javaslataival tör előre, ami a napi politikában is jelen van. Figyelmesnek kell azonban lennünk: amint azt kívánják, hogy nemzetiségi vagy más alapon megkülönböztessünk embereket, vagy bármily csekély mértékben is megfosszuk őket jogaiktól (legyen az fekete, zsidó, oltatlan, stb.), meg kell szólalnia agyunkban a vészcsengőnek, meg kell kongatnunk a vészharangot. Nem csak akkor, amikor már deportálnak, hanem még az elején, amikor az egyik ember nem mehet be ugyanabba a boltba, mint a másik. A tüzet is akkor kell eloltani, amikor még kicsi!

  2. Bármilyen rosz dolgokon is megy át az ember, lehetséges, hogy megőrizze emberségét, méltóságát, nem okvetlen muszáj átgázolnia másokon. Ha ehelyett megtaláljuk az összefogás rejtett vagy nyílt formáit, sokkal könnyebben vészelhetjük át a krízis-helyzeteket.

  3. Elgondolkodtató, és jó észben tartani, hogy a második világháború alatt a „civilizált”, humanista elveken alapuló európai országokban is az emberek jó része simán lepaktált a nácikkal, a megszállókkal. Egyes államok simán meghozták saját zsidó-üldöző törvényeiket, az emberek egy része gyávaságból vagy nyereségvágyból csendben tűrte vagy aktívan segédkezve támogatta az emberirtást, vette el a másik vagyonát, adta fel a megszállók (vagy helyi nácik) kezére felebarátját. És amikor a háború véget ért, sokan ezek közül hirtelen tisztes polgárokká váltak, hirtelen náciellenesek, sőt hős ellenállók lettek. Jó tudni, hogy a barátság és emberség, ami békeidőben természetesnek tűnik, egyáltalán nem garantált krízishelyzetben. Kevésbé érhet minket meglepetés. Sajnos.

    De azért a futás ma is jólesett. Egészségünkre!

GOLYÓÁLLÓ – Evy Poumpouras könyve

Egy ismerősöm dícsérte e könyvet, így elolvastam. Egy volt titkosügynök írta saját tapasztalatai alapján arról, hogyan védjük meg magunkat, hogyan uralkodjunk a félelmünkön, és hogyan ismerjük fel, ha hazudnak nekünk.
Bár az alcím alapján sokkal konkrétabb részleteket is várhatnánk a könyvből, mégis egy átlagember számára pont elegendő mélységben tárgyalja a témákat:

1. Félelem

Mindenki fél valamitől, de megtanulhatjuk a félelmeinket tudatosan felismerni, legyőzni őket, vagy legalábbis elérni hogy krízishelyzetben ne bénítson le teljesen a félelem. Erre van a kiképzés – a gyakorlatban is megtapasztalni a lehetséges stresszes helyzeteket. De ez nem csak a titkosügynökökre vonatkozik, saját életünkben is képezhetjük magunkat, biztonságos körülmények közt szembesülve félelmetes vagy stresszes helyzetekkel.

Csak egy banális példa: sokan félnek nyilvánosan megszólalni nagyobb hallgatóság előtt. Vagy félnek hogy az állásinterjún bestresszelnek és beszélnek össze-vissza. A megoldás egyszerű: gyakorolni kell. El lehet menni több állásinterjúra – gyakorlásként tekintve rá, előre elfogadva hogy nem lesz sikeres. De szoktatjuk magunkat a stresszhez, és sokadik alkalommal már nyugodtabban tudunk viselkedni.

2. Személyes biztonság

Ha megtanultuk legyőzni a félelmünket, az még nem jelenti azt, hogy ész nélkül veszélyes helyekre kell mászkálnunk, és be kellene szállni mindenféle konfliktusba. Még a képzett harcos számára is biztonságosabb egy esetleges támadás esetén lehetőleg nem beszállni a harcba, hanem mielőbb biztonságosan elhagyni a helyszínt. Sosem tudhatjuk, hogy a támadó milyen idegállapotban van, mennyire képzett, milyen fegyver van nála.

Vészhelyzetek elkerülésére a legjobb a megelőzés, például hölgyek ne sétálgassanak éjszaka egyedül egy sötét sikátorban, hanem lehetőleg válasszanak biztonságosabb útvonalat, még ha kerülőt is jelent.

Ugyanígy utazáskor nem hordozzuk magunkkal az összes készpénzünket, nem mutogatjuk a tömött pénztárcánkat. Tömegrendezvényeken, éttermekben, mozikban javasolja hogy olyan helyre üljünk, ahonnan gyorsan kijuthatunk egy kijáraton, amely lehetőleg nem a főbejárat, mert a nagy tömeg ösztönösen arra fog tódulni. Jó a helyszínen körülnézni ilyen szempontból még mielőtt elhelyezkedünk.

Harcoljunk – ha kell. A ragadozók általában a leggyengébbnek tűnő áldozatot szemelik ki maguknak. Ilyenkor általában elég, ha az áldozat váratlanul szembefordul, visszatámad, és ezzel megzavarja a támadót, aki inkább felhagy a támadással. Egy határozott felszólítás, egy tökönrúgás vagy sima szemkikaparás elég lehet az erőszakoskodó támadó elbizonytalanításához, és adhat lehetőséget az elmeneküléshez.

Néhány konkrét jótanáccsal is ellát: Lakhelyünk környéke legyen jól megvilágítva, az ajtó legyen elég erős szerkezetű, ahogy az ablakok is. Ne posztolgassunk fotókat lakásunkból, háttérben az értékes műtárgyakkal. (Az én szerény véleményem az, hogy a lakásban nem is kéne semmilyen értékes dolgot tartani, sem nagyobb összegű készpénzt.)

3. A hazugság felismerése

Az író megosztja poligráfos vizsgálói tapasztalatait, kiemelve, hogy általában már a vizsgálat előtti beszélgetés során azonosíthatók a nem kóser információk, mert a testi és érzelmi reakciók kellő odafigyeléssel szabad szemmel is észrevehetők. Mert a testbeszéd gyakran fontosabb mint maga a szöveg. Ismertet néhány egyszerű módszert a kamuzás felismerésére, amit akár arra is felhasználhatunk, hogy ne váljunk csalók áldozatává.

4. Befolyásolás

E részben arról ír, hogyan érdemes kommunikálni, hogy figyeljenek ránk, és lehetőleg megtegyék amit szeretnénk. Ezzel összefüggésben képesek lehetünk felismerni azt is, ha valaki minket próbál befolyásolni. És itt nem okvetlen valami rosszra kell gondolni, de ha van valami jogos igényünk, azt nem mindegy hogy milyen hangnemben kommunikáljuk. A barátságos kérés eredményesebb lehet mint az erőszakos követelőzés.

Az átlagember nem nézeget folyton maga köré – veszélyt szimatolva, és nem is lenne egészséges paranoiás módon leélni az életünket. Ez a könyv mégis rövid áttekintést ad, felhívja a figyelmet olyan nézőpontokra, amelyekre általában nem gondolunk. Néhány tanácsa simán beépíthető életünkbe, hogy elkerüljünk néhány lehetséges veszélyforrást. Érdemes elolvasni.

Valóban túlzás lenne?

Amikor tavaly ezt a feliratot az ajtónkra raktuk (azóta is ott van), néhányan kritizáltak, hogy ez túlzás, meg hogy nem szabadna ezt a fasizmussal párhuzamba állítani. Néhányan aggódva érdeklődtek, hogy nem szálltak-e ránk az ellenőrök, mert ilyen feliratot raktunk ki? Páran mondták, hogy ők is kiraknák, de félnek az előbb említettektől.


Sajnos a valós történések igazolták a felirat indokoltságát. Az emberek nagy része úgy megszokta az eszetlen és diszkrimináló megszorításokat, hogy már eszükbe sem jut, hogy azok mások jogait és érzéseit sérthetik (miközben az ő egészségét meg nem védik). És ha az alsóbb kasztba sorolt „oltatlan” szólni merészel, még meg vannak sértődve, hogy ők csak az „érvényes” rendeletet hajtják végre, ők csak „parancsot teljesítenek”, amikor az oltatlant kutasítják akár egy bolthelyiségből, akár egy rendezvényről. A kulturáltabbak teszik ezt nyugodt, sajnálkozó hangon, az idióták meg harsányan kikiabálva.

Emlékezzünk, hogy a második világháború előtt a zsidókat is először csak megjelölték, meg nem engedték be bizonyos helyekre, de ettől egyesek szerint még tudtak „normálisan” élni. Nemcsak Németországban, hanem itt nálunk is!!! És a társadalom nagy része ezt egy idő után normálisnak vette, nem gondoltak bele, mit érezhet a megalázott népcsoport. Szegény zsidók meg minden egyes szigorításnál abban bíztak, hogy „civilizált” társadalomban élnek, és hogy már csak nem jönnek további , még rosszabb lépések. De bizony azok jöttek!

Én sem hiszem, hogy koncentrációs táborba vinnék az oltatlanokat. Ma még nem hiszem! De sok idióta lépésről, jogok korlátozásáról, megkülönböztetésről sem hittem el hogy megtörténhet, mégis megtörtént az elmúlt két évben.

Pedig elvileg egy fennkölt eszményeken és az emberi jogok tiszteletbentartásán alapuló Európai Unióban élünk. Ezt hittem. De mikor az alapvető jogokat és értékeket tiporják sárba azok, akiknek azt védelmezni kellene, miben reménykedhetünk? Mihez vezethet ha tétlenül tűrünk? Elég csupán bízni benne, hogy egyszer vége lesz? És ha ennek vége lesz, mi jön utána?

Kell ez nekünk? Hogy emberek, akik egymás mellett élnek, most egymás farkasai, egymás rendőrei, börtönőrei szerepében tetszelegjenek, mindegy hogy azt jóindulatból vagy rosszindulatból teszik. Mindkét esetben a másik jogaiba és lelkébe taposnak! Aztán az „ártatlan végrehajtók”, saját bűntudatukat leplezve jönnek a kifogásokkal, konfliktuskeltéssel vádolva azt a jogfosztottat, aki szólni merészel, főként ha ezt nyilvánosan teszi. A „kedvencem” az volt, amikor valaki azt írta, hogy miért „provokáltam” a rendőröket azzal, hogy ők megállítottak engem a hídon és kérték az oltási igazolványt, nekem meg olyan nem volt. WTF???

Persze mindennek oka van, bár én óvatos vagyok az összeesküvés-elméletek terén. De egy biztos: minden valós vagy mondvacsinált „krízishelyzet” egy hatalmas üzlet sokmindenkinek. A pénz nem vész el, csak gazdát cserél.

A mi gondunk az hogy általában nem a kisembernél köt ki, de ezt a nagyok pont lesz.rják. Volt a migráns-biznisz, ami még akár visszatérhet újra. Most az oltásokon, teszteléseken, lélegeztetőgépeken, covid-ellenes támogatásokon, meg a jóég tudja min gazdagodtak meg sokan. Legközelebb más cirkusz lesz. A kérdés az, hogy mi kisemberek, eközben EMBEREK maradunk-e, vagy bedőlünk az uszításnak, és elvégezzük egymással szemben a piszkos munkát, míg felsőbb szinten a bevételeiket számolgatják.

Igenis mindegy egyes egyén eldöntheti, hogy részt vesz-e mások jogainak tiprásában, vagy lehetőség szerint az erkölcstelen rendelkezéseknek ellenszegül, vagy csak hanyagolja a betartásukat. Nem kell itt semmi bűncselekményre gondolni.

Elég annyi, ha egyszerűen azt mondom, hogy én nem vagyok az elnyomó hatalom önkéntes rendőre, és én senkitől nem fogom kérdezni hogy oltott-e vagy oltatlan, senkitől nem kérem hogy indokolatlanul teszteltesse magát, és nem fogok rászólni senkire, ha nincs az orrán a maszk, vagy egyáltalán nincs rajta.

És én sem vagyok hajlandó a munkahelyemen egész nap maszkban ücsörögni csak azért mert valami idióta azt találta ki (közben meg tudjuk hogy ők maguk sem viselik). És mint egészséges ember, nem megyek hetente teszteltetni magamat, főként nem saját költségen, csak azért hogy valakinek meglegyen a bevétele.

El kell döntenünk, hogy az alapvető jogainkhoz egyszerűen ragaszkodunk, és ami azokat megcsorbítaná, annak egyszerűen ellenállunk, legalább passzívan. Az alapvető emberi jogainkra úgy kell tekintenünk, mint egy szép színes, felfújt lufira. Nincs olyan hogy „De hiszen nem bántom, csak egy pici tűvel egy milliméternyit megbököm!”.

Amint ezt megengedjük, már el is durrant a lufi! És egy eldurrant lufit nagyon nehéz helyreállítani! Aki nem hiszi, próbálja ki!

Vajon miért nem kötelező az oltás?

A szlovák idióta kormány újabb agyszüleményét hagyta jóvá a hasonlóan „értelemdús” szlovák parlament. Megváltoztattak egy sor törvényt, amivel az oltatlanokat lényegesen korlátozzák. Szerintük a munkáltatónak sem lenne szabad beengednie az alkalmazottját a munkahelyére, ha nincs oltva (vagy átesettségi igazolás vagy negatív teszt). Magyarra lefordítva, oltásra kényszerítenének mindenkit, de nem vállalják fel nyíltan.

Felmerül a kérdés, miért nem teszik egyszerűen kötelezővé az oltást, és vállalják a felelősséget? (Ez mindjárt egy ok, hogy ne bízzak az oltásban.) Gerinctelen egy magatartás. Helyette inkább rátolják a felelősséget a munkáltatókra, a boltok üzemeltetőire, hogy azok buzerálják a vevőiket és alkalmazottaikat, és kényszerítsék oltásra, elvégezve a piszkos munkát a kormány helyett. Aztán ha valaki jogainak csorbításáért perelne, akkor nem a kormány fog kártérítést fizetni, hanem a munkáltató.

Szerencsére úgy látom, hogy a fertőzés terjedése a képen látható legújabb adatok szerint egyre lassabb, előbb-utóbb elkapja mindenki aki elkaphatja, aztán nyugalom lesz. Ugyanaz lesz mint a klasszikus influenza esetében, meg kell tanulni együttélni vele. Akinek nincs szerencséje, sajnos nem éli túl, ahogy sokan nem élik túl a rákot sem, vagy az autóbalesetet.

Persze mindenkinek lehetősége van beoltatnia magát, ha hisz benne, akkor tud így védekezni. Hiszen azt mondják, hogy az oltás megvéd! Nemde? Éppen ezért már nem indokolt a többiek jogait elvenni, például a munkához való jogot.

Kérdés: mit vagyunk hajlandóak lenyelni? Mennyire hagyjuk magunkat egymásnak ugrasztani az eszetlen korlátozások által, miközben nagyon jól tudjuk, hogy akik kitalálták, saját maguk sem tartják be azokat. Hol a határ?

Ha olyan rendelet jön, hogy mindenki húzzon a fejére rózsaszín bugyogót, akkor megtesszük? Ha az oltatlanokat majd kitiltják az élelmiszerboltból, azt is szó nélkül fogjuk tűrni? Jönnek a koncentrációs táborok?