Nemrég rendre kellett utasítanom magamat. Tudatos embernek tartom magamat, mégis néha belefutok egy-egy zsákutcába. Azt találtam mondani egy beszélgetés során, hogy aki börtönben ül, annak milyen sok ideje lehet olvasni, és ezt irigylem. (Ezen okfejtésben eltekintettem az ottani esetleges “meleg” fogadtatás fájdalmas mellékhatásaitól 
).
Mint a pingpongos leütést, csak úgy visszakézből, kaptam vissza a kérdést: Miért kell ahhoz börtön hogy olvass? Miért nem szánsz rá elég időt most?
Valóban! Az egyik legnagyobb csapda az, ha szeretnénk valamit csinálni, de nem tervezzük be a naptárunkba, nem szánunk rá időt, hanem csak emlegetjük, hogy majd ha ez lesz, majd ha az lesz, majd ha nyugdíjasok leszünk, majd ha kész lesz a házunk, majd ha lesz időnk … ami könnyen jelentheti azt, hogy majd ha eltelt felettünk az élet.
Utolsó barcelonai kirándulásunk közben is egy jót böngésztem a város egyik legnagyobb könyvesboltjában. Ott bukkantam rá pár jó könyvre, köztük Ichiro Kishimi és Fumitage Koga: “Atrévete a no gustar” c. pszichológiai témájú könyvére, ami magyarul nagyjából annyi, hogy Merj nem tetszeni! (Olyasmit is boncolgat, hogy ne arra fókuszáljunk, hogy mások mit gondolnak rólunk, hanem foglalkozzunk a saját érdekeinkkel. Na meg ne másokkal hasonlítgassuk össze magunkat.)
Még csak a felénél tartok, de érdekesen kapcsolódik a felvezetett témához. Azt írja, mi magunk dönthetünk, mit szeretnénk, figyelembe vehetjük a múlt eseményeit, de azok nem kell hogy meghatározzák a jövőnket. Persze van aki csak sóvárog, de úgy dönt naponta, hogy nem változtat. Marad az állandó panaszkodásra okot adó, de legalább ismert és “legalább valamennyire biztonságos” életmódja mellett.
A könyv szerint minden viselkedésnek nem múltbeli oka, hanem célja van. Például aki állandóan panaszkodik sanyarú sorsa miatt, de nem tesz semmit hogy javítson helyzetén, annak lehet hogy csak annyi a célja, hogy a figyelem középpontjában érezhesse magát, elnyerje mások sajnálatát, együttérzését. És ezt a célt el is éri.
Ha nem látjuk e célt, akkor persze hogy nem értjük, miért nem változtat semmit. Mindemellett az illetőnek megvannak az “okai” – gyermekkori trauma, rossz egészség, rossz szociális helyzet, nincs munkalehetőség, satöbbi – amivel úgymond megmagyarázza, hogy miért is van ilyen helyzetben. Ha ismerjük a valódi célját (amit lehet hogy őmaga nem is tudatosít), akkor érthető hogy hülye lenne változtatni, és beállni a problémamentes átlagemberek sorába, mert akkor a kutya sem törődne vele.
Na hogy hová is akartam kilyukadni? Mindenkinek 24 óra áll rendelkezésre naponta. Se több, se kevesebb. A milliomosnak és a koldusnak is.
Tán nem árt időnként leltárat készíteni magunkban, hogy mit szeretnénk csinálni, és ezzel szemben mit csinálunk valójában, mire fordítjuk az időnket. És változtatni. Akár néhány havonta. Lépni egyet az ismeretlenbe. Néha kisebbet, néha nagyobbat. Ha valami nem tetszik, a következő lépés mindig mehet más irányba. Ámen 
