A Duna-parti szél rendületlenül lobogtatja a magyar zászlót.
Elgondolkodtam, milyen érdekes, hogy az embereknek nemzetekre, nemzetiségekre, csoportokra kell(?) osztódniuk. Ha már van 3-4 személy, akkor előbb-utóbb két csoportot alkotnak.
Aztán onnan már csak egy lépés, hogy felfedezzenek valami vélt vagy valós különbözőséget a másik csoporthoz képest, vagy valami érdekütközést, és máris megvan a baj. Az agyafúrtabb személyek ebben nem vesznek részt, hanem másik csoportokat hergelnek egymás ellen, és röhögnek a markukba. Oszd meg és uralkodj.
Pedig mi is az a nemzetiség? Lehet azt mérni valahogy? Meg lehet állapítani? Vannak akik nagyon büszkék nemzetiségükre, pedig az nem egy erény, hanem valaki által kitalált pontosan meg nem határozható fogalom, vagy állapot, vagy döntés eredménye. Attól még lehet gazember vagy jó ember is. Milyen nemzetiségű az, akinek négy különbőző “nemzetiségű” nagyszülője van: szlovák, magyar, orosz és cseh, de szülei Kanada francia részén éltek amikor született, ott járt iskolákba, de már tíz éve Londonban él? Vagy csak egy egyszerűbb: magyar és szlovák szülők gyereke? Miért döntene a gyerek az egyik nemzetiség mellett?
Na meg a nemzet kifejezést mindig akkor szokták elővenni a politikusok, amikor a kisembereket akarják háborúba küldeni “a nemzet védelmében”, a másik “nemzet” ellen, aki támad. Bár egy nemzet magától nem támad senkire, csak az emberek tudnak támadni, általában valamilyen ki nem mondott érdekből, ami lényegesen eltér attól, amit hangoztatnak.
Persze mikor a politikusok arról papolnak, hogy az életünket kell áldozni valamiért, akkor általában nem a saját, hanem csak a mi életünkre gondolnak. Legyünk ennek tudatában!
