Szerző: Gyetven Miklós

Ma reggel fél hatkor lendültem neki, Szentgyörgymezőről Párkányba és vissza. Kellemes, kissé ködös de szélcsendes idő volt, pont megfelelő egy kis futáshoz.

Azon tűnődtem közben, hogy olyan vagyok mint egy aranyásó, vagy mint egy kisgyerek, aki sétál a Duna partján, és egy csomó kavicsot begyűjt, figyelmesen vizsgálgatva őket, hátha kincsre lel.

Az elmúlt évben több új kollégát vettem fel. Keresem a kincseket az emberek közt. És itt nem a három diplomával rendelkező mindenhez (is) értő szuperhősökről beszélek. Hanem az egyszerű emberekről, akik kis aranyrögök a saját területükön.

Akik a saját feladatukat becsülettel, akarással és felelősséggel elvégzik. Akik hajlandóak együttműködni másokkal. Akik nem unatkozva várják a munkaidő végét, hanem szeretnének ők is valamit hozzátenni a közös ügyhöz, közös eredményhez. És tudnak örülni saját munkájuk eredményének, legyen az akár egy szépen kitakarított helyiség vagy egy kupac rendesen becsomagolt áru.

Nem mindenki vált be de sok kincsre is leltem. Persze lehet hogy valaki egyik pozícióban nem teljesít, egy másik helyen pedig öröm nézni amit csinál, mert megállja a helyét, élvezni tudja a munkáját. Szoktam mondani kollégáimnak az év végi köszönő beszédemben, hogy nagyon fontos, hogy jól tudjuk érezni magunkat a munkahelyen.

Ez sokszor főként csak magunkon múlik, hogy állunk hozzá a környezeti hatásokhoz. Én jól érzem magamat a helyemen, aki nem, annak baráti jótanácsként mondom: nem érdemes egy napot sem szenvedni sehol.

Ha tényleg hülye a főnök, undokok a kollégák, éhbérért dolgoztatnak és még emberszámba se vesznek, akkor gondolkodás nélkül továbbb kell állni, megkeresni azt a helyet ahol jól érzi magát az ember. Persze ha már a huszadik helyen hülye mindenki és minket bánt mindenki, akkor kezdjünk el gyanakodni, hogy a hiba a mi készülékünkben van!

Ha ezt sikerül felismerni és beismerni, akkor magunkon kell dolgozni, változtatni, ami nem könnyű, de legalább nehéz .

Te is lehetsz aranyrög! Ha nem így érzed, akkor még nem találtad meg a megfelelő helyedet! Ne várj semmire, keress tovább!!!

Ma reggelre megjött a jó kis izzadásmentes futóidő! A fotón a háttérben a Bazilika lenne látható, de nem az. Futás közben egy vállalkozási témájú podcast-et hallgattam, amelyben megemlítették Schrödinger macskáját.

Az osztrák fizikus egy érdekes gondolatkísérletet talált ki a kvantummechanika fura működésének szemléltetésére. Egy macskát bezárunk egy nem átlátszós dobozba egy olyan szerkezettel, ami egy óra alatt 50% valószínűséggel megöli vagy nem öli meg.

Persze csak képzeletben tesszük ezt. Az egy óra végén nem tudhatjuk, hogy a macska él vagy nem. Csak úgy tudhatjuk meg, ha kinyitjuk a dobozt, és megnézzük. A további okfejtést én sem értem teljesen, beismerve tudatlanságomat és a kvantumfizika mélyebb megismerése iránti vágyam hiányát, inkább visszakanyarodok a vállalkozási témához.

Vissza a vállalkozáshoz, és általában az élethez, az életcélokhoz. Sokan dédelgetnek nemcsak vállalkozói ötleteket, hanem különböző más célokat, hogy milyen jó lesz ha majd egyszer eljön a megfelelő pillanat és akkor majd megvalósítják. De nem kezdenek bele.

Például majd ha lesz időm, megírok egy könyvet. Ha lesz pénzem, nyitok egy hamburgerezőt. Ha lesz időm, megtanulok angolul. Satöbbi. Tartogatják az ötletet, mint a macskát a lezárt dobozban. És nem tudják, hogy az ötlet életképes-e, vagy már régen megdöglött, és ki kéne dobni dobozostul. Vannak akik egész raktárnyit képesek összegyűjteni ilyen bedobozolt öltet-macskákból. De nem valósítanak meg egyet sem közülük.

Hogy miért? Mert akkor kiderülne, hogy valóban életképes-e az ötlet, és hogy ők mint személyek alkalmasak-e annak megvalósítására, vagy esetleg kudarcot vallanának. És ez a kudarctól való félelem ítéli örök doboz-fogságra az ötlet-macskáinkat.

Másik probléma, hogy közben megy az élet, változnak a körülmények, és lehet hogy ami jó ötlet volt 2 éve, mostanra már nem időszerű. Vagy míg gyermekkorban reálisnak tűnik az ötlet, hogy valakiből űrhajós legyen, 50 felett már nem biztos hogy ilyen célokat kell örizgetni lezárt dobozban, mert csak a helyet foglalják. Jut eszembe erről: nem is rossz ötlet ugyanúgy mint a ruhásszekrényt, időnként átselejtezni a céljainkat. Hogy a sok pelyva ne takarja el a szemet.

Azt mondják: a puding próbája az evés.

Ettem már rossz pudingot is, de akkor szépen félbehagytam. Ami nem jó, azt nem kell végigenni. De attól még később egy másik pudingot újra megkóstoltam. Ezért: ki kéne nyitni a ötlet-macskás dobozokat, és megvalósítani őket. Nem mindegyik fog sikerülni, esetleg van amit érdemes lesz többször is megpróbálni. Lesz amiről kiderül, hogy bár meg tudnánk valósítani, de akkora áldozatot kíván, amekkorát mi nem akarunk meghozni. Akkor az az ötlet kuka, azt hiába őrizgetjük. Aztán vannak, amelyek sikerülnek. De csak ha nekikezdesz. Nem majd egyszer, hanem most.

Nosza, Te ma melyik dobozodat nyitod ki? 

Már maga a kérdés felvetése is nagy merészség. Mert mi van ha nincs is ilyen? Mármint ki mondta, hogy az életnek kell hogy legyen értelme?

Mai futásom közben Feldmár András pszichológus műsorát hallgattam a Spotify-on, ahol ez egyik kérdés azzal foglalkozott, hogy mi is a kérdező életének az értelme. Jómagam már többször gondolkodtam ezen, odáig már eljutottam, hogy végülis az élet értelme mindössze annyi, hogy élvezzük.

De maradt bennem hiányérzet, mert a nagy élvezkedés mellett megvan bennem a vágy arra is, hogy valahogyan értelmesen töltsem el az időmet. És ekkor megintcsak visszajutunk oda, hogy mi is az az “értelmes” időtöltés, értelmes élet? Feldmár András véleménye segíthet a kérdés továbbgondolásában: mint egyén olyan kis porszem vagyok az univerzumban, hogy az egész szempontjából szinte teljesen mindegy, hogy létezem vagy sem.

Galaxisunk távoli szemlélője észre sem venné, ha egyik napról a másikra eltűnnék. Ebben a mértékben sokkal könnyebb elfogadni azt, hogy nem tudjuk megismerni, van-e létezésünknek valami galaktikus horderejű értelme.

Jobb ha belenyugszunk, hogy a csillagok közt hiába keressük a választ kérdésünkre. Persze aztán jönnek a vallások, vagyis a különböző egyházak, akik majd megmondják a tutit, megadják a választ minden kérdésre (is). Bár inkább csak arra kapunk ukázt, hogy hogyan éljünk, miyen szabályokat tartsunk be, na meg a cél a mennyek országa. De hogy ennek mi az értelme?

Feldmár András oda jutott, hogy tudatosítani kell, hogy szabadok vagyunk. Szabadon dönthetünk minden pillanatban – persze vállalva minden döntés következményeit is. Ezért mi magunk, minden személy külön-külön eldönthetjük, nekünk mi ad értelmet az életnek.

És itt nem kell valami hatalmas fennkölt dolgokra gondolni, hogy például “célom a világbéke”, vagy “kutatni a rák ellenszerét”. Ha valakinek az ad értelmet, hogy a konyhakertjében sertepertél naphosszat, és gyönyörködik a zsenge friss növényekben, akkor számára ez az élet értelme. Ha valaki okosságokat/hülyeségeket posztolgat a facebook-on, akkor számára az, még ha mások akár idiótának is nézik. Ha valaki önkéntes hegyimentő, hogy segíthessen másokon, neki ez lehet az élete értelme. Másvalaki meg piramist épít, aminek számomra nem sok értelme van, de aki építtette, annak biztosan ez adott értelmet az életének.

Na persze nem lett könnyebb a dolgunk azzal, hogy mi magunk dönthetünk saját életünk értelméről. Mert az emberi lények számára kényelmesebb egy kész választ elfogadni vagy lefikázni, mint megerőltetni saját agyukat. És döntést hozni. Vállalva annak következményeit, rizikóját, és a felelősséget.

Hogy nincs kit hibáztatni, mert mindig Te döntesz! Döntsd el, mi az életed értelme, és ne bánkódj ha ez nem egyezik másokéval. A te életed!

A holnapi halottak napja (Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) mintájára bevezethetnénk egy új ünnepet. Hogy ne csak az elhunytakra emlékezzünk, hanem jónéhány élő, de koponyájuk tartalmát nem használó polgártársunkat is köszönthessük az Agyhalottak Napján (Die Cerebri Mortuus ?).

A társadalmi, politikai rendszer, az azt kiszolgáló oktatási módszerek sajnos nem buzdítanak senkit az önálló gondolkodásra. Sokkal inkább csak arra, hogy engedelmesen kövessük az utasításokat, és megkérdőjelezés nélkül elfogadjunk és elhiggyünk minden információt amit ránk zúdítanak. Akkor is, ha nyilvánvaló logikai ellentmondásokat tartalmaznak. Sőt, aki kérdezni mer, azt saját embertársai koppintják fejbe, vagy akár ki is közösítik, csak hogy ne zavarja meg a rendszert.

Csak egy kis apróság, ami szinte fel sem tűnik az “ukrán helyzet” + “LGBTQ“ + “nincs gáz” + “van gáz de az oroszoktól nem kell” + “van gáz de drága” + “mégsem lesz drága a gáz, de akkor is jön a krízis” propaganda mellett: olvasom a portfolio.hu-n hogy az USA harcászati atomfegyvereinek fele olaszországi, németországi, törökországi, belgiumi és hollandiai támaszpontjain található (persze az igazság nem olvasható a sajtóban, úgyhogy a valóság ennél feltételezhetően sokkal cifrább).

Közben Szlovákia is olyan szerződést kötött az USA-val, hogy azok gyakorlatilag mindenféle ellenőrzés nélkül rendezkedhetnek a szlovákiai támaszpontjukon, sőt az ország egész területén bárhol mozoghatnak, nem vonatkoznak rájuk a szlovák törvények. Mi biztosan nem fogjuk tudni, hogy milyen atomfegyvereket vagy más egyebet telepítenek az országba. Persze az oroszok majd kifigyelik.

De ha nem is szereznek pontos információt, csak gondolkodjunk! Ha az oroszok meg szeretnék támadni az USA-t (jó, tudom, hülyén hangzik), mégis mi lenne az első lépésük? Természetesen elpusztítani azokat az őket közvetlenül veszélyeztető támaszpontokat, ahol bizonyítottan, vagy akár csak feltételezhetően atomfegyverek vagy más jelentős csapásmérő eszközök találhatók.

Tehát rajzoltak a hátunkra egy jó nagy célkeresztet, és mi még hálásak is vagyunk érte! Ők meg röhögnek a markukba az Atlanti-óceán túlsó partján. Köszönjük!

Az oroszoknak voltak támaszpontjaik (laktanyáik) Szlovákiában. Aztán a nagy demokráciahullám után önként kivonultak. Kíváncsi vagyok, az amerikaiak mikor fognak önként kivonulni? Egyáltalán, ha Szlovákia NATO tagállam, saját hadsereggel, akkor miért kell ide amerikai támaszpont?

Úgyhogy boldog Agyhalottak Napját! (Akinek nem inge, ne vegye magára!