Gyetven Miklós, Author at Gyetven Miklós blogja

22 nap az élet…

Ma reggeli futásom közben még a tegnap esti Hiperkarma koncert hatása alatt csapongtak a gondolataim. Azt is mondhatnám, hogy még a „dob meg basszus zakatolt a füleimben”

A koncert közben Bérczesi Robi elmondta, hogy éppen 22 napja józan. Kábítószerfüggő múltja után alkoholista lett, és szeptember elején döntötte el hogy leáll a piával is. Újra tiszta szeretne lenni. Drukkolok neki, hogy ezúttal sikerüljön! Mert a statisztika azt mutatja, hogy a függők nagy része sajnos soha nem tud tartósan leállni. Főként ha az ember olyan környezetben mozog, ahol buli, pia, egyéb szerek karnyújtásnyira bármikor elérhetők. Függő marad, hosszabb-rövidebb tiszta időszakokkal.

Szóval 22 nap telt el Bérczesi Robi új életéből. Képzeld Magad! című számában (Bérczesi Róbert feat. Mindenki) így énekel:

Képzeld magad az én helyembe:

újjászülethetsz kéthetente,

Képzeld magad az én helyembe:

újrakezdheted reggelente.

Na szóval, mit tanulhatunk egy drogostól vagy alkoholistától, aki tiszta szeretne lenni? És aki felismerte, hogy az, amit eddig csinált, bár kényelmes és élvezetes volt, hosszú távon nem szolgálja az érdekeit. És azt is fel kell ismernie hogy senki más nem tud ezen változtatni, csak ő maga.

Ha meghozta a döntést. És ha aszerint cselekszik. Mert leszokni nem lehet úgy, hogy eddig 1 liter pálinkát ivott naponta, mától meg csak fél litert szeretne. Vagy azt sem lehet, hogy „holnaptól” leszokom, de ma „búcsúzásként” még jól becsiccsentek. Még nem drogoztam, de bevallom: csokifüggő vagyok, és naponta legalább egyszer az itthoni csokis fiókunkhoz vezet az utam, és legalább egy (két, há ) kocka csokit elfogyasztok. Így a függőségről való esetleges leszokás nehézségét nagyon meg tudom érteni.

Szerencsére (bízom benne) egy átlagember nem küzd drog-függőséggel. De más függőségei, függései bőven lehetnek, akár úgy is hogy észre sem veszi. (Bérczesi is énekli: Mindenki függ valamitől… ) A leggyakoribb eset, amikor az ember ragaszkodik a megszokott, eseteg kellemetlen, de biztonságosnak gondolt szokásaihoz, környezetéhez. Csak panaszkodik, nem érzi jól magát, de nem mer változásban gondolkodni, mert az kockázatos, hátha nem sikerül.

Aztán jönnek a kifogások: túl öreg vagyok már, túl fiatal vagyok, nincs hozzá iskolám, satöbbi.

Természetesen nem minden napunk telik szuper derűs boldogságban lebegéssel. De ha valami nem felel meg, akkor bármikor változtathatunk. És ha a változás nem sikerül, akkor azon megint bármikor újra változtathatunk. És megint, és megint, és megint.

Ahogy Bérczesi énekli: Újrakezdheted reggelente!

Önzés vagy önzetlenség?

Vége a nyári tunyulásnak, lehet újra futkározni. Bár augusztusban is lehetett volna, de nagyon jó kifogás volt, hogy “most inkább nem, mert túl meleg van” .

Borja Vilaseca könyvét olvasom (El sinsentido común = kb. Közösségi józanésztelenség), épp az önzésről szóló résznél tartok. Mi is az az önzés? Ha valaki a saját érdekeit helyezi másoké elébe, hogy valamit nyerjen. Nyerni nem csak pénzt, anyagi javakat lehet, hanem jó érzéseket, kapcsolatokat, szabad időt, élményeket, stb.. Na akkor ezek szerint én önző szeretnék lenni. Nem mindig sikerül, de már eléggé odafigyelek .

Érdemes ezen elgondolkodni, mert az ember sokszor hagyja magát belesodorni olyan helyzetekbe, amelyek nem az ő saját érdekeit szolgálják, hanem másvalakiét. Aki jobban műveli az önzőség “tudományát”. Aztán azt vesszük észre, hogy egész életünk mások érdekeit szolgálja, szinte semmi sem szól arról, mi magunk mit szeretnénk. Vagy még el sem gondolkodunk ezen.

De végülis minden ember önző. Na de hogy merek ilyesmit állítani? Matematikai indukcióval bizonyítható. Az állításom ez: ha mindenki ismer legalább egy önző embert, akkor őmaga is önző. Így aztán mindenki az. Miért is? Nagyon egyszerű! Ha valakit önzőnek tartasz, akkor azt azért teszed, mert úgy látod hogy nem a te érdekeid szerint viselkedik, hanem azzal szemben a sajátját helyezi előtérbe. Na és itt van a kutya elásva: ha azt szeretnéd hogy saját érdeke helyett a tiéd szerint cselekedjen, akkor máris önző vagy! Üdv a csapatban! .

Persze az önzésnek is van két fokozata, első az egoista önzés, második az altruista önzés – amit általában önzetlenségnek szoktak nevezni, de mégis önzés. Hogy ne mutassam magamat túl okosnak, bevallom hogy meg kellett néznem, pontosan mit is jelent az altruizmus szó. Hát annyit, hogy valaki akár saját kárára is segíti fajtársait (ez esetben embertársait). És hogy az altruista miért önző mégis? Bár látszólag áldozatot hoz azért hogy segítsen másokat, mégis nyer vele valamit.

És itt most nem azokról beszélek, akik nyilvánosan “segítenek”, általában választások előtt, hogy aztán közmegbecsülést és szavazatokat szerezzenek. Inkább azokról, akik saját jószándékuktól vezérelve segítenek másokat, és nem okvetlenül verik nagydobra. Mégis nyernek: boldogabbak ettől, örülnek hogy segíthetnek másoknak, és hogy ezzel némileg jobbá teszik a világot, jobbá teszik az emberi kapcsolatokat.

A másokon való segítéshez muszáj hozzáfűznöm: eddigi tapasztalataim alapján leszűrtem, hogy csak annak érdemes segíteni aki valóban rászorul és el is fogadja a segítséget.

Az meg nem rászoruló, aki képességei birtokában tehetne sanyarú helyzete ellen, de nem tesz semmit, hanem várja a sült galambot. Jó példa erre a munkaképes kéregetők esete.

Végülis azt szűrtem le, hogy kell egy jó adag egoista önzés, hogy ne hagyjuk magunkat oktalanul kihasználni, hogy életünket úgy irányítsuk, ahogy nekünk megfelel. Hogy megtaláljuk saját életünk értelmét és lelki békénket e zaklatott világban. Aztán ha emellett tudunk segíteni másokon (akár jó példával, akár tanáccsal, akár tettekkel), akkor sokkal jobban érezhetjük magunkat a bőrünkben.

Gyóntam vagy kértem?

A minap megnéztük a veszprémi várat, ahol beültünk a Szent Mihály Főszékesegyház egyik hátsó padjába, hogy megcsodáljuk a templom leegyszerűsített, szinte dísztelen belső terét (a képen a templom üvegablaka, Szent Mihály ábrázolásával).

Minden templomnak van rám egy bizonyos hatása, elgondolkozom ezen-azon. Mivel nem vagyok hívő, viccesen mondtam a feleségemnek, hogy maradjunk egy kicsit, mert nem fejeztem még be az imámat . Azt kérdezte, hogy olyan sok-e a vétkem, amit gyónok, vagy olyan sok mindent kérek-e az Úrtól? Valahogyan automatikusan jött a válasz: Nem. Hálát adok sok mindenért. Az Univerzumnak, az Életnek, vagy nevezzük bárminek (akár az Úrnak).

Hálás vagyok, hogy reggel egészségesen ébredhetek feleségem mellett, akiben jó társamra találtam. Hálás vagyok két nagy fiamért, de feleségem lányaiért is, hogy figyelhetem amint saját útjukat keresgélik a világban. Hálás vagyok hogy minden nap új lehetőségeket tartogat számomra, és hogy jó emberek vesznek körül.

Hálás vagyok hogy magam dönthetek arról, hogy mit tegyek, hogyan éljem az életemet. Hálás vagyok, hogy egyre jobban el tudom fogadni a tőlem eltérően gondolkodókat, és hogy eldönthetem, ezek közül kivel érdemes kapcsolatot tartani, és ki az akit érdemesebb elkerülni. Hálás vagyok, hogy megtanultam indokolt esetben bevenni a „leszarom”-tablettát, és nem hagyni feleslegesen megzavarni a lelki nyugalmamat. Hálás vagyok ha süt a nap, ha esik az eső, hogy a természet része lehetek, hogy láthatom a mezők sokszínű virágait, hallhatom a fák lombjának susogását a szélben, hajnalban a madarak csicsergését.

Mindannyiunknak van miért hálásnak lennünk! Ámen.

Friss könyv-zsákmányaim

Kirándulás közben szeretek betérni nagyobb helyi könyvesboltokba, élvezettel böngészgetni a személyiség-fejlesztő, vállalkozói, gazdasági és hasonló témájú könyvek közt. Idei spanyol utunkról sem tértem vissza zsákmány nélkül.

Először Lloret de Mar-ban találtunk rá a “Galissá” könyvesboltra, ahol kisvároshoz képest elég sokféle könyvük volt, találtam is 4 érdekeset. Aztán kedvencem, a barcelonai “Casa del Llibre” széles választékában turkálhattam. Ebben a boltban egész nap tudnék válogatni. Bár visszafogtam magamat, de itt is 4 új könyvvel jöttem ki. Végül szintén Barcelonában a “Llibreria Hispano Americana” műszaki könyvesboltban legeltettem szemeimet a könyvespolcokon. Még plusz 2 darab a szatyorba.

Az egyikben már a 110. oldalon járok, (Borja Vilaseca: El sinsentido común – magyarul a szójátékos címet úgy lehetne lefordítani hogy a “Közösségi józanésztelenség”, témája az önismeret, saját életünk értelmének és céljának megtalálása, és elszakadás a társadalom által ránk erőltetett, belénknevelt értelmetlen korlátoktól, félelmektől. A többi 9 könyv önismereti, vállalkozói, üzleti, pénzügyi témákkal foglalkozik. Alig várom hogy habzsolhassam őket.

Vannak, akik lenézik az úgynevezett „önfejlesztő” vagy „hogyan legyünk sikeresek” típusú könyveket, mert hogy csak általános frázisokat puffogtatnak, és hogy akkor mindenki sikeres és boldog lenne, ha csak elég lenne elolvasni pár könyvet. Való igaz. Gyakran ezek a könyvek felesleges szószaporításnak tűnő tartalomba csomagolják a mondanivalójukat. Az olvasó feladata, hogy megtalálja azt a néhány kulcs-mondatot, vezér-gondolatot, amit ő a saját életében fel tud használni. És ez mindenkinek más lehet akár ugyanabból a könyvből. Na meg van akinek részletesebb magyarázat, példák és szemléltetések szükségesek, hogy befogadja az információt. Nem kell egyetérteni az egész könyvvel, én már akkor is örülök, ha mindegyikben találok 1-2 fontos és hasznos mondatot.

Na és nem elég elolvasni az okos könyvet, sőt megtalálni a lényeget. Két fontos lépés még hátravan:

Első: Elfogadni és befogadni az információt, ami esetleg lényegesen különbözhet az eddigi hiedelmeinktől, és esélyt adni hogy esetleg felhasználható számunkra.
Második: ami nagyon nehéz, és kevesen teszik meg: a szerzett ismeretet hasznosítani, változtatni szokásainkon, megtenni a szükséges lépéseket, rendszeresen, újra meg újra, akkor is ha mások esetleg hülyének néznek minket.

Mert ma az internet korában minden információ (igaz és hamis is) szinte szabadon és ingyenesen elérhető. Aki szeretne valami újat tanulni, hozzájut az ismerethez. Nincs kifogás. Persze minden újabb ismeret azzal a veszéllyel jár, hogy rájövünk, eddigi életünk (vagy annak egy része) hazugságokra épült, és társadalmunk egyes szabályai esetleg nem is annyira a mi érdekeinket szolgálják. És ez nagyon kellemetlen érzés. Még kellemetlenebb, ha emiatt ki kéne lépnünk a komfortzónánkból. Az ismeretlenbe. A bizonytalanba. Miközben az átlagember nem érti, miért nem akarunk együtt haladni a nyájjal. Miért is agyalunk, mit különcködünk? Miért akarunk gondolkodni, amikor már gyerekkorunk óta olyan jól megmondják nekünk hogy mit kell tenni és mit kell gondolni.

Olvassatok! Olyasmit is, amivel tán első látásra nem értetek egyet. Hátha: „az igazság odaát van?!” És ne higgyetek vakon senkinek! Csak a saját józan eszetekre számíthattok. 😇

A munka értelme

A fotón látni hogy már reggel 6 előtt kikandikált a nap a felhők alól, így futás után megint csak a hűsítő Dunában kötöttem ki . A néptelen part csendjében figyelhettem a túloldali Garam-torkolat vízimadarait. Még egy halászsas reggeli zsákmányejtését is megcsodálhattam. Lecsapott a vízfelszínre, majd egy hallal a karmai közt alacsonyan szállva repült a partra. Így nem „a la carte” reggelizett, hanem „a la part”.

Futás közben egy podcast-ot hallgattam a munkahelyi kihívásokról, munkahelyi fásultságról. Hogy sokkal jobban érzi magát a munkahelyén az az ember, aki tudja, hogy van értelme annak amit csinál. Valóban fontos kérdés: miért is dolgozunk?

Csípőből jöhet a válasz: pénzért, hogy kapjunk fizetést és tudjunk belőle kaját venni. Ez alapból igaz is, gondolom sokan ha tehetnék, szívesebben heverésznének otthon, mint hogy korán keljenek és x óráig dolgozzanak valami lélekölő munkahelyen. De ennyire kiábrándító lenne a helyzet?

Azt gondolom, hogy általában minden munkának van valami fontosabb értelme azon kívül, hogy fizetést kapunk érte. Vegyünk egy fontos pozíciót: az utcaseprő. Ne nevessen senki! Fontosabb mint a polgármester! Miért?

Gondoljunk csak bele: ha az utcaseprő egy hónapig nem csinál semmit, az komoly látható következményekkel jár. Ugyanez a polgármester esetében? Tán észre sem vehető

. Na és mi az értelme az utcaseprő munkájának? Hogy tiszta, rendezett az utca, hogy jó érzéssel tudnak mások is ott tartózkodni. Néha elnézem, ahogy Párkányban a sétálóutcát takarítják, vagy a virágágyásokat rendezgetik, locsolják, ápolják.

Sokan lenézik ezt a munkát, de nagyra becsülöm azokat az embereket, akik hajnaltól azon serénykednek, hogy amikor mi napközben kisétálunk a városba, frissen locsolt szép virágágyásban gyönyörködhessünk, élvezhessük a tiszta környezetet. Remélem hogy ők maguk is megtalálják az örömet a saját munkájukban, és tudnak örülni az eredményének.

Vállalkozói szemmel is ugyanez a helyzet? Miért alapítottam tavaly a Fullpost céget? Hogy majd pénzt keressek vele? Persze, egy vállalkozásnak nyereségesnek kell lennie, és pénzt kell termelnie, bár az első 1-2 évben inkább nyeli a pénzt. De kell lenni valami motivációnak, valami célnak, hogy valamilyen formában jobbá tegyük a világot, hogy megoldjunk valamit, segítsünk valakiknek.

Az én kihívásom az volt, hogy segíteni a webshop tulajdonosoknak, hogy ne kelljen az áru raktározásával, csomagolásával bíbelődniük.

Hát ez nem nagy eresztés – mondhatná bárki, hisz egy árucikket bárki polcra tud tenni, aztán meg be tud rakni egy dobozba. Ez még így önmagában nem is túl izgalmas.

Ami engem felvillanyoz: kollégáimmal létrehoztunk egy céget, egy rendszert, egy csapatot, amely nem csak egy árucikket becsomagol, de például a tegnapi napon 1500 csomagot összekészített, becsomagolt és négy különböző futárszolgálatnak átadott. És ezek nagy része másnap már a címzettnél lesz Szlovákiában és Magyarországon, olyan nevű településeken is, amelyekről eddig nem is hallottunk, egy részük meg más Európai országokba fog megérkezni az elkövetkező napokban.

És ez még csak a kezdet. Ez nem kis feladat, és mindenkinek meg kell fognia a munka végét. Emellett akár én, akár kollégáim, akkor járunk jól lelkileg, ha látjuk, mi is a munkánk értelme. Nem az, hogy halálra dolgozzuk magunkat és csomaghegyeket halmozzunk fel.

A munkánk értelme, hogy a webshopokat müködtetők ránk bízhatják árujukat és mi levesszük a raktározás és csomagolás terhét a vállukról. Segítjük őket, hogy még több vevőjüknek szerezhessenek örömet árujukkal. A munkánk értelme az is, hogy tudatosítjuk: valahol egy kisgyerek épp arra a csomagra vár, amit mi készítünk össze és csomagolunk. És ha megfelelő árut teszünk a csomagba, gondosan csomagoljuk, hogy meg ne sérüljön útközben, és a bejövő rendelések mindegyikét még aznap kiküldjük, hogy lehetőleg másnapra megérkezhessen – ezzel örömet szerzünk annak a kisgyermeknek, akit nem is ismerünk.

Hiszen tudjuk: ha mi rendelünk webshopból, mi is gyermeki örömmel vesszük át a megrendelt árucikket, és mi is örülünk ha gyorsan és rendben megérkezik a rendelésünk.

Szakítsunk néha egy pillanatot a mindennapos „robot” közben és gondoljunk arra: ha jól végezzük a munkánkat, az valakinek örömet okoz, valakinek megoldja a problémáját, valakin segít, valakinek szükséges. És bár érezhetjük hogy csak egy kis fogaskerék vagyunk a gépezetben, álljunk úgy a munkához, hogy mi egy kicsi, de FONTOS fogaskerék vagyunk, és nem nézetjük le magunkat hanyag hozzáállással. Ha csak annyi is a dolgom, hogy a címkét a csomagra ragasszam, az a címke legyen úgy odatéve, hogy azt bárkinek büszkén megmutathassam: azt a címkét én ragasztottam a csomagra, és az úgy van oda ragasztva, ahogyan a nagy könyvben meg van írva! Mert a saját lelki üdvünk érdekében fontos, hogy mi magunk is értékeljük a saját munkánkat. Hogy mi magunk is lássuk az értelmét!

Bántalmazott főnökök?

Furán hangzik a megfogalmazás, mert általában ha munkahelyi bántalmazó kapcsolatról van szó, alapból az ugrik be mindenkinek, hogy a főnök bántalmazza a beosztottját. Merthogy ő van hatalmi pozícióban, automatikusan az a feltételezés, hogy akkor csak a főnök lehet a bántalmazó.

Na de mi is az a bántalmazó kapcsolat?

A napokban hallgattam néhány beszélgetést ezzel kapcsolatban, ahol főként a párkapcsolatokban előforduló bántalmazásról volt szó. A bántalmazás nemcsak verés vagy más fizikai bántalmazás lehet, hanem szóbeli szidás, megalázó viselkedés is, vagy akár a másik személy érdekeinek, határainak megsértése.

A szakemberek szerint gyakran a bántalmazott sokáig nincs is tudatában annak, hogy ő egy bántalmazott. Mivel a bántalmazó általában a kapcsolat elején nagyon jó fényben tünteti fel magát, a másik félnek nehéz belátnia, hogy a kapcsolatuk bántalmazó formává alakult. Van hogy a bántalmazó nem kimondottan bántani akarja a másikat, egyszerűen csak a személyiségéből (neveltetéséből) kifolyólag ő úgy viselkedik. Tehát úgynevezett „jó ember” is lehet bizonyos kapcsolataiban bántalmazó szerepben, akár úgy hogy ő maga nem is tud róla.

Példa a nyilvánvaló bántalmazó kapcsolatra: alkoholista férj, egyre gyakrabban veri a feleségét. Az szenved, de gyártja a kifogásokat: igaz hogy néha eljár a keze, de milyen jóravaló dolgos ember, kenyérre lehet kenni, csak az alkohol ne lenne!

Ezzel mintegy felmenti a bántalmazó férjét, önmagát pedig megfosztja a jó indoktól, hogy kilépjen a kapcsolatból. Mert egy bántalmazó kapcsolatban egyetlen megoldás van: azonnali kilépés.

Aztán sok bántalmazott ezt azzal tetézi, hogy még saját magát hibáztatja: biztosan én haragítottam meg valamivel, elsóztam a levest, satöbbi, így degradálva le saját magát. Így ideális, hosszú távon sanyargatható áldozattá válik.

Mondhatnánk, hogy ha valaki ezt élvezi, hát lelke rajta. De persze valójában nem élvezi, és az esetleges gyerekeik is ebben a légkörben nőnek fel, ezt a viselkedésmintát látják: egyrészt azt, hogy lehet bántalmazni másokat, másrészt hogy tűrni kell, és nem lehet semmit tenni saját sorsuk megváltoztatására. Ez a kényszerű tehetetlenség szüli a sok lelki beteget.

Na és ennyi bevezető után kanyarodjunk vissza a munkahelyi kapcsolatokra.

Az szokványos és könnyebben azonosítható eset, amikor a főnök a bántalmazó. Például ordibál a beosztottjaival, megalázóan viselkedik velük, lehetetlen feladatokat tűz ki számukra, nem tartja be amit ígért (fizetés, munkaidő, felszerelés, szabadság, stb.), és most az egyéb molesztálási lehetőségeket nem is említem. Első kérdés rögtön, hogy vajon miért hagyja ezt a bántalmazott? Mindannyian emberek vagyunk. Csak azért mert valaki a főnök, még nincs joga megalázóan viselkedni a beosztottjaival. Persze a munka elvégzését meg kell követelni, de nem kell ahhoz lehülyézni a másikat.

Véleményem szerint első és legfontosabb megelőző lépés ilyenkor, hogy a beosztott kulturált módon jelezze a főnöknek, hogy túllépte a határt, és hogy vele így nem viselkedhet. Ha a főnök esetleg olyan családban nőtt fel, ahol ez a viselkedés normális, akkor ebből rájöhet, hogy a viselkedése bántó és megengedhetetlen. Hiszem, hogy az esetek jelentős része ezzel megoldódik, mert a bántalmazók egy része csak olyat bántalmaz, aki hagyja magát. A többi esetben sajnos egyetlen megoldás van: a kapcsolat azonnali megszakítása, tehát másik munkahely (vagy másik főnök, ha van rá lehetőség).

Végül eljutottunk a címben jelzett szituációhoz: a főnök a bántalmazott. Mi a „csuda”? – kérdezhetnénk.

Nekem egy pszichológus magyarázta el, hogy ilyen lehet. Például mint főnök, felveszek egy embert, hogy végezzen egy bizonyos munkát, azon belül feleljen néhány dologért. Ha az a helyzet áll fenn, hogy nekem kell beavatkoznom, mert az illető akár direkt, akár csak hanyagságból, lustaságból, tudatlanságból, makacsságból, tapasztalat hiányából nem végzi a feladatát, akkor nekem mint főnöknek kell a problémákat megoldanom, és az azok által okozott lelki terhet cipelnem. Ráadásul ha reggel utasítást adok egy feladat elvégzésére, azt a beosztott bólogatva meghallgatja, majd a nap végén azzal szembesülök, hogy egészen mást csinált, és azt sem rendesen, magyarán „b..szott rá”, engem meg „megb..sz a méreg”, máris lelki bántalmazás áldozata vagyok.

Ilyenkor a helyes megoldás: rögtön az első legkisebb kilengéskor kulturált de határozott visszajelzést adni: megmondani hogy viselkedése nem megfelelő, és változtatnia kell, ha maradni szeretne. Természetesen egy alkalmazottat lecserélni mindig macerás, ezért érdemes segíteni az illetőt, hogy megtalálja a helyes utat. Vagy másik posztra áthelyezni, mert sokszor aki egyik helyen alkalmatlannak bizonyul, egy másik helyen szuper munkaerő lehet. DE! Ha ennek ellenére sem teszi a dolgát úgy ahogy elvárom, akkor Trump módszere a szükséges, mindenféle szépítgetés nélkül: You are fired! (Ki vagy rúgva!).

Ehelyett a „jólnevelt” főnök könnyen eshet a bántalmazó kapcsolatok csapdájába: kifogásokat gyárt, gondolatban mentegeti az alkalmatlan beosztottat: de hát olyan jó ember, igaz hogy x feladatot sosem képes megcsinálni rendesen, de viszont szorgalmas: ő érkezik be legkorábban, ő megy el utolsónak, meg szép rendet tart az asztalán, nem úgy mint a többiek. Meg együtt golfoztunk a nagypapájával, mégsem rúghatom ki mindjárt az első hónapban. Meg biztosan még tapasztalatlan, kéne neki még néhány hónapnyi időt adni. Vagy ami még rosszabb, a főnök elkezdi saját magában keresni a hibát: Talán nem magyaráztam el neki jól a feladatot, esetleg rosszul kommunikálok? Talán beletapostam a kis lelkébe, hogy rögtön a munkaidő elején feladatot adtam neki, vagy megkértem, hogy amit előző nap elrontott, azt hozza helyre akkor is, ha fél órával tovább kell maradnia?

Így a főnök saját kudarcélményt alakíthat ki, saját lelki problémákat kreálva, az alkalmatlan beosztott meg tovább fékezi a céget. Persze általában a kollégák látják, hogy kik a gyengébb láncszemek, kik nem végzik rendesen a dolgukat. Valakinek végül is el kell végezni a munkát, és a gyenge láncszemek helyett is a többinek kell húznia.

Ez ronthatja a légkört és a csapat teljesítményét, hosszú távon demotiválhatja azokat is, akik amúgy saját maguktól motiváltak és szeretik rendesen elvégezni a feladatukat.

Egy munkaügyi kapcsolat szerintem arról szól, hogy két ember megegyezik, hogy az egyik elvégez bizonyos időben bizonyos feladatokat, felelősséget vállal bizonyos területért, a másik pedig ehhez biztosítja a helyet, szerszámokat, feltételeket, és megegyezés szerinti munkabért fizet.

Ameddig mindkét fél úgy gondolja, hogy ez a kapcsolat az ő saját érdekeit is szolgálja, addig van értelme. Ha bármelyik fél kételkedik ebben, vagy úgy érzi hogy már a kapcsolat nincs összhangban az érdekeivel, és nem tudnak új, eltérő megegyezésre jutni, azonnal meg kell szakítani a kapcsolatot. Mindkét fél lelki üdve érdekében.

Szóval munkahelyen is igyekezni kell észrevenni, ha esetleg bántalmazó kapcsolatban vagyunk. Rögtön jelezni a másik félnek, hogy mi nem okés. De ha így sincs változás, akkor nem érdemes senkit győzködni, nevelni, megváltoztatgatni, kényszeríteni. Főként nem érdemes egy percig sem szenvedni. Meg kell szakítani a kapcsolatot. Mert minden vég egy új, jobb kezdete lehet!

A sodrás szélén

Ma reggel is kimelegedtem, futás végén a Dunában hűtöttem le magamat. A part még néptelen volt. Élveztem a hűs vizet, és bámultam a Duna hatalmas víztömegét. A szélén még csak annyira sodor, hogy meg lehet maradni egy helyben, de a közepén már sokkal sebesebben és erőteljesebben hömpölyög.

Jól látható a sebessége a felszínen úszó faágakon. Ott középen az emberfiának nincs más választása, hiábavaló lenne az ellenállás, agyalás, árral szemben úszás, csak vinne a víz magával.

Társadalmunkban is valahogyan így vagyunk. Sodor minket az ár. A társadalmi elvárások, nevelésünk során belénk plántált szokások, korlátok. Tudjuk, hogy az iskolarendszer és az egész nevelési rendszer nem az önállóan gondolkodni tudó és akaró egyedeket hivatott kinevelni, hanem a könnyen kezelhető engedelmes tömegeket, akik nem kérdeznek és lehetőleg nincsenek eretnek gondolataik, kétségeik a rendszer szabályaival kapcsolatban.

Így 50 felett már gyakran gondolkodom e témán, sokszor érem tetten magamat: nicsak, megint birkaként viselkedtem. Habozás nélkül megtettem ezt vagy azt, csak mert valaki azt „kérte”. Vagy nem tettem meg amazt, mert úgy neveltek, hogy azt nem illik, meg hogy mégis mit fognak majd szólni az emberek. Mindennapi apróságokról van csak szó, de mégis sokkal gyakrabban fel kell tennem magamnak a kérdést, mielőtt választ adok valakinek vagy megteszek valamit:

Mit diktál a saját érdekem, saját személyiségem? Miért is kellene mások elvárásainak megfelelnem miközben az esetleg terhemre van? Miért kellene mások ügyeiért felelősséget vállalnom?

Egyik példa volt a covid-hiszti és oltások kérdése. Nem volt olyan egyszerű dolog felvállalni sokaknak, hogy ők nem szeretnének kísérleti oltásokat kapni. Mert a fősodor azt mondta hogy kell, meg hogy ki lesznek tiltva innen meg onnan az oltatlanok, sima fasiszta taktikával másodrendű polgárok lettünk. De miért kellene hagyni hogy kísérletezzenek rajtam csak azért, hogy valaki degeszre keresse magát az oltásokból?

Másik jó kis példa: a kéregetők. Na persze hogy ha „jó embernek” szeretnénk látszani magunk vagy mások előtt, akkor ugye adakozunk a rászorulóknak. Megnézhetjük e helyzetet két szempontból:

1. a kéregető kér, én meg eldöntöm hogy szeretnék-e adni. És bármelyik döntést meghozhatom, mert elvileg önálló autonóm lény vagyok. És nem kell indokolni hogy miért igen, vagy miért nem. És a kérő fél ezt el kell hogy fogadja

2. mérlegelhetem, hogy ha a láthatóan mozgásképes és munkaképes kéregető tőlem munka nélkül megkapja a pénzt, amiért én saját szabadidőm rovására megdolgoztam, akkor az vajon milyen irányba viszi el a társadalom fejlődését? Hogy szeretnék-e azért dolgozni, hogy a munka nélkül kéregetőknek osszam a pénzt, vagy inkább azt az időt pihenéssel töltöm.

Harmadik kedvenc példám, amit már sikerült jól megoldanom: Itt-ott telefonon hívogatnak, hogy felmérést végeznek és kérdezgetni szeretnének, vagy hogy részvénypiaci befektetési információkat szeretnének adni. Na ezeknek rögtön az első mondatom ez: Köszönöm, nem szeretnék részt venni a felmérésben / Köszönöm, nem érdekel, és információt sem kérek.

Ezt az esetek 80%-ában megértik és elköszönnek, bontják a vonalat. A maradék 20% folytatná a dumáját, annak még egyszer elismételem ugyanazt, de már nyomom is ki a beszélgetést. És nagyon jól esik hogy „bunkó módon” kinyomtam. Ja persze el is mentem a telefonszámot hogy SPAM, így legközelebb fel sem veszem, csak jólesően kinyomom.

Sokat kell még tanulnom, tudatosodnom, hogy a sodrás szélén maradjak, hogy le tudjam tenni a lábamat bármikor, akármilyen hülyének is néz a nagy tömeg. Mert jobb ha tudjuk: akárcsak a birkanyáj a terelő kutyák által ijesztgetve, mi magunk is különböző „veszélyek” elől „megvédő” erők által vagyunk állandó félelemben tartva és terelgetve a fősodorba. És az állandó félelemnek, stressznek, bizonytalanságnak köszönhetően egyre rosszabb a nép egészségi állapota. Ami újabb félelem-spirált és valakiknek kitűnő üzleti lehetőséget is jelent.

Bízom benne hogy ha a tömegek számára nincs is igazán kiút, egyes egyének megtalálhatják lelki békéjük kis szigetét. Itt, a sodrás szélén.

Átlagosan nem átlagos

Tegnap egy könyvben érdekes megállapítást olvastam: az átlagos embernek egy heréje van. Mivelhogy 8 milliárd ember él a földön aminek fele kb férfi 4 milliárd szorozva kettővel az 8 milliárd here, plusz a 4 milliárd nőnek nincs (kevés kivételtől eltekintve ), amiből kijön az átlag 1. Ha ezt továbbgondoljuk, akkor az átlagembernek 1,999999 keze és 1,999999 lába van, mert az átlagot kissé lerontják azok, akiknek nincs meg mind a kettő.

Nevetségesen hangzik, de lehet hogy a többi átlagolás eredményét is jó lenne óvatosan kezelni. Aztán a nagy átlagolásból jön ki a statisztika, ami a pontatlan számok pontos összege. És egyesek szerint a statisztikával bármit be lehet bizonyítani, akár még az igazságot is. Persze kérdés hogy melyik igazságot? Mert az mindenkinek megvan a sajátja. Hát mindegyiket! Mindenki tud olyan statisztikát találni, hogy az alátámassza a saját kis igazságát.

Netes forrásokból megtudhattuk, hogy az átlagember naponta(!) 4 óra 55 percig nézi a tévét. 5 óra naponta! Ennyi idő alatt két nyelvet plusz még egy szakmát meg lehetne tanulni. Azoknak, akik sírnak hogy nem találnak munkát, mert nem tanulhattak szakmát.

Van 5 óra tévézésre, miközben az általános panasz: nincs időnk semmire. Persze ebben is lehet turpisság, mert aki elfoglalja magát értelmesebb tevékenységgel, az lehet hogy alig néz tévét, míg mások egész nap, és így jön ki az átlag.

Visszatérve a könyvhöz amit tegnap fejeztem be (John D. Barrow: 100 alapvető dolog, amiről nem tudtuk, hogy nem tudjuk). Aki szereti a matekkal vegyített érdekességeket, és szeret kissé utánagondolni a dolgoknak, annak tudom ajánlani elolvasásra.

Egy másik átlagokkal összefüggő jó példa a könyvből a szélerőművek példája:
A szél energiája arányos a szélsebesség köbével, tehát az egyszerűség kedvéért ha átlagosan 5m/s az év folyamán a szélsebesség, akkor 5*5*5=125 egységnyi energiát termelhet évente a szélerőmű. Persze ez nem így van, mert hagytuk magunkat becsapni az átlagos szélsebességgel. Mert mi van ha az átlagos 5 m/s úgy jön ki, hogy az év felében egyáltalán nem fúj a szél, a másik felében meg 10 m/s a sebessége. Ekkor a megtermelt energia 1/2 * 10*10*10 = 500 egységnyi, ami lényegesen eltér a 125-től, amit az átlagos szélsebességből számítottunk ki.

A valóság valahol a kettő között van. Érdemes hát mindig kételkedni az átlagokban és azok jelentésében, jelentőségében.

Ezzel induljunk is neki az átlagosan nem átlagos mai napunknak!

A világ összes ideje

Ma reggel nem tűzött a nap, kellemesebb volt a futás. Közben egy podcast-et hallgattam, interjút Ivánka Ivánnal, aki zsenge 25 éves kora ellenére már négy vállalkozást összerakott, majd eladott. Aki tudja miről van szó, annak az álla egyszerűen ilyen hallatán leesik a padlóra. Sokan ezt egész életük alatt sem lennének képesek összehozni.

25 évesen még azt gondoljuk, rendelkezésünkre áll a világ összes ideje. Aztán 50 felett már tudjuk hogy nem. 60 felett meg már érezni is lehet (azt mondják ). Ifjú korunkban még bármibe belevágunk, nem agyalunk azon, hogy vajon belefér-e az életünkbe, lesz-e rá elég idő, vagy hogy az eltöltött idő vajon hasznosul-e, lesz-e kellő hozadéka. Mert lehet egész nap intenzíven Netflix sorozatokat nézni, de ez az intenzív időtöltés nehezen értelmezhető jövőbe mutató befektetésként. Vagy ha valakit érdekel például a programozás, órák repülnek el észrevétlenül, míg koncentrálva, szinte kizárva a külvilágot, elkészül az új program-csoda.

A 80-as években már az is csoda volt, ha kinyomtattam a prímszámokat 1-től 1000-ig. Ami azt jelentette, hogy 9-tűs nyomtató ciripelte fel egy papírlapra, én meg áhítattal szemléltem a csodát: a kis pöttyök számokat formáltak a papíron. Manapság már minimum 3D-s virtuális, realisztikus grafikás és felhő-alapú cuccnál kezdődik a valami. Amihez irdatlan mennyiségű információt kell átlátni és értelmesen kezelni. És irdatlan mennyiségű idő kell. Sok ember ideje. Jól szervezve, egymással együttműködve, egymás eredményeire épülve, nem feltalálva újra meg újra a kereket.

Visszatérve a 25 éves sráchoz: kérdezték hogy mégis hogyan volt képes erre az eredményre. Az egyetlen mondat amit válaszából kiemelnék: Nem mikromenedzselt.

Azannyaköcsögit! Na ezt kéne megtanulnom! Oké tudom elméletben, mégis számtalanszor belecsúszom. De már igyekszem kikecmeregni a mikromenedzselés csapdájából.

Ami azt jelenti hogy apró dolgokkal is foglalkozik a felső vezető, pedig a dolga az lenne, hogy delegál és olyan vezetőket (és rendszereket) alkalmaz, akik képesek az embereket úgy irányítani, hogy az apró dolgok eleve jól el legyenek rendezve.

A világ összes ideje nem áll rendelkezésre. Ha új dolgokat fogadunk be életünkbe, gyömöszölünk be naptárunkba, törvényszerűen szembesülünk a kérdéssel: oké, de akkor valamit ki kell hagyni, mert 8 órába nem fér bele 10 óra. Van amit meg lehet oldani delegálással, de van amit el kell engedni. Nem mindig könnyű, mert ha valaki 32 éve alapított egy céget, akkor felelősnek érzi magát érte, meg érzelmileg is kötődik hozzá. De ha már nincs rá ideje, sem lelkesedése, legjobb ha kiszáll és foglalkozik a következő projektjeivel. Az ügyes „exit-császárok” ezt megoldják simán: felfuttatják a céget 3-4 év alatt, aztán kiszállnak, eladják, és foglalkoznak a következő, számukra lelkesítő vállalkozással.

Szóval érdemes néha egy kis naptár-leltárt, felelősségi kör-leltárt készíteni. Aztán fontossági, érdekességi sorrendbe rakni – ami idővel változik. És itt a saját személyes szempontjaink a lényegesek: mit szeretünk csinálni, mi hasznos nekünk magunknak, mi tölt el lelkesedéssel? Ne törődjünk azzal, mit gondolnak rólunk mások, ne mások érdekeit figyeljük, ne azok szerint éljük az életünket! Majd mások a saját gondjaikat megoldják ahogyan nekik jólesik. Saját életünkkel kapcsolatban kőkeményen önzőnek kell lennünk. Aztán a sor végén szereplő tételeket abbahagyni, eladni, elajándékozni, másnak átadni …
…még mielőtt letelne „a világ összes ideje”.

Nyelv-köszörülés

Ma reggel hiába keltem ötkor, már 22 fok volt, alaposan kimelegedtem. Futás végén a Dunában hűtöttem le magamat, bár annak vize is már 21 fok fölé melegedett.

Futás közben egy podcast-et hallgattam, ami azzal foglalkozott, hogy a több nyelvet beszélő emberek gondolkodása miben térhet el a csak egy nyelvet beszélőkétől, és mennyire könnyű vagy nehéz az egyes nyelvek közt váltogatni, ha több nyelvű közegben vannak.

Jómagam áldásnak tartom hogy Dél-Szlovákiában nőttem fel, szlovák-magyar vegyes közegben. Sajnos az alapiskolában (magyar nyelvű) még nem szerettem a szlovák nyelvet, ami csak részben írható a nem túl hatékony nyelvoktatási módszertan rovására. Ami csak a mi extra hülyeségünk („mi” alatt a Szlovákiában élő magyar anyanyelvű közösséget értem), az az, hogy történelmi vélt vagy valós sérelmek miatt sokan eleve ellenérzést táplálnak a szlovák nyelv iránt, és egyszerűen nem hajlandók megtanulni és használni azt.

Ezt a rossz példát látják a gyerekek is, nem csoda ha gyatra a magyar ajkúak szlovák nyelvtudása, hiába tanítják 9 évig a szlovák nyelvet az alapiskolában, nem kis óraszámban. Pedig 9 év alatt hottentottául is meg lehetne tanulni. Ennél jobb lehetőség nincs is egy idegen nyelv megtanulására, mint hogy abban az országban élünk.

Én középiskolás koromban kedveltem meg a szlovák nyelvet, bár magyar nyelvű középiskolába jártam, de a szlovák nyelvet tanító Nyers tanárnő, akire jó szívvel gondolok vissza, sima nyers módszert alkalmazott: az órán nem szólalt meg más nyelven, csakis szlovákul. Utána szlovák nyelvű egyetemre kerültem, használtam és tanultam is a nyelvet. Ami különösen élvezetes számomra, ha egy beszélgetésben lehet keverni több nyelvet. Mert vannak szavak, amelyek az egyik nyelvben jobban kifejezik a mondanivalót. Szerintem nem árt az a nyelvnek, ha használ vagy átvesz szavakat más nyelvekből. Ez az evolúció. Lehet ellene küzdeni, de a dínók is csak kihaltak, nemde?

Másik nyelv az orosz, az akkori „baráti megszállók” nyelve, amit érthető de kontraproduktív ellenérzéssel tanultunk. Pedig nagyon hasznos nyelv az is, sajnálom hogy már csak néhány szóra emlékszem, de legalább képes vagyok elolvasni az azbukát (товарищ учитель …).

Aztán ott az angol. Sajnos hivatalosan csak az egyetem egy évében tanultam, ami szintén tragédia, de a 80-as évek végén még nem volt divat. Kár. Amit tanultam, magamtól tanultam meg, nem vagyok túl jó angolból, de legalább turista szinten el merek menni bárhová és szóba tudok elegyedni bárkivel, meg megértem az angol szövegek lényegét, bár Shakespeare-t nem mernék angolul olvasni. Németet is próbáltam tanulni, már felnőtt fejjel, motiváció híján pár lecke után lelohadt a lelkesedésem, pedig az is hasznos nyelv. Na és számomra a fénypont: a spanyol. Idén lesz tíz éve hogy spanyol-mániás lettem.

Akkor voltam 42 éves, először nyaraltam Spanyolországban, és akkor, „öreg fejjel” kezdtem el tanulni a nyelvet. Még mindig nagyon élvezem, a mai napig heti másfél órás társalgási órát veszek egy anyanyelvi tanártól (Skype-on). Persze emellett igyekszem e nyelven olvasni, videót nézni, kommunikálni. Nem erőltetve, hanem kiválasztva egy témát, ami amúgy is érdekel, csak éppen spanyol nyelven olvasom el. És ha van kedvem, akkor minden ismeretlen szónál megállok, aláhúzom, kiszótárazom, melléírom magyarul.

Az elején több az ismeretlen szó, de szuper érzés, amikor már néhány oldalt sikerül úgy elolvasni, hogy nem kellett aláhúzni semmit. Ma már szóba merek elegyedni e nyelven ismeretlen emberekkel is, és utazáskor angol helyett inkább a spanyolt használom, ha lehet.

Végülis arra szeretnék kilyukadni, hogy:

az iskolában az alapszintű olvasás, írás, számolás tudásán kívül szerintem a legfontosabb és leghasznosabb tudás, amit felszedhetünk: a nyelvtudás. Mindegy milyen nyelv, minél többfajta annál jobb.
sosincs késő elkezdeni nyelvet tanulni, akár nyugdíjas korban is. Nyelvtanuláshoz nem tehetség kell, hanem idő és motiváció. Nem hiszek a „2 hónap alatt angolul” típusú reklámszövegekben. De ha sokáig minden nap 15 percet rászán valaki, akár egy-egy cikk elolvasásával, főként beszélgetéssel, jelentős eredményeket érhet el.
a nyelvtanulás nem pénz kérdése. Rengeteg ingyenes tartalom elérhető online, még anyanyelvi beszélgetőtársakat is lehet találni a neten
hatalmas érzés: amikor felfedezed az információk hatalmas halmazát, amit nyelvtudásodnak hála meg tudsz érteni és hasznosítani tudsz, vagy tudsz egy külföldivel értelmesen kommunikálni.
nem kell félni megszólalni! A külföldi nagyon örül ha az ő nyelvén szólsz hozzá, akkor is ha hibásan, hisz tudja hogy nem az az anyanyelved.
Tanuljatok nyelveket! Használjátok őket!