Szerző: Gyetven Miklós

Tegnap kihelyeztünk Párkányban az Duna-öbölnél egy szemétgyűjtő edényt, amit a párkányi Fagyos Kakasok egyesülete vásárolt, vettünk bele zsákokat is, amiket majd igyekszünk cserélni. Sokan fürdenek itt (télen-nyáron), és eddig nem volt hová eldobni a szemetet. Magam is meglepődtem, mennyire sokan megörültek egy ilyen apróságnak.

Mondhatjuk, hogy az ember egy állat, mert teleszemeteli a környezetét. De szerintem a legnagyobb részük csak kényelmes. Általában kukába dobja a szemetet, ha van rá lehetőség, vagy hazaviszi ha nem túl kényelmetlen, egyébként meg eldobja. Az eldobott szemét nagy része megszűnne, ha mindig lenne egy gyors, kényelmes, elérhető és ingyenes megoldás. Például egy köztéri szemetes a közelben.

Az rendben van, hogy nem lehet minden méterben szemetes. De sokszor frekventált helyeken nem lehet kukát találni! És a környezet alakítja a viselkedést. Egy igénytelen koszfészekben a jólnevelt emberek is kevésbé ügyelnek a tisztaságra, mint egy rendezett környezetben.

Jómagam már jópárszor megcsömörlöttem a közügyektől, és nem is kívánok különösebben nagy időt erre áldozni az életemből. De egy pici odafigyeléssel tudunk tenni valamit a környezetünkért. Jobban örültem volna, ha a város vezetése önmagától is észleli azt, hogy sok ember mozog a Dunaparton, nemcsak az öbölnél. Vajon miért nem foglalkozik senki a folyóparti strandokkal?

Miért nem lehetne közelükbe padokat, szemeteseket elhelyezni? Miért nincs egy rendezett sétáló-ösvény a folyó mentén a Garam torkolattól egészen a Poliklinikáig? Amellett hogy van egy termálfürdőnk, a Duna partja teljesen elhanyagolt és kiaknázatlan akár turisztikailag, akár a helyi lakosság szempontjából.

Persze tudom, hogy a városban vannak fontosabb, égető ügyek, meg hogy sosincs pénz, meg hogy nem könnyű. De a legfontosabb kérdés: van-e akarat? Mert az egy dolog, hogy szerény egyesületi forrásainkból veszünk egy szemetest és zacskókat. Egy fecske nem csinál nyarat – mondják. De most ez az egy fecske igyekezni fog kicsit csiripelni az illetékesek fülébe, hogy történjen előrelépés ez ügyben. Persze ezt nem úgy szeretném hogy itt anyázok, szidok valakit, szemét(kedek), hanem javaslatomat hivatalos úton eljuttatom a város vezetéséhez, és igyekszem figyelemmel kísérni, hogy ne egy fiók mélyén végezze.

Csodákra nem számítok, de látható eredmények 1-2 éven belül elérhetők.

Jó példa volt erre pár éve, amikor a polgármester úrhoz fordultam az öböl melletti, Dunához vezető földút állapota miatt, és néhány hét alatt sikerült is megoldaniuk, aszfaltzúzalékkal borították, így már nincs ott sártenger eső után.

Addig bízom abban, hogy sokan hasznát veszik az egy szem Dunaparti kukánknak, és vigyáznak is rá némileg.

… mégis felfelé törekednek. Akiben van egy kis ambíció, szintén törekszik a növekedésre. A határ a csillagos ég. De mégis, hol a határ? Mert láttam már igencsak magas fát is, de még az sem ért az égig.

Egyik „defektem”, hogy ha valamibe belekezdek, akkor rögtön nagyban kezdek el gondolkodni. Például ha nyitnék egy hotdogos bódét, akkor már ott lebegne a szemem előtt egy egész világot behálózó McDonalds-szerű multicég víziója. Vagy az egy éve indult Fullpost cég, ahol jelenleg már 15 webshop áruját tároljuk és csomagoljuk. Volt olyan nap amikor több mint 2000 csomagot indítottunk útnak. 200 négyzetméteren kezdtük, most vagyunk 750 m2-nél. Már induláskor megjelent lelki szemeim előtt a vízió, hogy ebből egyszer egy, a Közép-Európa több országában jelenlévő nagy logisztikai hálózat is lehet. Még egy Amazon. „Aszonta” egy okos könyv, hogy csak el kell képzelni, ki kell tűzni célnak és meg kell valósítani. 

Oké, oké, nem buggyantam meg teljesen! De ha ebből a hatalmas vízióból legalább annak egy apró részét sikerül megvalósítani, akkor az egy párkányi logisztikai park lesz, körülbelül 10.000 m2 raktárterülettel, ahol több mint 200 munkahely létrejöhet. Van is már e célra a város szélén egy 3,5 hektáros területem, nemrég a képviselőtestület jóváhagyta, hogy bekerüljön a most készülő új területrendezési tervbe – ez egy év múlva lesz kész. Elindítottuk a beépítési terv-tanulmány készítését is. Mához 2 évre indulhatnak meg az építési munkák. A kocka el van vetve …

Mégis, hol a határ? Mi az amiből nincs akármennyi? A pénz! – vágná rá bárki. Pedig pénz van akármennyi. Sajnos nem az én zsebemben, de tekintsünk el ilyen apróságtól. De minden életképes és nyereséges projekthez lehet találni akár befektetőket, akár banki finanszírozást. Akiknek igazán sok pénzük van, azok meg egy nagy gonddal küzdenek: hová tegyék azt, hogy ne veszítsen az értékéből, hanem inkább fialjon?

A határt nem a pénz húzza meg, hanem az idő. Mennyi időt szeretnék rászánni az életemből? 52 éves vagyok, és már nem szeretnék napi 12 órákat munkával tölteni, akkor sem, ha nagyon élvezem. Mert brit tudósok felfedezték, hogy van élet a munkán kívül is. Feró is megmondta: 8 óra munka – 8 óra pihenés – 8 óra szórakozás. Én meg szeretnék kora délután fürdeni és heverészni egyet a Duna-parton, együtt vacsorázni a feleségemmel, futni egyet, vagy edzésre menni amikor jólesik, kirándulni, érdekes könyveket olvasni, nyelvet tanulni, inspiráló podcast-eket hallgatni.

Mégis, hogyan legyen több időm, ha mindenkinek csak 24 órája van naponta? Elsőfokú célom, hogy ügyes, ütőképes emberekkel vegyem körbe magamat. Mert egy fecske nem csinál nyarat. De ha egy jó csapat veselkedik neki a munkának, akkor nagyon komoly eredményeket el lehet érni anélkül, hogy beleszakadnánk a munkába.

Következő szempont, tán még fontosabb: valahol meg kell húzni a határt. MInden vállalkozás elején van a kalandosabb, kockázatvállalósabb időszak. Amikor nem számoljuk az időt és erőfeszítést amit a cégbe teszünk, de ösztönösen érezzük hogy jó lesz amit csinálunk. Aztán szerencsés esetben ezt a számok igazolják, jön a nyereség, lehet növekedni. Na itt kell meglátni azt a méretet, ahol már olyan hatékony és nyereséges a cég, hogy már meg lehet elégedni a lassabb, de kockázatmentesebb növekedéssel, hogy a tulajdonosnak ne kelljen napi szinten foglalkoznia a céggel. Ehhez viszont az kell, hogy értékelni tudjuk azt, amink már megvan.

Van egy érdekes technika, amit néha alkalmazok, és tudok ajánlani mindenkinek, annak is aki nem vállalkozik. Le kell ülni egy csendes helyen és magunkban leltárt készíteni. Mi az ami van nekünk? Megvan mindkét kezem. Megvan mindkét lábam. Látok a szememmel. Hallok a fülemmel. Lemehetek a Duna-partra fürdeni, teljesen ingyen (télen még nincsenek is sokan). Van egy párom (aki a feleségem – ebben konzervatív vagyok) akit szeretek és ő is szeret, és jó vele időt tölteni. Van két fiam. Meg van két „lízingelt” lányom, plusz az első unoka nemsokára elég nagy lesz, hogy nálunk nyaraljon. Van hol laknom, van mit ennem. Van munkám, amit szeretek. Van több ember akikre számíthatok, akikkel jól érzem magamat.

Ha e felsoroltaknak csak a fele lenne meg, akkor sem arról kéne beszélnem ami nincs, hanem hálásnak lenni azért ami van. Amikor látok egy láb nélküli embert, rögtön eszembe jut hogy természetesnek veszem hogy van lábam, de mégis milyen jó hogy van. De a láb nélküli ember meg értékelheti hogy a kezei megvannak.

Legyünk hálásak azért ami van – az életnek, Istennek, satöbbi – ki miben hisz. Vagy magunknak. Végülis magunk alakítjuk saját sorsunkat. Nemde?

Na nem arra gondolok, amikor a zéró agysejttel rendelkező polgártárs okoskodik. Hanem arra a jó kis nagyon egyszerű módszerre, amivel nehezen eldönthető kérdéséket megoldhatunk, döntésre juthatunk, életünk folyásának új irányokat adhatunk, jelentős terhektől megszabadulva.

Miről is van szó? Pédául valaki az apjával együtt művelte annak 2 hektáros szőlejét, majd apja halála után megörökölte. Dolgozik benne tovább, de már eléggé tele van a hócipője, nem ér rá, anyagilag sem éri meg. De hát mégiscsak apai örökség, meg annyit dolgoztak már vele, és szépen rendben van tartva, mégsem adhatja el!? Jó kis csapdahelyzet.

Vagy nem érzem jól magamat a munkahelyemen, hülye a főnök, de legalább már megszoktam a rigolyáit, más helyet keresni meg mégiscsak bizonytalan.

Vagy van egy kis hotdogos bódém már 5 éve, és éppen meg is élek belőle, de nem nyereséges annyira hogy tartalékoljak, sőt szabadságra sem nagyon tudok menni, mert akkor meg kiesne a bevétel. De nem hagyhatom abba, mert annyi munkát beleöltem a kis bódémba, meg szépen berendeztem 5 éve legmodernebb gépekkel, amelyeket most csak bagóért tudnék eladni.

Vagy a ruhás szekrényemben halmokban a ruhák, amiket már évek óta nem vettem fel. De hát csak nem dobom ki a használható ruhát?

Ilyenkor kell feltenni a következő kérdést: Ha a mostani helyzetben és mostani tudásommal kellene ezt nulláról elkezdenem, elkezdeném? Ha meg kéne vennem a szőlőst annyiért amennyit most kaphatnék érte, akkor megvenném? Ha több lehetőségből választhatnék, ide jönnék dolgozni újra? Ezeket a ruhadarabokat, amiket nem hordok, megvenném ma újra?

Ha a válasz NEM, akkor változtatni kell! Hagyjuk abba, adjuk el, dobjuk ki, cseréljük le, csináljunk mást! Bazi nagy megkönnyebbülésben lehet részünk! Ámen.

Ma reggeli futás közben egy prédikációt hallgattam. Már másodszor ugyanazt. Pedig nem vagyok hívő.

Múltkor egyik kedves rokonunk említette, hogy hallgatott egy jó podcast-et, aminek az a címe: „Jól van ez így…”. Rákerestem a Spotify-on, hátha érdekes lesz. Amit én megtaláltam, az Weltler Martin kábé egy órás prédikációja volt valamiféle keresztény gyülekezet előtt. Szerencsére érdekesen beszélt, nem vitte túlzásba az Istenezést, hanem inkább beillett egy pszichológiai önfejlesztő előadásnak. Ateisták is nyugodtan meghallgathatják, nem lesz szentlélek-mérgezésük tőle.

Mi a lényeg amit magamnak leszűrtem?
Az egész arra épül, hogy elmagyarázta, mit is jelent a „kognitív disszonancia redukció” kifejezés. Nagyjából azt, hogy amikor tudatosítjuk hogy nincs összhang a között amit teszünk és amit helyesnek gondolunk, akkor igyekszünk valami jó magyarázatot, indoklást találni arra, hogy miért is jó az úgy ahogy van, és hogy nem is érdemes vele foglalkozni, meg hogy nem is olyan fontos, satöbbi. Ezzel csökkentjük a lelki feszültséget.

Például az alkoholista tudja hogy nem jó, hogy annyit szlapál. De rövid az élet, meg élvezni kell az életet, nem kell stresszelni, és ő jól érzi magát bódult állapotban, nem izgatja magát mások földhözragadt dolgai miatt, meg nem érdemes a munkától megszakadni csak azért hogy a főnök új kocsit vehessen, akkor végülis neki is megvan a saját igaza. Máris enyhült a lelki feszültség, mert valamilyen szempontból nem is rossz hogy szlapál.

Mindennapi életünkben is sokszor találkozunk olyan helyzetekkel, ami nem nagyon felel meg, nem jó, mégis leggyakrabban csak legyintünk: jól van ez így! Hülye a főnök? Nem megyek máshová, mert minden főnök hülye, jól van ez így. Túl sokat mutat a mérleg? Azt mondták a híres dundi modellek, hogy olyannak kell elfogadni magunkat, amilyenek vagyunk! Tehát nem baj ha nem mozgok semmit, tömhetem magamba a chips-et, jól van ez így! Hogy nem bírok felmenni a második emeletre anélkül hogy szinte ki ne szakadjon a tüdőm? Ott a lift, jól van ez így! Meg kéne tanulnom angolul, hogy jobb munkát találjak? De hát nincs időm (napi 3 óra tévézés mellett), meg lenne most is egy lehetőségem, de nem lehet három hónap alatt megtanulni angolul (mondja ezt már 15 éve), jól van ez így!

Van egy fohászkodó gondolat is, amit kedvelek:
Adj Uram erőt, hogy megváltoztassam, amit meg tudok,
türelmet, hogy elviseljem amit nem lehet megváltoztatni,
és adj bölcsességet is, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni!

Jómagam is már több alkalommal voltam híján a kellő bölcsességnek. Vagy azt hittem valamiről hogy meg lehet változtatni, és fejjel mentem a falnak, vagy a gyakoribb, hogy elviseltem valamit, amit amúgy meg tudtam volna változtatni. Mert miért is gondoljuk azt, hogy ha valami 20 évig működött egy módon, annak ezután is pontosan ugyanúgy kell lennie? Akkor is ha egyre több a kényelmetlenség, egyre több a disszonancia? Látjuk hogy nem olyan jó amit csinálunk. Mégis egyre több magyarázatot gyártunk, hogy megerősítsük tetteink elfogadhatóságát.

A prédikáció arra lyukad ki, hogy mindig törekedjünk helyesen cselekedni, ahelyett hogy a helytelent próbálnánk akár csak kényelemből kimagyarázni. Apró példa: felkelés után vessük be az ágyunkat – ami jelentheti akár csak azt, hogy a takarónkat nem egy csomóban hagyjuk, hanem szépen laposra hajtjuk. Úgy, hogy ha ránézünk az ágyunkra, töltsön el minket az elégedettség érzése: igen, ezt szépen megcsináltam. Ez már egy siker. Jól indult a napom! Pedig még ki sem léptem a hálószobából.

Van egy olyan mondás: A baj nem jár egyedül. Ez egy statisztikai jelenség, más téren is érvényes, például megyünk az úton és sokáig nem jön szemben senki. Aztán mikor jön szemben egy autó, általában több is jön egy csoportban, vagy nemsokára. Tehát nem csak a baj nem jár egyedül, hanem a siker sem.

Ezért jó ha sikeres művelettel indul a nap, mert a siker sem jár egyedül! Tedd rendbe az ágyad, ne elégedj meg a „jólvanazíggyel”! Lépj a tettek mezejére és tarold le a sikereket egész nap! Ámen.

Ez nem csak a futással kapcsolatban igaz. Bevallom töredelmesen, nem könnyű reggel az ágyból kipattanni (vagyis 50 felett már helyesebb a „kikászálódni” szó). Van hogy 1-2 hetet is kihagyok. De amikor rászánom magamat, a végén mindig megállapítom: jó volt, jólesett!

Pénteken, majd szombaton délelőtt is beálltam raktárosnak. A Fullpost raktárában a kollégákkal sikerült ilyen rövid idő alatt bevételezni és felpolcozni csaknem ezer fajta új árut. Igazi csapatmunka volt, mindenki kivette a részét. A polcok összeszerelésében a hölgyek is serénykedtek, le a kalappal előttük!

Előző napokban készítettünk néhány új, egyszerűsítő funkciót a szoftverünkbe, persze szombaton még találtunk benne hibát, de a programozónk otthonról belépett és percek alatt orvosolta. Így tudtuk folytatni a munkát. Ami szinte lehetetlennek tűnt, mostantól kellő felkészüléssel csak közepesen nehéz feladat. Köszönettel tartozom kollégáimnak, akikkel együtt ha kell, hegyeket tudunk megmozgatni, akár csomag-hegyeket !

Nagy fába vágtuk a fejszénket a Fullpost cégben. Folyamatokat szervezünk. Lean alapelvek mentén szeretnénk rendet vágni a káoszban. A jól működő káoszt egy még jobban működő, szervezettebb rendszerré szeretnénk előléptetni.

Péter, kiváló kollégám, kifejezte reményét hogy nyárra nagyjából megleszünk. Megmosolyogtam . Igyekeztem nem lehangolni, de kifejtettem, hogy én annak is örülni fogok, ha év végére már úgy fogjuk érezni hogy látjuk a fényt az alagút végén. Mert most még csak az első fázison vagyunk túl: láttuk az alagutat a fény végén. Beléptünk. Az ilyen vállalkozós alagutak tulajdonsága meg az, hogy bár haladunk benne előre, az alagút vége csak nem akar közeledni, sőt gyakran az az érzésünk támad, mintha minden egyes lépéssel az alagút vége egyre távolabbra kerülne.

Na, ezért fogunk sokat tanulni menet közben! Mindent úgysem tudunk egyszerre megoldani, mert minden megoldott probléma három másikat vet fel. Így a klasszikus módszerben nem nagyon hiszek: miszerint jó alaposan ki kell gondolni a rendszert, aztán majd bevezetjük. Muszáj lesz apró lépésenként haladnunk, megpróbálni priorizálni, és lehetőleg ha valami rész-megoldást kitaláltunk, azt rögtön bevezetni, hogy legalább egy-két dolog flottul menjen, vagy menet közben mielőbb derüljön ki hogy még mindig nem jó amit kitaláltunk. Mert sokszor lesz úgy is. Próba, változás, újabb próba, változás, aztán az ikszedik módszer beválik.

Legalább gyakorolhatom a vezetői felelősségvállalást: ha nem működő utasítást adtam, be kell ismernem hogy nem működik. Nyíltan a kollégák előtt. A főnök sem mindentudó. A főnök is tévedhet. Persze azt elvárom hogy legalább kipróbáljuk, hogy ne a változás elleni ellenszenv miatt ne működjön valami, hanem valódi próba mutasson eredményt. Ilyenkor fel kell tűrni az ingujjat, és ha kell, én rakodom fel a legmagasabb polcra. Hogy megtapasztaljam, vajon mennyire kivitelezhető amit elvárok másoktól.

Hálás vagyok kollégáimnak hogy ölteteikkel, segítségükkel előre tudunk lépni. Egyenesen megható látni a lelkesedést néhány munkatársban, sokszor olyanok is segíteni próbálnak, akik hivatalosan nem is szerepelnek a folyamatban. Jó hogy vannak körülöttem olyan emberek, akiket érdekel a környezetük, és megértik hogy a rendezett, nyugalmas, jó hangulatú munkahely megteremtése közös érdekünk. Aminek alapfeltétele az, hogy termeljünk. Nem keveset, sokat. De erre találjunk olyan módszereket, hogy se meg ne szakadjunk közben, se bele ne őrüljünk .

Isten minket úgy segéljen!

Ezen agyaltam ma reggel futás közben.
Rövid válaszom: IGEN, DE…

Bővebben:
IGEN, mindenki így kezdi az életét, aztán néhányan megmaradnak ebben az állapotban egész életük során. Tehát lehetséges. Nincs rendszer, szervezettség, közép- vagy hosszú távú cél sem. Csak él a mának. És lehet boldog élete!
Konkrétan a vállalkozás területén is a történet így kezdődik: káoszban. A cégalapító kigondol valami hasznos terméket vagy szolgáltatást. Megálmodja – vizionalizálja – az ehhez szükséges céget, felszerelést, embereket.
Belevág.

Aztán szembesül a valósággal. A világ nem működik magától úgy, ahogyan ő azt megálmodta. De szinte emberfeletti igyekezettel ráveszi magát és munkatársait, hogy a kezdeti káosz ellenére elinduljon a termelés, a szolgáltatás, és minél több elégedett ügyfél problémáját megoldják, igényét kielégítsék.

Aztán minél jobban beindul, újabb és újabb problémákkal szembesülünk, ami a kezdeti káoszt fenntartja és tovább színesíti. Persze lehet káoszban is termelni. Egyszer Pista áll a kasszába, máskor Marcsi ér rá. Ha áru jön, mindig valaki átveszi, aztán valahová lerakja. Onnan majd valaki továbbítja a polcokra, ahonnan a vevő leveheti. Az ügyfél Marcsinak szól, hogy csak pénteken kéri az árut. Marcsi akkor szabadságon lesz, Pista meg nem tud semmiről. De megoldják. Jancsi gyorsan kiviszi az árut. Első az ügyfél.
Tehát káoszban is tud működni és bevételt termelni a cég. Sok kis cég ebben az állandó káoszban él, sőt nyereségesen. A cégben dolgozó jószándékú emberek viszik a vállukon, mintegy hullámlovasként egyensúlyozva a káosz-hullámokon. Ha leesik, feláll és folytatja. Amíg tart az energia.

DE! Na igen, van egy “de” rész is.

Ha a cégben bonyolultabb folyamatok vannak, ahol több embernek kell együttműködnie, esetleg egymás utáni lépésekben, vagy úgy, hogy személyesen nincsenek is egy térben, akkor a nagyra növekedést a káosz gátolja, sőt lehetetlenné teszi.

Másik, hogy a káosz állapota komoly lelki terhet ró az emberekre, főként a vezetőkre. Akik ettől könnyen kiéghetnek. Ami nagy kár, mert mire az ember már éppen mindent jól tud, addigra tele lehet a hócipője és otthagyhatja a céget.

Száz szónak is egy(pár) a vége: ha szeretném hogy a cégem növekedjen, miközben jómagam és munkatársaim megőrizzük az ép elmeállapotunkat, úrrá kell lenni a káoszon. Kiirtani. Pontosabban folyamatosan irtani, mint a gyomot. Mert a virágágyást sem csak egyszer kell kigyomlálni, hanem aztán folyamatosan ha feldugja a fejét egy kis gyomocska, le kell csapni rá és kihúzni.

• Megoldás: egyértelmű folyamatok és rendszerek, amelyeket a munkatársak ismernek és megfelelően használnak is. És itt nem csak a szoftver-rendszerekre gondolok, mert azok használata egyes szektorokban alapkövetelmény. Hanem az egyes munkafolyamatok, felelősségi körök, kommunikációs, oktatási és ellenőrzési folyamatok pontos megállapításása és használata.

  Például:

• ha áru érkezik, akkor előre világos legyen hogy éppen ki a felelős annak átvételéért, pontosan hová kell leraknia, kinek hogyan kell jelentenie, és ki a felelős a további lépésért, hogyan szerez tudomást arról hogy lépnie kell, mit és milyen határidőre kell lépnie, azt ki ellenőrzi, ki veszi át, és ki folytatja, és így tovább a következő lépésekben.
• ha reklamál az ügyfél, ki kezeli, pontosan hogyan, kit kell értesíteni, hová kell feljegyezni és mit, hogyan kerül vissza a reklamáció forrásáról az információ mindenkihez aki érintett, hogy lehetőleg ne ismétlődjön a baki.
• ki, hogyan, milyen gyakran ellenőrzi a folyamatokat, ha eltérést tapasztal, akkor ki és hogyan oldja meg
• egyik legfontosabb: ha új ember kerül a cégbe, ki és hogyan tanítja őt be, valamint hogyan folyik a további rendszeres képzése, hogyan értesül a változásokról. Mert változás az volt is lesz is. Sokszor erre “nincs idő”, odaállítják az embert dolgozni, aztán ellesi a munka módját a többiektől, de sajnos azt is amit rosszul csinálnak.
  

  ---

  Mindezt összerakni már önmagában is egy elrettentő feladat. Nagyon kis cégekben, például egy kétszemélyes hotdogos bódéban valószínüleg bele sem vágnak. Megtanulják inkább kezelni a kis káoszt, ami ott még elviselhető mértékű.

  ---

  Ha valami nagyobbat szeretnénk összerakni, akkor fel kell tűrni az ingujjakat és megcsinálni a rendszert. Papírra vetve. Hónapok munkája, nem kevés költség vár ránk. És ha készen vagyunk a rendszer dokumentálásával, hiába kérdezzük “Ott vagyunk már??“. Mert nem vagyunk ott. Még nem. Távolról sem!

  A kidolgozott rendszert át kell ültetni a gyakorlatba. Nem elég ha a polcon porosodnak a dossziékban lefűzött leírások. Meg kell győznünk a munkatársainkat, hogy ez mindenkinek jó lesz. Majd megtanítani mindenkinek a rá vonatkozó folyamatokat. Aztán ha kell, erőszakot alkalmazni. A változástól irtózó emberi ellenálláson sokszor buknak el jó elképzelések. Mindig lesz valaki, aki előjön olyasmivel, hogy: Rendben hogy a takarítószereket a bal sarokban kell tárolni, de nem történik semmi, ha itt hagyom a seprűt az asztalom mellett, mert eddigi is itt volt. Jó esetben ez a kérdés már felmerült a rendszer megírásakor, de ha nincs szükség arra hogy a seprű egész nap ott legyen valaki asztalánál, akkor a szabály az hogy a bal sarokban lesz. Ahol mindenki azonnal megtalálja. Nem kell körbekérdezni tíz kollégát, hogy kinél van a seprű. Tudom hogy ez egy banális példa, de sok ilyen apró eltérés összessége okozza a káoszt.

  Tehát ha nincs meg a vezetői elhatározás, hogy az elkészült rendszert bevezesd, majd folyamatosan fenntartsad, minden kis eltérésre lecsapva és azonnal korrigálva, ha kell tűzön-vízen keresztül, akkor annak a kidolgozása is teljesen felesleges. Ezt egyértelművé kell tenni a munkatársak számára. Pontosan szabályozott rendszerben kell müködni. Ami sosem lesz tökéletes, és mindig lehet javítani rajta. De nem az a megoldás, hogy nem tartjuk be a folyamatok szabályait, hanem az, hogy javaslatot adunk a szabályok megváltoztatására, mert a gyakorlat vagy a világ változásai miatt lehet hogy ami tavaly jó volt, azt most már másképpen kéne csinálni. Akkor az erre jogosult személy ez megfontolja, és ha eldönti hogy mostantól másképp van a folyamat, akkor az mindenkire vonatkozik. Aki ezzel nem tud azonosulni, annak sajnos nincs helye a fedélzeten. Találkoztam már ilyen esettel jómagam is.

  Ami jó hír: azt tapasztaltam hogy az emberek nagy része jóindulatú, és hajlandó együttműködni egy közös cél érdekében. A változástól való emberi félelem egy természetes jelenség, bennem is szokott jelentkezni. Meg kell tanulni kezelni. A munkatársak esetében mielőbb és nyíltan kommunikálni kell, hogy ők maguk is vegyenek részt a rendszer folyamatainak kialakításában. Hiszen ők végzik a munkát, van hogy sokkal többet tudnak róla mint a vezető. Ha meg tudjuk győzni őket, hogy a szabályozott rendszer mindenkinek megkönnyíti és egyszerűsíti a munkáját, kevesebb erőszakot kell alkalmazni a későbbiekben.

  Mielőtt bárki megkövezne, “erőszak” alatt itt nem korbácsolást értek, hanem kiadom az utasítást, és meg is követelem annak végrehajtását. Folyamatosan. És azonnal észrevenni a pici eltérést is, és kezelni az. Mert a pázsitból az egy kis pitypangot gyorsan ki lehet húzni. De ha hagytuk megnőni, szétszórja a magját, már sokkal több munka lesz újra szép tiszta pázsitot elérni.
  Na szóval ilyeneken járatom az agyamat mostanában. Munkára fel! 

Mostanában néhány nagyobb vállalkozási célt tűztem ki magamnak, ami lelkesítő és félelmetes is tud lenni egyidőben.

• Lelkesítő, ha valami újat építhetek, ahol sok értékes emberrel tudok együtt dolgozni.
• Félelmetes, mert jelen pillanatban még nem látható át a teljes folyamat a legvégéig:

1. Mennyi idő kell hozzá?
2. Honnan lesz hozzá elég pénz?
3. Találok hozzá elég embert?
4. Lesz-e elég ügyfél?
5. Mi van ha beindul, de aztán bedöglik?
6. Milyen problémák, veszélyek merülnek majd fel?
7. Meg tudjuk majd oldani, vagy esetleg 5 év munka válik majd feleslegessé egy olyan probléma miatt, amit ha most előre látunk, akkor bele sem kezdünk?

A Bibiából „loptam” egy receptet:

„Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.”

A szerencséhez vezető út 3 lépése

Nem tudjuk előrelátni az összes lehetséges akadályt, sőt még a pontos utat sem. De ha van egy célunk, akkor nincs más teendőnk, követni ezt az algoritmust:

1. állapítsd meg, merre tudsz lépni, hogy picit közelebb kerülj a célodhoz
2. lépj egyet
3. ha még nem vagy ott, folytasd az 1. pont szerint

A szomorú valóság az, hogy nagyon sokszor fogsz irányt változtatni a felmerülő akadályok miatt, vagy csupán azért mert a világ is változik. Lehet hogy közben a kitűzött célt is néhányszor le kell cserélni, vagy legalábbis lényegesen módosítani, megemésztve hogy az előző igyekezet és ráfordítás felesleges volt (vagy drága de hasznos tapasztalat).

De ha mindig lépsz egy kicsit előre, előbb-utóbb célba érsz! Kivéve ha megállapítod, hogy a cél nem reális – ezt minden lépés előtt újra kell gondolni – ez jelentheti a siker és megszállotság közti különbséget.

Ha szerencsénk lesz, sikerül! – szokták mondani. A szerencse viszont eléggé megfoghatatlan, senki sem tudja, hogyan lehetne előre bebiztosítani, hogy legyen szerencsénk.

Mi a szerencse?

Én mégis hiszem, hogy szerencséje mindenkinek lehet ☘ . Mert a szerencse lényege a kínálkozó lehetőség megragadása.

Lehetőségek tömege vesz minket körül, csak kevesen veszik észre. Tehát képesnek kell lenned észrevenni a lehetőséget, aztán készen állni megragadni azt. Na ez a szerencse.

Ugyanazt a lehetőséget többen is észrevehetik, de nem mindenki meri megragadni, mert vagy nem mer kilépni a megszokott komfortzónájából, vagy nem meri vállalni az új lehetőséggel járó kockázatot. És főleg nem egy esetleges kudarcot.

Minden megragadott lehetőség olyan, mint egy vállalkozás: nagy részük csődbe megy, de mi csak a legszerencsésebbekről hallunk, akiknek sikerült. Pedig ők is számtalan kudarcot éltek meg az útjuk során.

A szerencse előszobája a kudarc?

A kudarcra tekinthetünk úgy is mint a cél elérhetetlenségének bizonyítékára, vagy úgy is, hogy mindössze azt mutatja hogy még egy lépéssel többet kell megtennünk a célig.

Na, és e kettőt megkülönböztetni egymástól, tudni hogy érdemes-e tovább kitartani – az az igazi művészet! Nem is mindig lehetséges, sokszor csak később derül ki, miután a kudarcokon átlendülve elértük a célt, vagy ha mi feladtuk, de másvalaki mégis megvalósította ugyanazt.

Járj nyitott szemmel, vedd észre a saját szerencsédet!

Ma hajnalban friss fagyos levegőre ébredtünk, ami ideális egy kis futásra. Közben eszembe jutott, hogy nemrég autóvezetés közben a rádióban hallottam Petőfi „Egy gondolat bánt engemet” című versének megzenésített változatát. Egy részletet itt megosztanék:

„Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval: Világszabadság!”

Ezzel kapcsolatban több gondolat is bánt engemet. Létezik-e a szent világszabadság vagy csak jóléti rabszolgaság? Kell-e nekünk valóban a szabadság? Egyáltalán mi az a szabadság? És ha megkapnánk, kivívnánk a szabadságot, tudnánk-e vele mit kezdeni, fenntartani? Képes-e a gyarló ember kezelni azt, amikor saját szabadságának határai beleütköznek egy másik lény szabadságának határaiba? Vajon az úgynevezett „demokratikus” államokban van nagyobb szabadság, vagy egy Isten háta mögötti ismeretlen afrikai törzs életében?

A Wikipédia szerint „A szabadság a kívánt tett megvalósításának lehetősége. Filozófiailag a determinizmus ellentéte. A politikában a szabadságjogok a biztosítékok a kormány kényszerítő intézkedéseivel szemben.”
Hát ez nem sokat segített. Vegyük sorba mindhármat: Azt már tapasztaltuk, hogy ha valaki szabadon megteszi a kívánt tettet, elveszi amit megkívánt, azzal igencsak sárba tiporhatja mások szabadságát. Azt meg nem neveznénk egyetemes szabadságnak.

Ha jól értem a determinizmus ellentétét, az a szabad akarat megnyilvánulása, a döntés szabadsága. Valóban, szabadon eldönthetem, hogy kimegyek a Duna-partra sétálni. Vagy elköltözöm Kolumbiába földet művelni, vagy egy indiai faluba nyomorogni. Vagy itt maradok a demokratikusnak nevezett jóléti rabszolgaságban, fizetem az adót, hogy legyen mit szétlopni. És el is jutottunk a harmadikhoz: a covid-hiszti idején megtapasztalhattuk, mekkora védelmet is jelentenek a szabadságjogok a kormány kényszerítő intézkedéseivel szemben. Minden jog csak addig él, amíg van egy erő, amely érdekelt annak megvédésében és ezért azt megvédi.

A nemzetközi jogban is látjuk: csak akkor érnek valamit a jogok, ha azok megvédése éppen (véletlenül) valamelyik nagyhatalom érdekeit szolgálja. Az iraki és afganisztáni háborúban meggyilkoltak jogaival senki nem törődött, más konfliktus esetén meg lihegő pincsikutyaként állnak sorba a politikusok, hogy vizeletükkel ők is megjelölhessék a helyszínt.

Na de végülis a jóléti rabszolgaságra szerettem volna visszakanyarodni. A rabszolgaság a WIkipédia szerint: az egyetemes emberi jogokat figyelmen kívül hagyó, vagy azokat tagadó külső kényszer hatására létrejövő emberi létállapot, melyben az egyént szabad akarata ellenére, emberi léptékben nem jelentéktelen ideig mások szolgálatára, munka végzésére kényszerítik.

Valóban nálunk megszűnt a rabszolgaság. Nincs külső kényszer, „szabadság” van. Bárki dönthet úgy, hogy nem dolgozik, és vagy elmegy lopni, vagy megél a segélyekből, vagy éhenhal. Mégis: mekkora zseniális ötlet volt a rabszolgaság megszüntetése, és helyettesítése a jóléti rabszolgasággal! Mert jólét van nálunk. Aki nem hiszi, menjen el egy indiai nyomorgó falucskát megnézni. Azután sokkal jobban megbecsüli amije van.

Szóval amíg rabszolgaság volt, a rabszolgatartónak kellett komoly pénzért megvásárolni a rabszolgát, aztán gondoskodni szállásról, ruházkodásról, étkezésről, na meg hogy jó egészségi állapotban legyen a rabszolga, különben nem teljesít. A rabszolgák őrzésére és fegyelmezésére is komoly személyzetet kellett fenntartani.

Aztán a rabszolgaság eltörlésével mindez megszűnt. A munkáltató felveszi az alkalmazottat, a munkájáért fizetést ad neki, amiből levonja az adókat az államnak. Pont. Aztán hogy az ember hol lakik, miből öltözködik, mit eszik, van-e pénze gyógyszerre, az nem érdekel senkit. Ha ezt a rabszolgatartók előre látták volna, rögtön így kezdik!

Tehát maradt nekünk a jóléti rabszolgaság és a demokráciának álcázott szabadság egy formája. Több gondolat is bánt engemet, de végezetül úgy hiszem, hogy az emberi fajtól már ez is jó eredmény, és én személy szerint örülök, hogy legalább ekkora szabadsággal rendelkezünk, mint itt Európa közepén. Sőt! Kevesen élnek a létező szabadságukkal. Hagyják magukat ideológiák, eszement gondolati korlátok által elnyomni, propaganda által agymosni, kitalált veszélyektől rettegni. Ha bekapcsoljuk a híradót: baleset, megölte, kirabolta, lombkorona-sétányt épített, kis panda született. Ebből még a kis panda a leghasznosabb .

Szabadon dönthetünk, hogy nem nézzük a híradót, nem fogalkozunk a politikával, hanem éljük a mi kis „szabad” életünket, szabadon követjük a saját céljainkat. És a sok rossz helyett inkább a jóval kötjük le figyelmünket. Hogy a gyerekünk hogyan cseperedik, hogy a kertben szépen nőnek a növények, hogy csiripelnek a madarak. Szabadon, mint a madár, akire lehet hogy a ragadozó csőre vár, de addig is szabadon repkedhet, élheti az életét!

Végezetül hangulatjavító-napindítónak tudom ajánlani Antal Imre a szokásostól eltérő tolmácsolásában Petőfitől az „Egy gondolat bánt engemet” címú verset.