Eleged van? Van eleged?

     Ma reggelre 14 fok várt odakinn, ami jóval több a két nappal ezelőtti 7 foknál. Melegem is volt, bár a szél kicsit hűsített. Két napja belekezdtem Morgan Housel: A pénz pszichológiája című könyvébe. (La psicología del dinero – Barcelonában vettem idén, de megjelent magyarul is.) Tudom ajánlani elolvasásra, nem csak vállalkozóknak! A pénzzel, gazdagsággal kapcsolatos gondolkodásmódról, emberi viselkedésről szól. Ma korán keltem, így futás előtt még két fejezetet el tudtam olvasni belőle.

     Egyik fejezetben egy történetet mesél, amelyben egy partin megkérdezték Joseph Heller amerikai regényírót: Mit szól hozzá, hogy a partin jelenlévő X multimilliomos az előző napon egy sikeres tőzsdei ügylettel többet keresett az alatt az egy nap alatt, mínt Heller összesen a “22-es csapdája” című sikeres könyvével? Heller erre csak annyit válaszolt: igaz, de nekem van valamim ami neki sosem lesz. Van elegem!

     Valóban gyakran látni, hogy akinek sok van, az még többre vágyik. És amikor még több lesz neki, nem képes megtalálni az elégedettséget, hanem újra és újra még többet szeretne. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen a jobbra-többre vágyás viszi előre az emberiséget, mozgatórugója a fejlődésnek, új találmányok is csak úgy jöhetnek létre ha valakit hajt az elégedetlenség, a felfedezés, az új iránti vágy. De azon a ponton kórossá válik a dolog, amikor valakinek már van elegendő a boldog élethez, ennek ellenére mindezt indokolatlan kockázatnak teszi ki, csak azért hogy még többje legyen, amit igazából nem is tud majd élvezni. Hiszen a kaviárt meg a libamájat is megunja az ember, ha naponta ötször habzsolja. Meg azért mert valakinek ötször annyi pénze lesz, még nem fog ötször annyit enni. Ellenben a kapzsiság által vezérelt kockázatvállalás könnyen vezethet oda, hogy elveszti mindenét, azt az “eleget” is, amit ő maga sajnos nem tudott “elégnek” érezni. És sokan akár törvénytelen utakra is lépnek, hogy vagyonukat megsokszorozzák. Aztán nem csak a vagyonukat vesztik, hanem a becsületüket és szabadságukat is. Megéri? Nem hiszem.

     Saját magamban is felfedeztem már megalomán késztetéseket. Vállalkozó szelleműnek tartom magamat, ha látok egy problémát, vagy rosszul kezelt akármit, rögtön járni kezd az agyam, hogy hogyan lehetne ennek a megoldására egy rendszert építeni, akár egy vállalkozást létrehozni. És ha már vállalkozás, akkor az ember szemei előtt rögtön egy hatalmas multinacionális cég képe lebeg, amely gyorsan növekedve meghódítja az egész világpiacot. Ezt még jónak is tartom, mert jelszavam: Kezdj kicsiben, de gondolkodj nagyban! Ha kis célt tűzöl ki, akkor csak azt fogod elérni. Ha túl nagyot, akkor lehet hogy csak félútig jutsz el, de az is sokkal több.

     Aztán a nagy tervek megálmodása után elő kell venni a józan eszünket és kalkulálni. Hiszem, hogy némi szerencsével és kellő akarattal szinte bármi megvalósítható. A kérdés csak az, hogy hajlandóak vagyunk-e megfizetni az árát. Ami lehet az, hogy kockára tesszük családunk összes vagyonát, vagy életünkből teljes 60 évet rááldozunk, vagy hogy bűnözőkké válunk. Mit adunk miért? Mert ingyen nincs semmi! Az utóbbi években ezt a gondolatmenetet nagyon gyakran futtatom az agyamban. És nyesegetem, átalakítgatom a terveimet és igényeimet. Gyakran már nem én akarok minden megcsinálni, hanem inkább maradjon kevesebb pénz nekem, de megcsináltatom mással és kifizetem. Mert ha van 1000 eur bevételem, amiért meg kell csinálnom valamit, akkor két választásom van:

1) megcsinálom én, és van 1000 euróm

2) megcsináltatom valakivel 800-ért, így nekem 1000 helyett csak 200 maradt. De nem ment el az egész hónapom, elég volt egyszer elmagyarázni az alkalmazottnak hogy hogyan csinálja, meg ránézni itt-ott hogy tényleg csinálja-e.

Okés, mondhatja bárki hogy viszont 200 euróból nem fogok megélni, és nem leszek túl elégedett. De ha van igény, a kettes opciót meg tudom csinálni 10 alkalmazottal is havonta, és akkor már 10×200= 2000 eur maradhat nekem. Az már nyugdíjnak sem lenne rossz. (A példában elhanyagoltam az adókat és járulékokat.) De már nem akarom túlhajtani magamat. Nem kell hogy mindenki az én ügyfelem legyen, elég csak az, akivel szívesen dolgozom együtt, aki elfogadja az én szabályaimat, aki fizet időben, és aki elégedett. És én is nyugodtabb, elégedettebb vagyok a feleannyi, de nyugis bevétellel.

     De ne csak vállalkozói síkon gondolkodjunk. Például valaki keres havonta 750 eurót. Legyünk őszinték: abból valószínűleg nem fog tengerparti nyaralásra járni minden évben. Ezért vállal egy másodállást is, ahol még 400-at kap, így össze tudja spórolni a nyaralás árát. Viszont késő estig dolgozik, nem látja a családját, tönkreteszi az egészségét. És ami a legfontosabb: nem jut ideje azon gondolkodni, hogyan fejleszthetné önmagát hogy magasabb jövedelemre tegyen szert aránytalan áldozatok nélkül. Őszintén szólva ilyen áron nem szeretnék tengerparton nyaralni. Nyáron kivenném a szabadságomat, fognám a flaskámat, teletölteném csapvízzel, melléraknám az otthon készült rántotthúsos szendvicset, és naponta kimennék a családdal a közeli Duna partjára. Ingyen! Riviéra! Napfény! Pancsolás! Oké, én el tudok menni a tengerpartra is, de gyakran járok a Dunára, és mindig megállapítom, hogy semmivel sem rosszabb, sőt nyugis, kellemes a környezet, nem ugrál ezernyi turista az ember fején.

     Mi ebből a tanulság? Ha megtanulunk elégedettek lenni azzal, amink van, elkerülhetjük a felesleges szorongást és áldozatokat, és élvezhetjük az életet. Na meg többet járhatunk fürdeni a Dunára!