Ma reggel köd borította a tájat, elfedve a fotón mindazt amit magam mögött hagytam.
Azon gondolkodtam: olyan ez mint a feledés köde, amely beborítja a múltat. Aztán a múlt tovább él az emlékezetünkben, de hiányosan, mindenkinek a saját verziója, megszépítve, módosítva, akár cenzúrázva saját magunk által. De megváltoztatni már nem tudjuk. Ezért nem értem azokat, akik egyfolytában a múltban élnek, keseregve a múlt sérelmein (legyenek azok akár nemzeti, történelmi tragédiák).
Mindemellett az, hogy mi a jó és mi a helyes, egyrészt nézőpont kérdése, másrészt idővel változhat. Egy ártatlan példa: tegnap a pozsonyi Štúr café-ban reggeliztem a spanyoltanárommal. A szlovák fővárosban egy magyar és egy spanyol ajkú ember angol reggelit fogyasztott 
. De nem is ez a lényeg. Az étlapon Štúr által bevezetett fonetikus helyesírással írták az étkeket, pl. slanina (szalonna) helyett slaňina. Ami egykor helyes volt, ma már komoly helyesírási hibának számít. Fluimucil nélkül is kérdezhetnénk: de miééééééért? És ki tudja mi lesz 50 év múlva?
Egyvalamin tudunk változtatni: a jövőn. Mindegy mi volt eddig, bármikor úgy dönthetünk, hogy kézbe vesszük sorsunkat, változtatunk, abbahagyunk valamit, elkezdünk valamit, vagy másként csináljuk.
Ilyenkor jönnek a kifogások: túl öreg vagyok, túl fiatal vagyok, nincs tehetségem ehhez-ahhoz, nincs rá pénzem, nincs időm, stb. Némelyek kifogások egész rendszerét “termesztik” és gondozzák serényen, felépítve egy konzisztens rendszerré, ami kitűnő és logikusnak hangzó magyarázattal szolgál, miért is nem tudnak változtatni saját sorsukon. Előny számukra, hogy a kifogás-termesztés lefoglalja az idejüket, és szinte már nem is agyalnak azon, hogy valami máshogy is lehetne.
Szóval: szabaduljunk meg a kifogásainktól! Ámen.
