Él-e még a macskánk?

Ma reggelre megjött a jó kis izzadásmentes futóidő! A fotón a háttérben a Bazilika lenne látható, de nem az☺️. Futás közben egy vállalkozási témájú podcast-et hallgattam, amelyben megemlítették Schrödinger macskáját.

Az osztrák fizikus egy érdekes gondolatkísérletet talált ki a kvantummechanika fura működésének szemléltetésére. Egy macskát bezárunk egy nem átlátszós dobozba egy olyan szerkezettel, ami egy óra alatt 50% valószínűséggel megöli vagy nem öli meg.

Persze csak képzeletben tesszük ezt. Az egy óra végén nem tudhatjuk, hogy a macska él vagy nem. Csak úgy tudhatjuk meg, ha kinyitjuk a dobozt, és megnézzük. A további okfejtést én sem értem teljesen, beismerve tudatlanságomat és a kvantumfizika mélyebb megismerése iránti vágyam hiányát, inkább visszakanyarodok a vállalkozási témához.

Vissza a vállalkozáshoz, és általában az élethez, az életcélokhoz. Sokan dédelgetnek nemcsak vállalkozói ötleteket, hanem különböző más célokat, hogy milyen jó lesz ha majd egyszer eljön a megfelelő pillanat és akkor majd megvalósítják. De nem kezdenek bele.

Például majd ha lesz időm, megírok egy könyvet. Ha lesz pénzem, nyitok egy hamburgerezőt. Ha lesz időm, megtanulok angolul. Satöbbi. Tartogatják az ötletet, mint a macskát a lezárt dobozban. És nem tudják, hogy az ötlet életképes-e, vagy már régen megdöglött, és ki kéne dobni dobozostul. Vannak akik egész raktárnyit képesek összegyűjteni ilyen bedobozolt öltet-macskákból. De nem valósítanak meg egyet sem közülük.

Hogy miért? Mert akkor kiderülne, hogy valóban életképes-e az ötlet, és hogy ők mint személyek alkalmasak-e annak megvalósítására, vagy esetleg kudarcot vallanának. És ez a kudarctól való félelem ítéli örök doboz-fogságra az ötlet-macskáinkat.

Másik probléma, hogy közben megy az élet, változnak a körülmények, és lehet hogy ami jó ötlet volt 2 éve, mostanra már nem időszerű. Vagy míg gyermekkorban reálisnak tűnik az ötlet, hogy valakiből űrhajós legyen, 50 felett már nem biztos hogy ilyen célokat kell örizgetni lezárt dobozban, mert csak a helyet foglalják. Jut eszembe erről: nem is rossz ötlet ugyanúgy mint a ruhásszekrényt, időnként átselejtezni a céljainkat. Hogy a sok pelyva ne takarja el a szemet.

Azt mondják: a puding próbája az evés.

Ettem már rossz pudingot is, de akkor szépen félbehagytam. Ami nem jó, azt nem kell végigenni. De attól még később egy másik pudingot újra megkóstoltam. Ezért: ki kéne nyitni a ötlet-macskás dobozokat, és megvalósítani őket. Nem mindegyik fog sikerülni, esetleg van amit érdemes lesz többször is megpróbálni. Lesz amiről kiderül, hogy bár meg tudnánk valósítani, de akkora áldozatot kíván, amekkorát mi nem akarunk meghozni. Akkor az az ötlet kuka, azt hiába őrizgetjük. Aztán vannak, amelyek sikerülnek. De csak ha nekikezdesz. Nem majd egyszer, hanem most.

Nosza, Te ma melyik dobozodat nyitod ki? 😉

Vajon mi az élet értelme?

Már maga a kérdés felvetése is nagy merészség. Mert mi van ha nincs is ilyen? Mármint ki mondta, hogy az életnek kell hogy legyen értelme?

113. gatyás futásMai futásom közben Feldmár András pszichológus műsorát hallgattam a Spotify-on, ahol ez egyik kérdés azzal foglalkozott, hogy mi is a kérdező életének az értelme. Jómagam már többször gondolkodtam ezen, odáig már eljutottam, hogy végülis az élet értelme mindössze annyi, hogy élvezzük. De maradt bennem hiányérzet, mert a nagy élvezkedés mellett megvan bennem a vágy arra is, hogy valahogyan értelmesen töltsem el az időmet.😊

És ekkor megintcsak visszajutunk oda, hogy mi is az az “értelmes” időtöltés, értelmes élet? Feldmár András véleménye segíthet a kérdés továbbgondolásában: mint egyén olyan kis porszem vagyok az univerzumban, hogy az egész szempontjából szinte teljesen mindegy, hogy létezem vagy sem. Galaxisunk távoli szemlélője észre sem venné, ha egyik napról a másikra eltűnnék. Ebben a mértékben sokkal könnyebb elfogadni azt, hogy nem tudjuk megismerni, van-e létezésünknek valami galaktikus horderejű értelme.

Jobb ha belenyugszunk, hogy a csillagok közt hiába keressük a választ kérdésünkre. Persze aztán jönnek a vallások, vagyis a különböző egyházak, akik majd megmondják a tutit, megadják a választ minden kérdésre (is). Bár inkább csak arra kapunk ukázt, hogy hogyan éljünk, miyen szabályokat tartsunk be, na meg a cél a mennyek országa. De hogy ennek mi az értelme?

Feldmár András oda jutott, hogy tudatosítani kell, hogy szabadok vagyunk. Szabadon dönthetünk minden pillanatban – persze vállalva minden döntés következményeit is. Ezért mi magunk, minden személy külön-külön eldönthetjük, nekünk mi ad értelmet az életnek. És itt nem kell valami hatalmas fennkölt dolgokra gondolni, hogy például “célom a világbéke”, vagy “kutatni a rák ellenszerét”. Ha valakinek az ad értelmet, hogy a konyhakertjében sertepertél naphosszat, és gyönyörködik a zsenge friss növényekben, akkor számára ez az élet értelme. Ha valaki okosságokat/hülyeségeket posztolgat a facebook-on, akkor számára az, még ha mások akár idiótának is nézik. Ha valaki önkéntes hegyimentő, hogy segíthessen másokon, neki ez lehet az élete értelme. Másvalaki meg piramist épít, aminek számomra nem sok értelme van, de aki építtette,

annak biztosan ez adott értelmet az életének.

Na persze nem lett könnyebb a dolgunk azzal, hogy mi magunk dönthetünk saját életünk értelméről. Mert az emberi lények számára kényelmesebb egy kész választ elfogadni vagy lefikázni, mint megerőltetni saját agyukat. És döntést hozni. Vállalva annak következményeit, rizikóját, és a felelősséget. Hogy nincs kit hibáztatni, mert mindig Te döntesz! Döntsd el, mi az életed értelme, és ne bánkódj ha ez nem egyezik másokéval. A te életed!

Ámen 😇

Vajon mi az élet értelme?

Már maga a kérdés felvetése is nagy merészség. Mert mi van ha nincs is ilyen? Mármint ki mondta, hogy az életnek kell hogy legyen értelme?

Mai futásom közben Feldmár András pszichológus műsorát hallgattam a Spotify-on, ahol ez egyik kérdés azzal foglalkozott, hogy mi is a kérdező életének az értelme. Jómagam már többször gondolkodtam ezen, odáig már eljutottam, hogy végülis az élet értelme mindössze annyi, hogy élvezzük.

De maradt bennem hiányérzet, mert a nagy élvezkedés mellett megvan bennem a vágy arra is, hogy valahogyan értelmesen töltsem el az időmet.😊 És ekkor megintcsak visszajutunk oda, hogy mi is az az “értelmes” időtöltés, értelmes élet? Feldmár András véleménye segíthet a kérdés továbbgondolásában: mint egyén olyan kis porszem vagyok az univerzumban, hogy az egész szempontjából szinte teljesen mindegy, hogy létezem vagy sem.

Galaxisunk távoli szemlélője észre sem venné, ha egyik napról a másikra eltűnnék. Ebben a mértékben sokkal könnyebb elfogadni azt, hogy nem tudjuk megismerni, van-e létezésünknek valami galaktikus horderejű értelme.

Jobb ha belenyugszunk, hogy a csillagok közt hiába keressük a választ kérdésünkre. Persze aztán jönnek a vallások, vagyis a különböző egyházak, akik majd megmondják a tutit, megadják a választ minden kérdésre (is). Bár inkább csak arra kapunk ukázt, hogy hogyan éljünk, miyen szabályokat tartsunk be, na meg a cél a mennyek országa. De hogy ennek mi az értelme?

Feldmár András oda jutott, hogy tudatosítani kell, hogy szabadok vagyunk. Szabadon dönthetünk minden pillanatban – persze vállalva minden döntés következményeit is. Ezért mi magunk, minden személy külön-külön eldönthetjük, nekünk mi ad értelmet az életnek.

És itt nem kell valami hatalmas fennkölt dolgokra gondolni, hogy például “célom a világbéke”, vagy “kutatni a rák ellenszerét”. Ha valakinek az ad értelmet, hogy a konyhakertjében sertepertél naphosszat, és gyönyörködik a zsenge friss növényekben, akkor számára ez az élet értelme. Ha valaki okosságokat/hülyeségeket posztolgat a facebook-on, akkor számára az, még ha mások akár idiótának is nézik. Ha valaki önkéntes hegyimentő, hogy segíthessen másokon, neki ez lehet az élete értelme. Másvalaki meg piramist épít, aminek számomra nem sok értelme van, de aki építtette, annak biztosan ez adott értelmet az életének.

Na persze nem lett könnyebb a dolgunk azzal, hogy mi magunk dönthetünk saját életünk értelméről. Mert az emberi lények számára kényelmesebb egy kész választ elfogadni vagy lefikázni, mint megerőltetni saját agyukat. És döntést hozni. Vállalva annak következményeit, rizikóját, és a felelősséget.

Hogy nincs kit hibáztatni, mert mindig Te döntesz! Döntsd el, mi az életed értelme, és ne bánkódj ha ez nem egyezik másokéval. A te életed!

Nincs időm másnak elmagyarázni… Inkább én megcsinálom

Bevallom: visszaeső vagyok . Nem bírok kikecmeregni abból a vezetői betegségből, amit a cím is sugall. Betemet a teendők listája, a befejezetlen feladatok lekötik a figyelmemet, mire kettőt kipipálok a listámról, helyette három új feladattal hosszabbodik.

Gyakran úgy érzem magamat mint egy zsonglőr, aki minden nap eggyel több labdával zsonglőrködik. És ha túl sok a kézben a labda, néha egy-egy leesik, akkor azt a zsonglőrködés közben még újra fel is kell venni.

Hogy eddig nem zakkantam bele, azt kitűnő kollégáimnak köszönhetem, akik helytállnak saját pozíciójukon, és sok feladatot rájuk bízhatok, azt sokszor jobban megcsinálják mintha én magam csinálnám. Elértem már rész-eredményeket a delegálás terén. Igyekszem felismerni, hogy egyes kollégáim miben jobbak nálam, és a nekik megfelelő feladatokat rájuk ruházni.


Persze elméletben tudom, hogy még tudatosabban delegálnom kéne, azt is tudom, hogy mik ennek a lépései, mégis rendszeresen elsodor a napi teendők tornádója, és mire felocsúdok hogy sokmindent csináltam, csak a delegálással nem haladtam előre, már délután 4 óra, vége a munkaidőnek.


Mai futásom közben a Spotify-on hallgattam Gál Kristóf vállalkozói témájú podcast-jét a delegálásról. Csak hogy emlékeztessem magamat, hogy ennek a témának kell előre lépnie a sorban. Mert egy vállalkozónak nem elsősorban a vállalkozásában, hanem a vállalkozásán kell dolgoznia.

Ami a szervezést és delegálást jelenti. Kisebb, de nagyobb döntésekben is. Mert felesleges hogy a vezető döntse el hogy 50 postai borítékot vegyünk egyszerre, vagy 100 darabot, a lényeg hogy mindig legyen a szekrényben ha postázni szeretnénk valamit. Ha minden apróságról a vezető akar dönteni, akkor mindenki rá fog várakozni míg ő meghozza a döntést, így a vezető lesz a cég működésének akadálya.

Szóval most felírtam a listám legelejére a delegálást. Megint. Mint egy igazi visszaeső.

(Agy)halottak napja

A holnapi halottak napja (Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) mintájára bevezethetnénk egy új ünnepet. Hogy ne csak az elhunytakra emlékezzünk, hanem jónéhány élő, de koponyájuk tartalmát nem használó polgártársunkat is köszönthessük az Agyhalottak Napján (Die Cerebri Mortuus ?😉).


A társadalmi, politikai rendszer, az azt kiszolgáló oktatási módszerek sajnos nem buzdítanak senkit az önálló gondolkodásra. Sokkal inkább csak arra, hogy engedelmesen kövessük az utasításokat, és megkérdőjelezés nélkül elfogadjunk és elhiggyünk minden információt amit ránk zúdítanak. Akkor is, ha nyilvánvaló logikai ellentmondásokat tartalmaznak. Sőt, aki kérdezni mer, azt saját embertársai koppintják fejbe, vagy akár ki is közösítik, csak hogy ne zavarja meg a rendszert.

Csak egy kis apróság, ami szinte fel sem tűnik az “ukrán helyzet” + “LGBTQ“ + “nincs gáz” + “van gáz de az oroszoktól nem kell” + “van gáz de drága” + “mégsem lesz drága a gáz, de akkor is jön a krízis” propaganda mellett: olvasom a portfolio.hu-n hogy az USA harcászati atomfegyvereinek fele olaszországi, németországi, törökországi, belgiumi és hollandiai támaszpontjain található (persze az igazság nem olvasható a sajtóban, úgyhogy a valóság ennél feltételezhetően sokkal cifrább).

Közben Szlovákia is olyan szerződést kötött az USA-val, hogy azok gyakorlatilag mindenféle ellenőrzés nélkül rendezkedhetnek a szlovákiai támaszpontjukon, sőt az ország egész területén bárhol mozoghatnak, nem vonatkoznak rájuk a szlovák törvények. Mi biztosan nem fogjuk tudni, hogy milyen atomfegyvereket vagy más egyebet telepítenek az országba. Persze az oroszok majd kifigyelik.

De ha nem is szereznek pontos információt, csak gondolkodjunk! Ha az oroszok meg szeretnék támadni az USA-t (jó, tudom, hülyén hangzik), mégis mi lenne az első lépésük? Természetesen elpusztítani azokat az őket közvetlenül veszélyeztető támaszpontokat, ahol bizonyítottan, vagy akár csak feltételezhetően atomfegyverek vagy más jelentős csapásmérő eszközök találhatók.

Tehát rajzoltak a hátunkra egy jó nagy célkeresztet, és mi még hálásak is vagyunk érte! Ők meg röhögnek a markukba az Atlanti-óceán túlsó partján. Köszönjük!

Az oroszoknak voltak támaszpontjaik (laktanyáik) Szlovákiában. Aztán a nagy demokráciahullám után önként kivonultak. Kíváncsi vagyok, az amerikaiak mikor fognak önként kivonulni? Egyáltalán, ha Szlovákia NATO tagállam, saját hadsereggel, akkor miért kell ide amerikai támaszpont?

Úgyhogy boldog Agyhalottak Napját! (Akinek nem inge, ne vegye magára! ☺️

Választástalanság

Most egy alapos letolást kapnék Ifjúkori, de még tíz évvel ezelőtti önmagamtól is. Mindig azt tartottam, hogy nem a kocsmában kell szidni a rendszert, hanem választások napján fel kell emelni a seggünket, és elmenni szavazni. Mert ez az a pillanat, amikor az egyszerű polgár tényleg dönthet, és döntésével befolyásolhat valamit. Ó, micsoda gyermeki naivitás! És majd ötven évig kitartottam mellette!

A legutóbbi szlovákiai parlamenti választásokon az egyik akkori ellenzéki pártra szavaztam, úgy gondotlam hogy Fico csapatát le kell cserélni. Azóta is furdal a lelkiismeret. No nem azért mert Ficot hiányolnám! De hogy micsoda egy bagázs került hatalomra az én segítségemmel (is)!?

A mostani pszichopata kormány ténykedése, és az ő aktív segítségükkel elmélyülő társadalmi zűrzavar aztán teljesen eloszlatta minden naivitásomat a politika terén. Mikor és miben dönthet a nép? Nagy lófütykösben! Nem érzékelem, hogy bármi is változhatna. Legalábbis nem azáltal, hogy elmegyek szavazni, és bekarikázom a jelöltet, amelyik a legszebbeket ígérgeti.

Mert mit szoktak csinálni a választási ígéretekkel? Elfelejteni! Aztán az a funkcionárius, aki teszem azt nyolc éve ül a parlamentben, négy év múlva kiírja ugyanazt az ígéretet a kampányban, amely teljesítéséért eddig sem tett semmit, pedig tehetett volna.

Alibistának tűnik a mostani hozzáállásom. Még magamnak is. Kell szoknom ezt a módit. Le kell győznöm a “politikailag korrekt” társadalmi elvárásokat. De nem szavazok, hogy ne érezzem magamat kellemetlenül, ha aztán az általam támogatott jelölt hatalomra kerül és hülyeségeket csinál.

Kérdezhetné bárki: mi lenne ha mindenki így gondolkodna? Vagy szinte mindenki? Akkor szavazna a népesség 5%-a, akik hatalomra segítenének valami szélsőséges garnitúrát? Lehet hogy az lenne. A társadalom szétziláltsága, a bizalmi válság, a problémák képmutató szőnyeg alá söprése, néven nem nevezése olyan feszültségeket szül a társadalomban, amik időnként Hitlerszerű vezetők hatalomra jutásával járnak.

Mert a csordának vezetőre van szüksége. És ha a mostani funkcionáriusok nem képesek elhitetni az emberekkel, hogy “vezetők” is, akik vezetik őket, megoldják a problémáikat és megvédik őket (a valós és a mesterségesen kitalált “veszélyektől”), akkor kész a terep a szélsőségesek porondra lépéséhez.

Ma önkormányzati választás van Szlovákiában, ami egy kicsit más súlyú, mint a parlamenti. De megcsömörlöttem a választásoktól. Inkább ma reggel futottam egyet, napközben a cukrászdában meg választok egy finom szelet tortát. Ez lesz a mai választásom! 😊

Ami az önkormányzati képviselőket és polgármestert illeti, majd a megválasztott személyek feladata és kötelessége lesz képviselni az összes párkányi lakost. Azokat is akik nem rájuk szavaztak. Azokat is akik egyáltalán nem mentek el szavazni. Az a tény, hogy kiket választanak meg, önmagában nem fog óriási változásokat eredményezni.

Ha a polgár változást szeretne, véleményem szerint sokkal hatékonyabban tehet érte más módon. Tegyük fel, hogy X utcában nem jó az esőcsatorna és egy hatalmas pocsolya áll minden eső után. Mint lakos, csinálhatom azt, hogy a kocsmában szidom a képviselőket és a polgármestert, hogy nem törődnek az utcák rendbentartásával. De kézbe is vehetem az ügyet, megkereshetem az illetékeseket, leveleket írhatok, nyaggathatom őket, hogy történjen valami, kisebb dolgokat szomszédi összefogással is meg lehet oldani.

Hiszen a város a miénk, lakosoké. Nem csak a polgármester vagy a képviselők felelőssége, hogy ne legyenek szemét-kupacok az utcán. Mi magunk kell hogy rendet tartsunk környezetünkben, és senkinek nem esik le a korona a fejéről, ha a saját háza közelében a közterület egy részét rendben tartja, vagy legalább nem teszi tönkre.

Ifjabb koromban (kb. 25 év eltelt azóta) szerveztünk az állomási gyerekekkel egy sportszervezetet, fákat ültettünk a sportpálya szélén (mára szépen megnőttek), kértünk némi anyagi támogatást a várostól, és új focikapukat telepítettünk.

Nem vártunk arra, hogy majd más kitalálja, megszervezi és megcsinálja. Egyszerűen ha valami változást szeretnénk, tenni kell érte. Nem csak annyit, hogy négyévente szavazunk. Sokkal inkább a köztes időben, folyamatosan.

Mert várhatjuk tátott szájjal a sült galambot, de én még egyszer sem láttam, hogy valakinek a szájába repült volna.

UFO támadás a Föld ellen?

Na jó, nem buggyantam meg. Annyira. Remélem. De mi lenne ha? Hogyan történne? Hogyan szereznénk róla tudomást? Ezen agyaltam ma hajnali futásom közben.

A tévék adásait hirtelen megszakítanák, rémült tudósítókat látnánk, háttérben az idegenek űrhajóival, ahogyan éppen szétlőnek néhány épületet. Az emberek menekülnének, ki merre lát. Az utcákon romok, kiégett autók, holttestek hevernének.

Aztán az idegenek pár perc alatt megsemmisítenének minden kommunikációs eszközt, az energiaellátást, sőt valamilyen energianyalábbal működésképtelenné tennének minden elektromos berendezést. A képernyők elsötétülnének, a rádiók elnémulnának, sötéség borulna a városokra. Az emberek egy része inkább öngyilkosságba menekülne, mások pincékben, hegyi barlangokban keresnének menedéket.

Az elmút két hétben újra elolvastam Duncan Shelley három könyvből álló scif-fi-szerű történetét (Az Elme gyilkosai triógia: Az Áruló + A téboly katonái + A végső háború). Bár fikcióról van szó, de hasonlóan Frei könyveihez, túlságosan is sok hihető és elgondolkodtató elemet tartalmaz.

Röviden arról szól hogy egy háttérben meghúzódó felsőbb kaszt uralkodik az emberiség felett több tízezer éve, a háttérből manipulálva és irányítva. Egyesek ellenszegülnek e kasztnak, és ez végül a fentebb leírt módon végződik: földönkívüliek megtámadják a bolygót, özönvízszerű esőzés van mindenfelé, nagy csoportokban halnak meg az emberek, mindenki menekül …

Aztán valakinek feltűnik, hogy az UFO-k űrhajóit egyedül a tévében látták, ami aztán elsötétült. De a valóságban senki sem találkozott idegenekkel. Az esőzést is valamilyen műszaki manipuláció okozza, és a tömeges halálokat pedig műholdról több helyre kilőtt – gyorsan ölő vírusokat tartalmazó – biológiai fegyver. Aztán persze a végén happyend, győz a jó, stb. az utolsó fejezet elég sziruposra sikeredett, de az egész történet nagyon izgalmas és tanulságos.

A legfőbb tanulság, hogy minden információ, amivel rendelkezünk, azt valaki úgy mondta nekünk. Szüleinktől hallottuk, az iskolában mondták, a tévében láttuk, az újság megírta. Na de ők honnan vették? Nekik is csak valaki mondta. És sajnos a legtöbb esetben nincs semmilyen lehetőségünk sem, hogy az információk valósságát leellenőrizzük.

Kezdve azzal, hogy a spenót nagyon egészséges mert sok benne a vas. Aztán harminc évvel később olvashatjuk hogy nincs is benne sok vas, csak mérési hiba volt. De azt sem tudhatjuk, hogy kell-e egyáltalán a sok vas a szervezetünknek, ha igen, akkor mennyi.

Vagy hogy a zsír egészségesebb vagy az étolaj? Ha a tévé bemondja, hogy jönnek az UFO-k, akkor az tényleg úgy van-e? Ha a Coviddal ijesztgetnek, az tényleg úgy van-e? Ha azt mondják hogy az oltás jó, az tényleg úgy van-e? Hisz az orvosoknak is csak valaki mondta. Ha a boltban veszünk egy üveg mézet, ugyan honnan tudhatnánk, hogy abban tényleg méz van-e, vagy csak valami hasonló édes csurgós massza?

Ha belegondol az ember, a legnagyobb válság a bizalom válsága. Nem hihetünk semmiben és senkinek. Mert aki jószándékkal ad nekünk információt, őmaga is csak valaki mástól kapta. Aki valamilyen okból tekintéllyel bírt a szemében. És ha egy tekintély mond valamit, akkor biztos úgy van. Nem kell utánanézni, nem kell elvárni hogy bizonyítsák.

Sokan képesek saját családjukkal összeveszni, vagy akár országok gazdaságát csődbe vinni, csak mert félve hogy butának nézik, kinevetik, vagy kiközösítik, nem merik feltenni az egyszerű kérdést: Mi bizonyítja azt, hogy ez tényleg így van? És ugyanezt a kérdést körbe-körbe. Amíg bizonyosságot nyerünk.

Sokszor gondolkodtam már azon, hogy a boldog tudatlanság mennyire kényelmes állapot. Egynek lenni a birkanyáj tagjai közül, nem gondolkodni, nem kérdezni semmit, csak menni előre a nyáj nyújtotta “biztonságban”, mindig amerre a többiek is mennek, és legelni a füvet amit a többiek meghagytak. Minél nagyobb a nyáj, annál nagyobb a biztonság. És annál több a szar a fűben.

Fejet lehajtani, lépést tartani, csendben legelni!

Logisztika vs. egészségügy (a 21. században)

Csodálatos ez a logisztika. Elég ha megrendelek egy bigyót az interneten, és másnap meghozza a futár. Ha nem akarom otthon lesni a kézbesítőt, kérhetem csomagautomatába, ahol megtalálom hazafelé menet, legyen az akár késő este. És ezen már senki sem csodálkozik, a mindennapi életünk részévé vált. Mert meg lehet szervezni, ezért megszervezték. Gyors, kényelmes.

Ezzel szemben vajon mit tapasztalunk az egészségügyben? Időpontot kérhetünk jó esetben telefonon. Majd két hét múlva menjünk. Aztán menjünk még két szakorvoshoz, akikhez egy-két hónap múlva kapunk időpontot. Aztán ha odajutunk időpontra, akkor is két órát ülünk a váróteremben, míg bejutunk.

Aztán kiváltjuk a halom gyógyszert amit felírtak, és hozzá nem értőként gondolkodhatunk rajta, hogy be merjük-e szedni, vajon az orvos azért írta fel mert
a) jutalékot kap a gyógyszergyártótól,
b) vagy alibizmusból írta fel, de amúgy sejtelme sincs hogy mi a bajunk (pl. fáj a torka? akkor vitamin és antibiotikum, de van hogy rá se néz a betegre),
c) vagy tényleg kell ez a gyógyszer és segít is.

De most nem a túlzott gyógyszerfogyasztásról akartam írni, bár az is megérne egy misét, mert a tévében 10 reklámból 9 valamiféle gyógyszer vagy “táplálékkiegészítő” bogyó. Nem is arról, hogy bemegy az ember a kórházba szívinfarktus tünetekkel, és hazaküldik vérnyomáscsökkentő tablettákkal, hogy ha tovább romlana az állapota, akkor jöjjön újra. Ha túléli. Ezek is már önmagukban felháborítók.

Ami a logisztikával kapcsolatban engem különösen nyugtalanít, és épp ésszel fel nem tudom fogni: Hogy lehet, hogy néhány magánkézben lévő egészségügyi intézményben meg tudják szervezni a logisztikát, a betegek áramlását, a vizsgálatok végzését. A betegre fókuszálva. Ha időpontot kérek, adnak néhány napon belül, ha odamegyek a 9:00-s időpontra, akkor 9:00-kor már behívnak, rögtön velem foglalkoznak, és jó esetben 15 perc múlva végeztem is.

Ha más kivizsgálásokra is szükség van, össze tudják hangolni a többi orvossal, meg tudják egy kézből szervezni hogy gyorsan elvégezzék ezeket is, és az eredmények egy kézben fussanak össze. Nem a beteg dolga kéne legyen hogy utazgasson az országban és kitalálja, vajon hol tud időpontot kapni. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy nincs pénz az egészségügyben, meg hogy alacsonyak az orvosi fizetések.

Ez csak jóindulat, emberség és szakmai becsület kérdése. És van rá néhány jó példa is, hogy még az állami intézményben rendelő néhány orvos is meg tudja szervezni és könnyíteni betege kivizsgálásait. Gyorsan ad időpontot, beutalót, egyeztet a másik orvossal, a beteget a megegyezett időpontban nem váratja feleslegesen. Sajnos ez nem általános.

A 21. században vagyunk, amikor meg tudom nézni az interneten, hogy az amazon németországi raktárában miből mennyi van készleten, és ha kérem, pár nap alatt le is szállítják. Ha egy bigyókat árusító webshop meg tudja szervezni hogy minden ügyesen haladjon, vajon az összes orvosnál és egészségügyi intézményben ez miért nem lehetséges? Ez nem pénz kérdése!

A demokrácia és a természet törvénye

A természet törvénye: az erősebb legyőzi a gyengébbet. És uralkodik felette. Réges-régen ez főként a fizikai erőt jelentette. A legerősebb, legügyesebb harcos volt a vezető. Az erősebb sereggel rendelkező törzs vagy nemzet leigázta a másikat. És uralkodott.

Aztán jött a szuper találmány: a demokrácia.

Legalábbis amit mi demokráciának tartunk: a nép hatalma (vagyis annak a látszata). Demokrácia egyenlő azzal, ha minden egyes állampolgár részt vehet a döntéshozatalban. Akkor is ha idióta, ha olvasni sem tud. De ő is a nép tagja. Persze döntéseket a nép nem hoz, hanem a választásokon kiválasztja vezetőit, akik majd elméletben a választóik érdekében meghozzák a döntéseket. A gyakorlatban meg, innen lentről nézve, azt csinálnak amit akarnak. Bármiféle hathatós ellenőrzés nélkül.

Erre rávághatná valaki, hogy létezik a “független” igazságszolgáltatás. De valójában a népnek nem marad hátra más, mint morogni, igazából semmilyen hatékony módja nincs a vezetők és a hatalom gyakorlóinak kordában tartására és ellenőrzésére.

Nézzük csak: jön az okos nép, köztük a nulla IQ-s, populista szövegek által elhülyített tömegek, plusz a néhány értelmes ember, akik ugyanúgy nem rendelkeznek megbízható információkkal, azt meg főként nem tudhatja senki, hogy az egyes jelöltek mögött valójában milyen érdekcsoportok állnak a háttérben.

Tehát ezek megválasztják a parlament tagjait, és onnantól már nincs semmilyen számonkérési lehetőség. A parlamentben úgy és azt szavaznak meg, amit akarnak, függetlenül attól hogy kinek és mit ígértek előtte. Szóval második lépésben a parlament aztán jóváhagyja a kormány összetételét, és onnantól a parlamenti képviselők sem látnak bele teljesen, hogy mit művel a kormány.

Elméletileg ha valamelyik kormánytag nem kóser, le tudnák váltani, viszont a parlament sokszínű összetétele és a mindenféle háttérérdekek miatt ez nem mindig jön össze. De még hátravan a harmadik lépés: a kormány kinevezget mindenféle pozíciókba bizonyos embereket, akik bele is kezdenek pecsenyéjük sütögetésébe, gyakran úgy, hogy ténykedésük részleteiről nemhogy a nép vagy a parlament, hanem gyakran azok sem tudnak, akik kinevezték őket.

Ennek a továbbfejlesztett változata az EU-s “demokrácia”, ahol Brüsszeli tisztviselők, akikről semmit nem tudunk, hoznak ránk nézve kötelező döntéseket, sőt úgy költik el a pénzünket, hogy annak részleteit homály fedi, kérdezni meg nincs kit, vagy ha van kit, akkor nincs válasz.

Mai futásom közben egy új hangoskönyvbe kezdtem: Juan Luis Cebrián: “Káosz – Az idióták hatalma”. Nagyon jól a témába vág, és szemlélteti, hogy a demokráciának csúfolt rendszerünkben hogyan szerzik meg a hatalmat az idióták, és micsoda káoszt kell megélnünk, amire jó példa volt a covid hisztéria.

Visszakanyarodva a demokráciához: véleményen szerint semmi sem működhet a természet törvényei ellen. A demokrácia ötlete szembemegy a természet törvényeivel, mert nem a legerősebb uralkodását hirdeti, hanem hogy mindenki egyenlően uralkodik (sajátmagán is?). Viszont ha mélyebben belegondolunk, most is a legerősebbek uralkodnak, megadva a népnek a demokrácia látszatát.

Azzal a kis különbséggel, hogy míg régen a törzsben mindenki tudta, hogy a nagydarab izomkolosszus törzsfőnöknek kell szót fogadni, mert fejbekólint ha nem, addig ma a hatalom igazi birtokosait gyakran nem is ismerjük, vagy nem is tudunk a létezésükről. Ma a pénz jelenti az erőt, és az arany-fedezet nélküli, bármekkorára felfújható pénzügyi rendszer csak segíti az átláthatatlan machinációkat, és gyorsítja a földi javak áramlását úgy, hogy valakiknél egyre több gyűljön össze.

Az általunk választott képviselők, a kormány, a hivatalnokok és politikai vezetők csak bábuk a sakktáblán, mi meg az őket mozgató kezeket sem látjuk, ahogy azt sem tudhatjuk kiknek a kezei, és milyen érdekek vezérlik őket.

Aztán mi csak csodálkozunk, hogy miért vesz valaki közpénzből több milliárd teszteletlen covid oltást úgy, hogy titkosítják a szerződés szövegét, vagy hogy békés célok által vezérelve miért költünk pénzt másik országba küldött fegyverekre, vagy hogy miért lesz hirtelen drágább a villanyáram vagy a gáz, amikor annak termelési költségei semmit sem változtak, és hogy hová is megy az a sok pénz?

Végezetül: játsszuk csak tovább a demokráciának nevezett játékot, figyeljük a sakktáblán bábuként ugrándozó megválasztott vezetőinket. Akik minél idiótábbak, annál érdekesebbnek tűnik a játszma, jobban szórakozik a nép. A háttérben meg működnek a természet törvényei: az erősebb irányít és mindent visz.

Merünk-e máshogy dönteni?

Nemrég rendre kellett utasítanom magamat. Tudatos embernek tartom magamat, mégis néha belefutok egy-egy zsákutcába. Azt találtam mondani egy beszélgetés során, hogy aki börtönben ül, annak milyen sok ideje lehet olvasni, és ezt irigylem. (Ezen okfejtésben eltekintettem az ottani esetleges “meleg” fogadtatás fájdalmas mellékhatásaitól 🙂 ).

Mint a pingpongos leütést, csak úgy visszakézből, kaptam vissza a kérdést: Miért kell ahhoz börtön hogy olvass? Miért nem szánsz rá elég időt most?
Valóban! Az egyik legnagyobb csapda az, ha szeretnénk valamit csinálni, de nem tervezzük be a naptárunkba, nem szánunk rá időt, hanem csak emlegetjük, hogy majd ha ez lesz, majd ha az lesz, majd ha nyugdíjasok leszünk, majd ha kész lesz a házunk, majd ha lesz időnk … ami könnyen jelentheti azt, hogy majd ha eltelt felettünk az élet.

Utolsó barcelonai kirándulásunk közben is egy jót böngésztem a város egyik legnagyobb könyvesboltjában. Ott bukkantam rá pár jó könyvre, köztük Ichiro Kishimi és Fumitage Koga: “Atrévete a no gustar” c. pszichológiai témájú könyvére, ami magyarul nagyjából annyi, hogy Merj nem tetszeni! (Olyasmit is boncolgat, hogy ne arra fókuszáljunk, hogy mások mit gondolnak rólunk, hanem foglalkozzunk a saját érdekeinkkel. Na meg ne másokkal hasonlítgassuk össze magunkat.)

Még csak a felénél tartok, de érdekesen kapcsolódik a felvezetett témához. Azt írja, mi magunk dönthetünk, mit szeretnénk, figyelembe vehetjük a múlt eseményeit, de azok nem kell hogy meghatározzák a jövőnket. Persze van aki csak sóvárog, de úgy dönt naponta, hogy nem változtat. Marad az állandó panaszkodásra okot adó, de legalább ismert és “legalább valamennyire biztonságos” életmódja mellett.

A könyv szerint minden viselkedésnek nem múltbeli oka, hanem célja van. Például aki állandóan panaszkodik sanyarú sorsa miatt, de nem tesz semmit hogy javítson helyzetén, annak lehet hogy csak annyi a célja, hogy a figyelem középpontjában érezhesse magát, elnyerje mások sajnálatát, együttérzését. És ezt a célt el is éri.

Ha nem látjuk e célt, akkor persze hogy nem értjük, miért nem változtat semmit. Mindemellett az illetőnek megvannak az “okai” – gyermekkori trauma, rossz egészség, rossz szociális helyzet, nincs munkalehetőség, satöbbi – amivel úgymond megmagyarázza, hogy miért is van ilyen helyzetben. Ha ismerjük a valódi célját (amit lehet hogy őmaga nem is tudatosít), akkor érthető hogy hülye lenne változtatni, és beállni a problémamentes átlagemberek sorába, mert akkor a kutya sem törődne vele.

Na hogy hová is akartam kilyukadni? Mindenkinek 24 óra áll rendelkezésre naponta. Se több, se kevesebb. A milliomosnak és a koldusnak is.

Tán nem árt időnként leltárat készíteni magunkban, hogy mit szeretnénk csinálni, és ezzel szemben mit csinálunk valójában, mire fordítjuk az időnket. És változtatni. Akár néhány havonta. Lépni egyet az ismeretlenbe. Néha kisebbet, néha nagyobbat. Ha valami nem tetszik, a következő lépés mindig mehet más irányba. Ámen 😀