Ma reggeli futásom során a szentgyörgymezői temető mellett haladtam el. A pirkadati félhomályban már messziről láttam a fényességet – az egyik síron világító mécseseket. Mondhatnám, hogy megláttam a fényes jövőt
. Mert legyen bárki szegény vagy gazdag, buta vagy okos, lusta vagy szorgalmas, ugyanaz a közös jövő várja: mindenkit előbb-utóbb elvisznek a temetőbe… Mielőtt még búskomorságba esnénk, az viszont nem mindegy, hogy mit teszünk a születés és halál közti hosszabb-rövidebb időszakban. Sokan nagy anyagi vagy szellemi örökséget szeretnének maguk után hagyni, nagy, látványos építményeket. Verejtékes munkával felépítik saját piramisukat az utókor számára, közben elmegy mellettük az élet. Mások a világot szeretnék megváltoztatni, de saját maguk nem hajlandóak a változásra. Vannak akik nem fárasztják magukat kötelezettségekkel, csak élik az életüket, amijük van azt elmulatják, aztán majd csak lesz valahogy. (Néha felmerül bennem a kérdés, hogy mi van ha ők teszik jól?)
Mi a jó? Tűzzünk ki nagy célokat, és csak az számít, ha elértük őket? Elsőként? Legyünk a leggyorsabbak, legerősebbek, leggazdagabbak, legokosabbak? Könnyen a földi pokolba vezető úton találhatjuk magunkat. Meg sem várjuk a Purgatóriumot, hanem már életünk során szenvedünk, ahogyan igyekszünk a teljesítménykényszer, a társadalmi elvárások, a fogyasztói társadalom nyomásának megfelelni, és versenybe szállunk szinte mindenkivel!
De! Mindig van valaki aki gyorsabb nálunk. Vagy fiatalabb, Vagy ügyesebb. Vagy kitartóbb. Vagy jobban vág az esze. Vagy szebben tud zongorázni. Vagy ahogyan a Tankcsapda együttes dalában az adja a rangot:
“Hogy mennyire állat az autód, mekkora mellű a nőd és hogy,
meddig bírod feltekerni a kocsiban a hangerőt!”
Végül rájövünk, hogy a versenynek semmi értelme. Egy valamit kell legyőznünk: eddigi önmagunkat. A futással kapcsolatban eleinte kissé “szégyenkeztem” magam előtt, mert nem is futok túl gyorsan, meg többször van hogy pár hetet ki is hagyok. De végül úgy nyugtattam meg magamat, hogy a futásnak nem az a lényege, hogy én legyek a leggyorsabb, vagy teljesítsek egy valaki által előre megszabott távot. Számomra az a lényege, hogy jó érzéssel töltsön el, teljesítménykényszer nélkül. Ha úgy jön ki a lépés, akkor két hétig nem futok, ha meg úgy akkor akár egy héten háromszor is. Csak ami jólesik.
Ha vállalkozásba kezdtem, és a cég megy, de én már mást szeretnék csinálni, akkor továbblépek, átadom a helyemet. Ezért nyugdíjazom magamat decembertől a MUFIS könyvelőirodából. Én meg foglalkozom azzal, ami éppen felvillanyoz, motivál, kihívást jelent és érdekes. Mert a fényes jövő, ahol mindannyian találkozunk, a temető lesz! De addig is szuper dolgokat lehet kipróbálni, megvalósítani, kiváló emberekkel együttműködni. És főként: élvezni az utat! 
