Gyetven Miklós, Author at Gyetven Miklós blogja

Szégyelld magad?

Nem kell megijedni, nem arról szeretnék írni, hogy mindenki szaladgáljon meztelenül az utcán! Hiszen én is veszek fel mindig minimum egy rövidgatyát, sőt zoknit és futócipőt is, mint ma hajnalban

. A járdák helyenként elég jól le voltak takarítva, de többfelé, úgy mint a kerékpárúton is, a latyakos hó reggelre hepehupásra és buckásra fagyott, így egyfajta akadálypályaként működött. Eszembe is jutott egyik középsulis osztálytársam, aki a szántáson szokott futni, hogy úgy edzze magát.

Nem szégyen a futás, de hasznos

Na de kanyarodjak vissza a szégyenhez. Összefügg a futással és mozgással is, mert sokan nem merik magukat rászánni egy kis mozgásra, főként úgy hogy más is látja, neadjisten csoportos edzésre, mert hogy mit fognak szólni, meg hogy milyen szégyen lesz. Én is napi szinten megküzdök ezekkel a gondolatokkal. Hogy én lassabban futok mint az edzettebbek. Hogy nagyobb a pocakom mint a kisportolt ifjaknak. Hogy a crossfit edzésen izzadok mint a ló és az ugrándozósabb gyakorlatoknál nem bírom ugyanazt a tempót mint a csoportban a fiatalok. Hogy Aikido edzésen gyakran elbénázom a gyakorolt technikát, vagy ha ledobtak, már lassabban tápászkodom fel mint a fiatalok. Hogy síeléskor egyes kis pöttömnyi gyerekek sokkal jobban síelnek mint én. Vagy ha bemerészkedem a konditerembe, ott a sok izmos emberhez képest csak nevetséges méretű súlyokat vagyok képes használni.

Ezeket a gondolatokat sajnos fejben kell leküzdeni. Hogy a szégyenérzet ne akadályozzon meg minket abban, ami nekünk jó, amit szeretnénk. Először is tudatosítanunk kell, hogy az emberek főként saját magukkal vannak elfoglalva, és távolról sem annyira minket figyel mindenki, mint ahogy azt hisszük. Másodszor meg a lényeg: és mi van ha valaki ezt vagy azt gondol rólunk? Semmi! Attól nem lesz drágább a szalámi, ha valaki akár kinevet minket azért, mert valamiben kevésbé vagyunk ügyesek. Nem árthat nekünk! Valójában ilyen esetekben csak és kizárólag mi magunk árthatunk magunknak, ha a szégyentől való félelem miatt nem tesszük meg amit szeretnénk. Persze kerülhetünk olyan csoportba, ahol nem tartják tiszteletben, hogy mindenkinek más képességei, adottságai és céljai vannak, ezért állandóan támadásszerűen cikiznek. Ilyenkor másik csoportot kell keresni, de semmiképp sem feladni a céljainkat.

A szégyenérzet káros hatása

Múlt héten kezdtem el olvasni Rafael Santandreu spanyol pszichológus “Az életünk meg nem keserítésének művészete” (El arte de no amargarse la vida) című könyvét. Többek között a felesleges szégyenérzet káros hatását is taglalja, aminek köszönhetően sok lehetőséget elszalasztunk az életben. Ha nem merünk megszólítani embereket, nem ismerjük meg őket. Ha az iskolában vagy munkahelyen mások előtt nem merünk kérdezni, nehogy hülyének nézzenek, akkor nem tudjuk meg azt amit nem tudunk. Ha nem merünk szólni a főnöknek, hogy van egy ötletünk, javaslatunk, az nem valósulhat meg.

Legyünk normálisak?

Azt gondolom, amíg másnak nem ártok vele, addig azt tehetem, ami nekem jólesik, ami nekem hasznos, ami az én céljaimnak megfelel. Mindegy mit gondolnak mások, nézzenek akár hülyének, vagy nem normálisnak. Bár a normális fogalma is az utóbbi időkben eléggé kérdésessé vált (LGBTQXZY, covid-hiszti/biznisz, szólásszabadság van de a “cigány” szót nem lehet használni, a béke “támogatása” fegyverszállítmányokkal). Már lassan az számít normálisnak, aki nem normális. Tehát igazán felesleges aggódnunk amiatt, mit is gondolnak rólunk mások. Ahogyan Besenyő Pista bácsi is mondaná: Nooooormális?

Újratervezés…

Amikor az ember egy kereszteződéshez ér, bármerre kanyarodhat. De akár kereszteződés híján is bármikor megállhat, visszafordulhat. Vannak az életben kisebb-nagyobb fordulatok, nem egyszer 180 fokos hátraarcok. Változnak a körülmények, ami gyakran azzal jár hogy az eddig jól bevált elképzelések, elvek már nem működnek. Újakra kell cserélni, szembenézve azzal, hogy eddig esetleg pont az ellenkezőjét csináltuk, mint amit ezután helyesnek tartunk.

Ha vennénk a bátorságot, megállnánk egy pillanatra, hátrébb lépnénk, messzebbről már sokkal jobban látszódna az amit közelről nem veszünk észre. A mindennapi mókuskerékben azt hisszük hogy akkor lesz jobb, ha még gyorsabban taposunk. Persze ettől a mókuskerék felgyorsul, de aztán hogy orra ne essünk benne, még-még-még gyorsabban kell taposnunk. Ahelyett, hogy elgondolkodnánk: Jól érzem magamat taposás közben? Azt mondják hogy az a munka, amit élvezettel csinálunk, nem is munka, hanem szórakozás. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt, hogy kedveljük is a munkánkat, keressünk is vele eleget a megélhetéshez, ugyanakkor urai lehessünk saját időnk nagy részének.

Élvezzük a mát, vagy gondoljunk a jövőre?

Múltkor olvastam egy emberről, aki szinte csavargó módjára élt egy kis házikóban. Halála után derült ki, hogy több millió dolláros megtakarításai voltak, amit aztán végrendeletben ráhagyott valami alapítványra. Ez az ember megvont magától minden kényelmet és “földi élvezetet”, kemény és tiszteletreméltó rendszerességgel egész életén keresztül takarékoskodott, pénzét alacsony kockázatú tőzsdei alapokban fialtatta, és az évtizedek meg a kamatos kamat megtették amit kell. Na de ez meg a ló másik oldala. Van aki nem gondol a jövőre, nem képez tartalékot, csak él a mának és élvezi az életet, aminek később meglehet a böjtje, míg más kuporgat, de nem élvezi az életet.

Persze egyszerű lenne, ha valaki megmondaná nekünk a tuti receptet, hogy mi a helyes út. De erre mindenkinek saját magának kell rájönnie. Ehhez kell a nyitott elme, hajlandóság arra hogy kétségbevonjuk eddigi hiedelmeinket, el tudjuk fogadni a tőlünk eltérő véleményeket, még ha nem is értünk vele egyet, na meg vágy a tanulásra. És idő. Ami mindenkinek épp napi 24 órával lesz kevesebb naponta. Ha már van idő, akkor jön a probléma: annyi sok a lehetőség, hogy a legnehezebb azt eldönteni, mi az ami belefér a napunkba, és mit hagyjunk ki, annak ellenére hogy érdekel, de nem fér bele.

Időmilliomos vagy gazdag?

Van ilyen kifejezés: időmilliomos. Azt jelenti, hogy valakinek sok ideje van. Míg a milliomos szót a gazdag emberekre szokták használni. Én egy kicsit újraértelmezném az “időmilliomos” szót. Olyan ember, aki azért számít gazdagnak, mert a saját idejének az ura. Akkor is ha pénze valójában kevés van. “Magaura” lenne a megfelelő kifejezés. Persze mindenkinek vannak időszakok, amelyeket külső tényezők befolyásolnak (pl. munkaidő, bár ha jól érezzük magunkat a munkánkban, akkor szeretünk ott is lenni). De az igazi gazdagság és elégedettség érzése az, amikor képesek vagyunk elég nagy óraszámot besorolni a “magaura” kategóriába. Amit csak mi uralunk. És ez nem pénz kérdése. Ha valaki egy kis tanyán él, és saját napjának ura, az számomra gazdagabb, mint a milliárdos, aki napi 12 órákat dolgozik és állandóan aggódik a befektetései miatt, és már kínjában nem tudja hogy milyen magánszigetet, kastélyokat, luxus-cuccot vásároljon, amelyeket valójában nincs is ideje használni, élvezni.

Ha úgy érzed, hogy nem vagy ura az idődnek, nem a megfelelő helyen vagy, ideje elgondolkodni a változtatáson. Ahogyan a navigációs berendezés szokta egykedvűen mondani, amikor nem jó felé mész: Újratervezés.

Időutazással megoldjuk?

Ma friss hűs reggel csábított a futásra. Közben még a Netflixen látott Testek (Bodies) című minisorozat járt a fejemben. A történet egy időutazásokkal bonyolított krimi. Érdekes volt, de az évad végére kikerekedett befejezést nehezen emészti meg az én kis lelkem, mert szeretem a logikus és valahogy megmagyarázható dolgokat. Úgyhogy e sorozatról most egyebet nem is írnék.

Ettől függetlenül gyakran megjelenő motívum az ember időutazás iránti vágya. Ki nem goldolkodott volna el azon, ha visszamehetne a múltba, mennyi mindent helyre tudna hozni? Aztán beleütközünk az időparadoxonba, hogy ha visszamegyek helyrehozni, akkor az nem is történt meg, akkor vissza sem mennék helyrehozni, de akkor meg megtörténne … Aztán erre kitalálták a párhuzamos univerzumok végtelen sorát, ami pillanatonként vagy időutazásonként végtelen más-más párhuzamos univerzumokra ágazik szét. De ez már a sci-fi rajongók terepe.

Amit viszont észlelek a valós életben: Mi emberek hajlamosak vagyunk a múltban élni, a múlton rágódni, hogy mennyire szeretnénk oda visszatérni és ezt vagy azt máshogy csinálni, és akkor ha az máshogy csináltuk volna, akkor most milyen jó lenne! Aztán ennél még gyakoribb az, hogy másokat hibáztatunk a múltban, ha X csúnyán át nem vert volna, vagy Y ezt vagy azt nem tette volna, akkor most jobb lenne nekem. Ez még nem is lenne baj, bár a múltat nem lehet megváltoztatni, de elemezhetjük és tanulhatunk belőle. DE! Aztán el kell engedni, tovább kell lépni.

Egy valamit tudunk megváltoztatni: a jövőt! Azt is főként úgy, ha magunk változunk, ha valamit másképp teszünk mint eddig, ha vesszük a bátorságot, változtatunk és akcióba lendülünk. Nagyon könnyű beleesni abba a csapdába, hogy kifogásként használjuk a múlt sérelmeit, balsors-csapásait, hogy megmagyarázzuk, miért vagyunk rossz helyzetben. Van aki egész életében elvan ezzel, ahelyett hogy tenne azért, hogy a jövője jobb legyen.

Minden évben látom, ahogy megy a nagy trianon-siránkozás, hogy mekkora igazságtalanság érte Magyarországot (már több mint 100 éve!), satöbbi, satöbbi. Amit utólag már nem lehet meg nem történtté tenni. Szerintem jelenleg sokkal nagyobb baj, hogy senki nem foglalkozik a jövővel. Siránkozunk a múlton, eltékozoljuk a jelenlegi lehetőségeket (megy a szabadrablás), és nem fektetünk be a jövőbe. Vegyük például Norvégia példáját, aki az olaj-bevételeiből már 25 éve egy komoly állami tőkealapot képez, aminek az értéke jelenleg minden egyes norvég lakosra több mint 250 ezer dollár. Ha most úgy döntenének, hogy minden lakos kap havi 1000 dollárt, húsz évig kitartana. De persze nem szórják szét, hanem fialtatják.

Ezzel szemben mit csinálnak nálunk – Magyarországon és Szlovákiában? Nagy az államadósság, az állami költségvetés minden évben mínuszos. Micsoda? Hát az hogy lehet hogy többet költünk mint amennyi a bevételünk? Hát lehet! A kormányok csak maximum 4 években gondolkodnak, ami, mondjuk meg őszintén, még a lopáshoz sem túl sok idő, nem még ahhoz hogy valamiféle évszázadokra szóló pénzügyileg megfontolt jóléti koncepciót kialakítsanak. Sőt, a nyugdíjrendszer hosszútávú fenntarthatatlanságával sem mer igazán szembenézni senki. Sem hosszútávú, sem rövidtávú tartalékok nincsenek, ha bármi nem a terv szerint alakul, máris megszorító intézkedések kellenek, nincs milyen tartalékhoz nyúlni. Folynak a pénzek eszetlenül, aztán a lyukakat kölcsönökkel tömik be, amiket kamatostul törleszteni kell, ahhoz meg újabb és újabb adók kivetése szükséges. Mert a kisember fizet mindent. Mondjuk érdekes kérdés, hogy az állam ami saját jogon nyomhatna több pénzt, vajon miért vesz fel ehelyett kölcsönt kamatra – hiszen mindkét megoldás ugyanúgy inflációval végződik? Bár a kölcsönfelvételes verzió magánzsebekbe juttatja a kamatokat …

Na de ne menjek bele ennyire a politizálásba. Elég ha mindenki a múlton való siránkozás helyett a saját jövőjével foglalkozik. Ami pénzügyileg azt jelenti hogy tartalékot kell képezni, mindegy milyen keveset tudunk havonta félretenni, de legyen valamennyi. Ha elromlik a hűtő, ne kelljen kölcsönt felvenni. Ha egy ideig nem lenne munkánk, ne kelljen éhezni. És az a tény hogy megszűnt a munkahelyünk, nem jelent semmit a jövőre nézve. Csak annyit, hogy most másik munkát kell találnunk. Akár már másnap. Siránkozás és mások hibáztatása helyett. Mert az idő megy. Persze ez nemcsak a pénzre vonatkozik. Az élet semmilyen terén sem jó leragadni a múlt miatt.

Állandó időutazásban vagy, naponta 24 órát utazol előre az időben. És amelyik órákat átélted, azokhoz már soha vissza nem térhetsz. De mindig előtted a következő 1 óra! Amiben tehetsz valamit, hogy jobb legyen neked, mint azelőtt. Nosza!

Siker? A hattyúk titka

Ma reggel lágy tavaszias(?) szellő segített, nehogy túlmelegedjek futás közben. Azon agyaltam, hogy amikor látom például az Amazon, Apple, Google, Microsoft, stb. alapítóinak és vezetőinek példáját, szinte elönt a sárga irigység, hogy hogyan tudtak ekkora sikert elérni, ekkora méretű céget felépíteni? De valljuk be, nem nehéz egy pici irigységhez hasonló érzést felfedezni magunkban, amikor saját környezetünkben látjuk a “sikeresnek látszó” egyéneket, amit népiesen úgy mérnek, hogy ki ül a legmenőbb és legdrágább autóban, kinek van a legnagyobb háza a városban, ki utazik a legtöbbször egzotikus trópusi szigetekre, ki visel méregdrága márkás ruhát és ékszereket. Aztán ha hívő lennék, máris azon kapnám magamat, hogy a tizedik parancsolatot megsértve bűnbe estem: Ne kívánd, ami a felebarátodé!
Na de segít-e rajtunk ha más sikerét irigyeljük? Persze itt meg kell állnunk egy pillanatra, és tudatosítani, hogy a sikernek tulajdonított jelek néha csak a társadalmi szerepjátszás eszközei. Lehet hogy valaki méregdrága BMW-ben furikázik, de az még nincs kifizetve, az illető 5 évnyi spórolt pénze ment el a lízing első részletére, és az illetőnek fogalma sincs hogy miből fizeti ki a maradékot. De addig is nagyon menőnek tűnik. Ha eltekintünk ezektől a hivalkodó szerep-játékosoktól, még mindig találunk sok sikeres embert, akik bámulatra méltó eredményeket értek el, fent vannak a csúcson. Bár az irigység nem, de az segíthet ha csodáljuk ezeket az embereket, és megpróbáljuk saját magunk motivációjaként felhasználni a példájukat.
A legegyszerűbb módszer: megnézzük, mit csinálnak, elkezdjük mi is ugyanazt csinálni, és máris ugyanolyan sikeresek leszünk! Vagy mégsem? Netán nem is látjuk azt, ami valóban fontos? Ezzel kapcsolatban nagyon jó hattyús hasonlatot találtam Anxo Perez könyvében (A siker 88 lépése – Los 88 peldaños del éxito):
Mindannyian láttunk már a vízen kecsesen sikló hattyúkat. Fennséges, ahogy mozdulatlanul lebegnek a vízen, mégis haladnak előre. Mint a sikeres ember, fent ül a csúcson, és csak hagyja magát a siker által sodorva előre haladni. Ez az ami általában látható a sikerből. De mi az amit nem látunk? Hát azt, hogy a hattyúnak a víz színe alatt ott van a két lába, ami megállás nélkül tapossa a vizet, pedálozva hajtja előre magát. Újra meg újra. Ez a láthatatlan erőfeszítés a nagy titok! Ami minden siker mögött ott van. Nem látni, de a sikeres emberek is pedáloznak. Nem csak most, hanem egy órával ezelőtt is, meg napokkal ezelőtt is, meg sok sok évvel ezelőttől egyfolytában. Mert ahogy a mondás mondja, a gyors sikerhez nem kell semmi más, csak évek kemény munkája. Nem elég ellesni azt, hogy mit csinálnak most a sikeres emberek, hanem meg kell néznünk, mit csináltak az elejétől fogva, az évek folyamán, amikor még nem értek el sikereket, de fogukat összeszorítva, saját vagyonukat kockáztatva, haladtak előre, nem hagyták magukat eltántorítani a kudarcok által. Sajnos nem tudjuk szimplán lemásolni a tetteiket, mert más társadalmi, gazdasági környezetben, más érzelmi állapotban tevékenykedtek. Azt azonban láthatjuk, hogy a sikerhez a pedálozáson kívül szerencse és idő is kell, sok más mellett. Ezt lehetne megtanulni a sikeres emberektől:
1. legyen egy álmod – kell egy vízió, ami lelkesít és motivál
2. tűzd ki a célt – ha nem tudod hová tartasz, neki sem tudsz indulni
3. légy nyitott a lehetőségekre – a szerencse azt jelenti, hogy kész vagy és hajlandó vagy megragadni az adódó lehetőségeket, ha kell, kockázatot is vállalva
4. pedálozz a cél irányába – ez gyakran évtizedekig is eltarthat, közben lehet hogy többször kell módosítani az irányon, vagy akár magán a célon
Az ember így képzelné: új céget indítok, berendezem a boltot, telerakom áruval, kinyitom és máris sorban állnak a vevők, dől a lé, kész a siker, a tulaj mehet a trópusi szigetekre nyaralni. A kevés ritka szerencsés esettől eltekintve, a valóságban a vállalkozások nagy része néhány évnél tovább nem bírja. Egyszerűen nincs piaci igény, vagy más miatt nem fut be. Egy helyi boltnak is véleményem szerint minimum 2-3 év kell hogy igazolja életképességét, de sok vállalkozás akár 4-5 évig is veszteséget termelhet, amíg eléri azt a szintet hogy némi nyereséget termeljen. Persze ha a növekedés túl gyors, az is komoly kihívás. De általában a normál cégek, ha nem mentek csődbe az első pár évben, és a tulajdonos kellően pedálozik, menet közben alkalmazkodva a változásokhoz, akkor stabil hosszútávú növekedést tudnak produkálni. De ez még mindig nem a látványos siker. Ekkor jön az idő-faktor. Egyszerűen el kell telni sok évnek ahhoz, hogy a fokozatosan növekedő cég jelentős méretet érjen el. Jó példa Warren Buffet milliárdos, aki több mint 75 éve befektet, fokozatosan nődögélt is a vagyona, de annak 95%-át csak 65 éves kora felett szerezte. Egyszerűen ilyen a kamatos kamat működése. Nagyon sok idő kell hozzá, és a vége felé látni jobban az eredményt.
Úgyhogy az igazi siker eléggé időigényes műfaj. Mielőtt bárki is irigyelné a nagy sikert, fontolja meg, hajlandó-e ugyanazokat az áldozatokat meghozni, ugyanannyi kockázatot, munkát, éveket adni az életéből. Ha valaki nem szeretné túlhajtani magát, kisebb sikerrel is is beérheti, megtalálhatja elégedettségét úgy is, hogy közben az élet el ne suhanjon mellette.
Ne feledjük a hattyúk titkát: a sikerhez pedálozni kell! 😇

Mindennapi zsákutcáink …

Ma reggeli futásomat azzal kezdtem, hogy befutottam egy zsákutcába. Nem hangzik túl motiválóan, pedig nem minden zsákutca tényleg zsákutca. Aztán van amelyik tényleg az, de nem mindenkinek. Ahogy a kilátástalan helyzetekből is sokszor van kiút. Például ez a tábla az autók számára zsákutcát jelez, de kerékpárosok, gyalogosok számára nem.

Azon agyaltam, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha a képen látható közlekedési táblához hasonlóan, egyértelmű táblák jeleznék számunkra életünk zsákutcáit. Amikor döntést kell hoznunk, milyen jó lenne előre tudni, hogy melyik választások jelentenek zsákutcát, ahová nem érdemes bemenni, mert sehová sem vezet, és előbb-utóbb úgyis vissza kell térnünk ugyanoda ahonnan elindultunk! Hát ez tényleg ideális elképzelésnek hangzik, ugyanúgy mint a kommunizmus ötlete. Van azonban néhány kérdésem:

1) Ki jelölné ki a zsákutcákat számunkra? Lenne ennek a felsőbb hatalomnak elég információja ahhoz, hogy tudja, mi a jó nekünk? Előre láthatná azt, hogy a környezetünkben milyen változások lesznek, amelyek egy rossznak tűnő választást később mégis jóra fordíthatnak? Ez a felsőbb hatalom vajon tényleg a mi érdekeinket tartaná szem előtt, vagy elsősorban a saját fennmaradása szemszögéből irányítana minket? Hiszen mostani társadalmi rendszerünkben is tapasztaljuk, hogy egyéni szabadságjogok ide vagy oda, meg akarják mondani nekünk, mi a jó nekünk(?), aztán utólag derül ki hogy nem annyira. Gyermekkorunktól kapjuk az idomítást: ha ezt csinálod akkor rossz vagy és nem szeret a közösség, ha viszont azt, akkor jó vagy és szeret a közösség.

2) Mi van, ha bemegyünk a kijelölt zsákutcába, és mégis képesek vagyunk megtalálni (vagy ha nincs, akkor kialakítani) a zsákutca végén egy átjárót? Akkor egy kiváló lehetőséget szalasztottunk volna el, amit a tömegek teljesen figyelmen kívül hagynak, mert hisznek a zsákutca táblának. Ez az életben mindig utólag szokott csak kiderülni – azt nevezik sikeresnek aki talált átjárót, mindegy mennyi idő alatt. Van aki egész életét makacsul egy zsákutcában tölti, hiába keresve az átjárót. Sajnos erre nincs recept, hogy meddig érdemes kitartani.

3) Mit tennénk ha minden választási lehetőség zsákutcaként lenne megjelölve? Felkötnénk magunkat, mert nincs tovább? Az életben látjuk, hogy általában mindig van valamilyen megoldás. Még ha nem okvetlen kellemes is.

4) Ha mégis zsákutcába tévedünk, és hónapok vagy évek kínlódása után döntünk csak hogy kiszállunk, visszajövünk a zsákutcából, akkor az nekünk jó vagy rossz? Vajon a rossz megtapasztalása nem válik hasznunkra? Nem kell-e a rossz tapasztalata hogy a jót később értékelni tudjuk? Ha megtanuljuk, hogy például egy párkapcsolatban mit engedhet meg velünk szemben a párunk, és mi az amit nem szabad eltűrni egy pillanatig sem? Ha megtanuljuk felismerni, hogy a munkahelyünkön jól érezzük-e magunkat, maga a munka jó érzéssel tölt-e el, ki tudunk-e jönni a kollégákkal, főnökünkkel, nem használnak-e ki minket vagy bánnak velünk megalázó és megengedhetetlen módon, és hogyan kell kiállni magunkért másokkal, akár a főnökünkkel szemben? És ami a legfontosabb, miután rájöttünk hogy nem vagyunk jó helyen, és nem is tudjuk a helyzetet megjavítani, fogadjuk el azt, hogy egyedül mi magunk tudunk döntést hozni arról, hogy kilépünk a zsákutcából. Minél előbb, annál jobb.

Talán jobb is ha nincsenek jelzések az életünk zsákutcáin. Mert ami az egyik embernek jó, az a másiknak szenvedés lehet. Persze az ember jónéhány zsákutca után már rendelkezhet annyi tapasztalattal, hogy nem megy bele ugyanolyan típusú zsákutcába huszadszor. De mégis van ilyen. Például egy pszichológus könyvében olvastam, hogy aki bántalmazó környezetben nőtt fel, annak az az ismert, az a “normális”, és bár szenved, de újra meg újra hasonló “már ismert, tehát nem ismeretlen és kockázatos” bántalmazott szerepekbe helyezi magát. Ezek azok, akiket ver a férjük, de tűrik, mert az apjuk is verte az anyjukat. Ezeket csicskáztathatják a kollégáik, mert megszokták, hogy meg kell felelniük, hogy “szeressék”, “elfogadják” őket. Ezekkel ordibálhat a főnökük, mert ő a főnök, pedig a főnök is ugyanolyan ember mint más, és meg kell adnia a kellő tiszteletet a legalsó beosztottjának is mint embernek. Aki nem jól végzi a munkáját annak azt kulturáltan is meg lehet mondani, sőt még elbocsátani is lehet kulturált módon.

Végezetül arra jutottam, hogy bár volt pár zsákutca az életemben, amit nem bántam volna ha kimarad, de nagyon sok más zsákutcában sokat tanultam. Mindemellett tudatosan végig kell gondolni szinte napi szinten, hogy ilyen vagy olyan téren nem vagyok-e épp most is valamilyen zsákutcában, és hogy vajon használom-e a múltban megszerzett tapasztalataimat? Mert okoskodni könnyű, másoknak tanácsokat adogatni könnyű, de már rajtakaptam magamat azon én is, hogy miután itt megírtam egy írást, majd másnap újra elolvastam, rájöttem, hogy máris változtatnom kell az életemben, mert én sem úgy csinálom, mint ahogy leírtam . (Feltaláltam az önsegítő írást!

Haleluja! Már nem koptattam hiába a billentyűzetet.) Ha aztán véletlenül másnak is segíthet, vagy megadja azt a pici utolsó lökést, hogy döntsön és változtasson, az csak a hab a tortán.

Figyelj oda, zsákutcában vagy-e! Saját életednek egyedül TE vagy a söfőrje!

Eleged van? Van eleged?

Ma reggelre 14 fok várt odakinn, ami jóval több a két nappal ezelőtti 7 foknál. Melegem is volt, bár a szél kicsit hűsített. Két napja belekezdtem Morgan Housel: A pénz pszichológiája című könyvébe. (La psicología del dinero – Barcelonában vettem idén, de megjelent magyarul is.) Tudom ajánlani elolvasásra, nem csak vállalkozóknak! A pénzzel, gazdagsággal kapcsolatos gondolkodásmódról, emberi viselkedésről szól. Ma korán keltem, így futás előtt még két fejezetet el tudtam olvasni belőle.

Egyik fejezetben egy történetet mesél, amelyben egy partin megkérdezték Joseph Heller amerikai regényírót: Mit szól hozzá, hogy a partin jelenlévő X multimilliomos az előző napon egy sikeres tőzsdei ügylettel többet keresett az alatt az egy nap alatt, mínt Heller összesen a “22-es csapdája” című sikeres könyvével? Heller erre csak annyit válaszolt: igaz, de nekem van valamim ami neki sosem lesz. Van elegem!

Valóban gyakran látni, hogy akinek sok van, az még többre vágyik. És amikor még több lesz neki, nem képes megtalálni az elégedettséget, hanem újra és újra még többet szeretne. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen a jobbra-többre vágyás viszi előre az emberiséget, mozgatórugója a fejlődésnek, új találmányok is csak úgy jöhetnek létre ha valakit hajt az elégedetlenség, a felfedezés, az új iránti vágy. De azon a ponton kórossá válik a dolog, amikor valakinek már van elegendő a boldog élethez, ennek ellenére mindezt indokolatlan kockázatnak teszi ki, csak azért hogy még többje legyen, amit igazából nem is tud majd élvezni. Hiszen a kaviárt meg a libamájat is megunja az ember, ha naponta ötször habzsolja. Meg azért mert valakinek ötször annyi pénze lesz, még nem fog ötször annyit enni. Ellenben a kapzsiság által vezérelt kockázatvállalás könnyen vezethet oda, hogy elveszti mindenét, azt az “eleget” is, amit ő maga sajnos nem tudott “elégnek” érezni. És sokan akár törvénytelen utakra is lépnek, hogy vagyonukat megsokszorozzák. Aztán nem csak a vagyonukat vesztik, hanem a becsületüket és szabadságukat is. Megéri? Nem hiszem.

Saját magamban is felfedeztem már megalomán késztetéseket

. Vállalkozó szelleműnek tartom magamat, ha látok egy problémát, vagy rosszul kezelt akármit, rögtön járni kezd az agyam, hogy hogyan lehetne ennek a megoldására egy rendszert építeni, akár egy vállalkozást létrehozni. És ha már vállalkozás, akkor az ember szemei előtt rögtön egy hatalmas multinacionális cég képe lebeg, amely gyorsan növekedve meghódítja az egész világpiacot. Ezt még jónak is tartom, mert jelszavam: Kezdj kicsiben, de gondolkodj nagyban! Ha kis célt tűzöl ki, akkor csak azt fogod elérni. Ha túl nagyot, akkor lehet hogy csak félútig jutsz el, de az is sokkal több.

Aztán a nagy tervek megálmodása után elő kell venni a józan eszünket és kalkulálni. Hiszem, hogy némi szerencsével és kellő akarattal szinte bármi megvalósítható. A kérdés csak az, hogy hajlandóak vagyunk-e megfizetni az árát. Ami lehet az, hogy kockára tesszük családunk összes vagyonát, vagy életünkből teljes 60 évet rááldozunk, vagy hogy bűnözőkké válunk. Mit adunk miért? Mert ingyen nincs semmi! Az utóbbi években ezt a gondolatmenetet nagyon gyakran futtatom az agyamban. És nyesegetem, átalakítgatom a terveimet és igényeimet. Gyakran már nem én akarok minden megcsinálni, hanem inkább maradjon kevesebb pénz nekem, de megcsináltatom mással és kifizetem. Mert ha van 1000 eur bevételem, amiért meg kell csinálnom valamit, akkor két választásom van:

1) megcsinálom én, és van 1000 euróm

2) megcsináltatom valakivel 800-ért, így nekem 1000 helyett csak 200 maradt. De nem ment el az egész hónapom, elég volt egyszer elmagyarázni az alkalmazottnak hogy hogyan csinálja, meg ránézni itt-ott hogy tényleg csinálja-e.

Okés, mondhatja bárki hogy viszont 200 euróból nem fogok megélni, és nem leszek túl elégedett. De ha van igény, a kettes opciót meg tudom csinálni 10 alkalmazottal is havonta, és akkor már 10×200= 2000 eur maradhat nekem. Az már nyugdíjnak sem lenne rossz. (A példában elhanyagoltam az adókat és járulékokat.) De már nem akarom túlhajtani magamat. Nem kell hogy mindenki az én ügyfelem legyen, elég csak az, akivel szívesen dolgozom együtt, aki elfogadja az én szabályaimat, aki fizet időben, és aki elégedett. És én is nyugodtabb, elégedettebb vagyok a feleannyi, de nyugis bevétellel.

De ne csak vállalkozói síkon gondolkodjunk. Például valaki keres havonta 750 eurót. Legyünk őszinték: abból valószínűleg nem fog tengerparti nyaralásra járni minden évben. Ezért vállal egy másodállást is, ahol még 400-at kap, így össze tudja spórolni a nyaralás árát. Viszont késő estig dolgozik, nem látja a családját, tönkreteszi az egészségét. És ami a legfontosabb: nem jut ideje azon gondolkodni, hogyan fejleszthetné önmagát hogy magasabb jövedelemre tegyen szert aránytalan áldozatok nélkül. Őszintén szólva ilyen áron nem szeretnék tengerparton nyaralni. Nyáron kivenném a szabadságomat, fognám a flaskámat, teletölteném csapvízzel, melléraknám az otthon készült rántotthúsos szendvicset, és naponta kimennék a családdal a közeli Duna partjára. Ingyen! Riviéra! Napfény! Pancsolás! Oké, én el tudok menni a tengerpartra is, de gyakran járok a Dunára, és mindig megállapítom, hogy semmivel sem rosszabb, sőt nyugis, kellemes a környezet, nem ugrál ezernyi turista az ember fején.

Mi ebből a tanulság? Ha megtanulunk elégedettek lenni azzal, amink van, elkerülhetjük a felesleges szorongást és áldozatokat, és élvezhetjük az életet. Na meg többet járhatunk fürdeni a Dunára!

Fő-szolga-sors

Pár esős nap után ma szép napfényes reggel csalogatott futásra. Ma sem vittem fülhallgatót, hagytam, hadd kavarogjanak a gondolatok a fejemben. Mostanában elég jól haladok az olvasással: reggel egy fél óra, este egy fél óra, így heti egy könyvet simán be lehet habzsolni, akkor is ha nem mindennap jut rá idő. A múlt héten fejeztem be John. C. Maxwell egyik könyvét: A jó vezetők jól kérdeznek. Kicsit hosszú lére engedte (380 oldal), de érdemes elolvasni. A könyvben egy érdekes nézőpontra bukkantam a vezetőkkel kapcsolatban: a vezetők feladata a szolgálat!

És milyen igaz! Máris a kedvencem e rövid kis megállapítás! Bár első hallásra furcsának tűnik, hogy a vezető lenne a szolga. Mert éppen ellenkezőleg képzeli mindenki: Van a vezető, és mindenki őt szolgálja, az ő utasításait hajtja végre, neki nyal. A vezető meg csak basáskodik és parancsolgat. Akkor ki a szolga?

Belegondoltam egy mindennapi példába: az autó. Azért vesszük az autót, hogy szolgáljon minket. Elvigyen A-ból B-be. Van aki meg azért veszi (a luxusmárkákat), hogy a szomszéd pukkadjon meg ha látja. Ki-ki saját ízlése szerint. Na de ahhoz hogy az autó szolgáljon, mi magunk is az autó szolgájává válunk. Dolgozhatunk, hogy legyen miből benzint vásárolni, az autó árát kifizetni. Rendszeresen szervizbe hordjuk, takarítgatjuk, saját lakást (garázst) építünk neki. Na jó, nem mindenki veszi ezt ilyen komolyan, de láttam már pár embert, aki a saját autója rabszolgája volt.

De kanyarodjunk vissza az embereket vezető vezetőkhöz! Egy vállalkozó szellemű egyén fejében megszületik az ötlet, lát egy problémát, amire egy jó megoldást szeretne nyújtani. Amint az ötlet testet öltött, ez a személy saját maga által kinevezett vezetővé válik, de ugyanabban a pillanatban saját ötlete szolgájává is. Fő-szolgává. Aztán a helyzet fokozódik, a fő-szolga beszerzi a szükséges tőkét, berendezéseket, alkalmazottakat vesz fel, hogy az ötletet kiszolgálja a megvalósításhoz szükséges anyagi és emberi erőforrásokkal. Na ez aztán rátesz egy lapáttal a fő-szolgaságra. Mert nemcsak az ötletet kell szolgálni ezután, hanem szolgálhatja azt, aki a tőkét adta (pl. kamat a banknak), szolgálja a helyiség bérbeadóját (bérleti díj), szolgálja a berendezést (karbantartás, vagyonvédelem), és szolgálja az alkalmazottakat, akiket be kell tanítani és mindent a kezükbe kell adni, amire szükségük van a munka elvégzéséhez, és folyamatosan figyelni őket, hogyha elakadnak, vagy valami hiányzik a munkavégzéshez, vagy valami elromlik, ez mind a fő-szolga dolga, hogy megoldódjon.

Ezt a fő-szolgai szemléletet fontosnak tartom. Egy vezető, miután elindított valamit, nem húzódhat vissza az elefántcsont tornyába, és várhatja hogy magától megy a termelés és dől a lé. A felelősség mindig a legfelső vezetőé, hogy az alatta lévő összes szinten lévő ember és berendezés jól ki legyen szolgálva. Ezzel a fő-szolgasággal járó teendők nagy részét lehet delegálni, ha a cég elég nagy ahhoz hogy többszintű vezetői struktúra kialakuljon – kivéve a felelősség és az ellenőrzés terhét. A fő szolga dolga hogy szolgálja az al-szolgákat, akikkel együtt szolgálják az ötletet, a cégük, vagy szervezetük létezésének célját. Persze ezt mindenki önként teszi, mert a Teremtő vagy Természet szabad akarattal áldott meg minket (amit elég kevesen használnak).

Szóval szolgálunk és élünk!

Fényes a jövő …

Ma reggeli futásom során a szentgyörgymezői temető mellett haladtam el. A pirkadati félhomályban már messziről láttam a fényességet – az egyik síron világító mécseseket. Mondhatnám, hogy megláttam a fényes jövőt

. Mert legyen bárki szegény vagy gazdag, buta vagy okos, lusta vagy szorgalmas, ugyanaz a közös jövő várja: mindenkit előbb-utóbb elvisznek a temetőbe…

Mielőtt még búskomorságba esnénk, az viszont nem mindegy, hogy mit teszünk a születés és halál közti hosszabb-rövidebb időszakban. Sokan nagy anyagi vagy szellemi örökséget szeretnének maguk után hagyni, nagy, látványos építményeket. Verejtékes munkával felépítik saját piramisukat az utókor számára, közben elmegy mellettük az élet. Mások a világot szeretnék megváltoztatni, de saját maguk nem hajlandóak a változásra. Vannak akik nem fárasztják magukat kötelezettségekkel, csak élik az életüket, amijük van azt elmulatják, aztán majd csak lesz valahogy. (Néha felmerül bennem a kérdés, hogy mi van ha ők teszik jól?)

Mi a jó? Tűzzünk ki nagy célokat, és csak az számít, ha elértük őket? Elsőként? Legyünk a leggyorsabbak, legerősebbek, leggazdagabbak, legokosabbak? Könnyen a földi pokolba vezető úton találhatjuk magunkat. Meg sem várjuk a Purgatóriumot, hanem már életünk során szenvedünk, ahogyan igyekszünk a teljesítménykényszer, a társadalmi elvárások, a fogyasztói társadalom nyomásának megfelelni, és versenybe szállunk szinte mindenkivel!

De! Mindig van valaki aki gyorsabb nálunk. Vagy fiatalabb, Vagy ügyesebb. Vagy kitartóbb. Vagy jobban vág az esze. Vagy szebben tud zongorázni. Vagy ahogyan a Tankcsapda együttes dalában az adja a rangot:

“Hogy mennyire állat az autód, mekkora mellű a nőd és hogy,

meddig bírod feltekerni a kocsiban a hangerőt!”

Végül rájövünk, hogy a versenynek semmi értelme. Egy valamit kell legyőznünk: eddigi önmagunkat. A futással kapcsolatban eleinte kissé “szégyenkeztem” magam előtt, mert nem is futok túl gyorsan, meg többször van hogy pár hetet ki is hagyok. De végül úgy nyugtattam meg magamat, hogy a futásnak nem az a lényege, hogy én legyek a leggyorsabb, vagy teljesítsek egy valaki által előre megszabott távot. Számomra az a lényege, hogy jó érzéssel töltsön el, teljesítménykényszer nélkül. Ha úgy jön ki a lépés, akkor két hétig nem futok, ha meg úgy akkor akár egy héten háromszor is. Csak ami jólesik.

Ha vállalkozásba kezdtem, és a cég megy, de én már mást szeretnék csinálni, akkor továbblépek, átadom a helyemet. Ezért nyugdíjazom magamat decembertől a MUFIS könyvelőirodából. Én meg foglalkozom azzal, ami éppen felvillanyoz, motivál, kihívást jelent és érdekes. Mert a fényes jövő, ahol mindannyian találkozunk, a temető lesz! De addig is szuper dolgokat lehet kipróbálni, megvalósítani, kiváló emberekkel együttműködni. És főként: élvezni az utat!

Ki az igaz magyar?

Ma reggeli futás közben a választásokkal kapcsolatban kialakult „magyarkodás”-hullámon agyaltam. Egyesek neheztelnek a magyar ajkú választókra, hogy nem szavaztak elegen a „magyar” pártra, így aztán majd ki fogja őket képviselni?

Mások már a szlovákiai magyarság kihalását vetítik előre. Emiatt akár barátok, családok vesznek össze. Azt viszont egyáltalán nem értem, hogy miért kellene magunkat elszigetelni a szlovák polgártásainktól? Hiszen Dél-Szlovákiában szlovákok is élnek, nekik is jó érdekük, hogy itt is épüljenek utak, működjön az oktatás és egészségügy. Bármilyen nemzetiségű értelmes ember jól képviselheti a régiónkat. Főként ha a múltban már bizonyított, nem csak a választások előtt bukkan elő a semmiből.

Na de mi is az a magyar párt? Csak azért, mert egy párt kijelenti, hogy ő a magyar párt, és ő az egyetlen elhivatott arra, hogy a szlovákiai magyarokat képviselje, az még nem jelenti azt, hogy úgy is van.

Akármennyire fennkölt nevet is adnak maguknak. Vicces, hogy bennem még legutóbb az „Összefogás” név maradt meg, aztán egyszer csak látom hogy már nincs összefogás, már csak „Szövetség” van.

Annyira nem figyeltem a részleteket, azt nem tudom hogy ki, kivel, és ki ellen szövetkezett. De a sikerhez ez az elnevezés sem volt elég. Miért is lett volna? Hisz ugyanaz a be nem vált recept volt, csak most kicsit több pénzzel megtolva. Lassan elfogynak a jó hangzású elnevezések. Aztán a magyar pártos érvelés akkor válik érdekessé, ha egyszerre több „magyar” párt is kijelenti, hogy ők maguk az egyetlen „echte” magyar csapat, és senki más, csakis ők menthetik meg a magyarságot a pusztulástól és még tán a rézfaszú bagolytól is. És aki nem rájuk szavaz, az nem is igaz magyar.

De ki is az igaz magyar? Egyáltalán létezik? Szerintem nem. Az hogy valaki magyar, csak azon múlik hogy minek tartja magát.

Tudományos módszerrel nem mérhető, főként hogy őseink közt annyiféle náció keveredik, hogy a nemzetiség fogalma megállapíthatatlan. Fontosnak és értékesnek tartom egyes nemzetek nyelvét, kultúráját, de a nemzetiségnek vagy nemzeti öntudatnak vajmi kevés jelentőséget tulajdonítok.

A nemzeti öntudat valójában csak egy eszme, amit a tömegek manipulálására használnak. Miért is mennek háborúzni? A nemzetért és a hazáért! De aki a nemzetről szónokol a bársonyszékböl, az nem megy ki a frontra lelövetni magát, hanem odaküldi a kisembert és annak gyerekeit a nagy nemzeti öntudat által vezérelve. Csak azért, hogy ne más üljön a bársonyszékben.

Pedig a népnek oly mindegy lenne, ki ül ott. Csak másnak fizetnénk az adót, más lopná el azt amit csak nem szégyell.

És jaj, hányszor eljátszották már a magyar néppel is a nagy nemzeti öntudat által vezérelt játékot (persze a háttérben mindig valaki érdeke állt): „Előre a nemzetért, a hazáért! Menjünk neki a falnak – aztán siránkozzunk hogy milyen igazságtalan, hogy koppant a fejünk!”

Nem kell hogy igaz magyar vagy igaz szlovák legyen valaki, hanem legyen IGAZ EMBER !

McZsírozva

Finisel a szlovákiai választási kampány. Bohó Ifjú koromban választások előtt még igyekeztem tájékozódni az egyes pártok programjáról, ígéreteiről, terveiről (magyarul: a szemrebbenés nélkül előadott hazugságaikról).

Akkor még megnéztem, ki mit nyilatkozik, ki milyen becses elképzeléseket szeretne megvalósítani a köz javára, mindannyiunk épülésére, és lelkesen mentem szavazni, hogy részt vehessek a „döntésben”. Aztán megválasztották ezt is, meg azt is, meg amazt is.

És szépen meg is valósították az ígéreteiket sorban, azért élünk most Szlovákiában ilyen magas életszínvonalon, hogy tök ingyenes az egészségügy, már aznapra kapunk időpontot az orvoshoz, minden reggel kaviárt reggelizhetünk, gyerekeinket jól képzett és jól fizetett tanárok oktatják hasznos és a gyakorlatban is szükséges ismeretekre, mindenki négy nyelven beszél, és csak azért kevés a parkolóhely mert minden családban a 2 BMW mellett kell hely a Porsche-nek is, a nyugdíjasok meg csak utazgatnak a nagyvilágban és nem győznek vastag borravalókat osztogatni az éttermekben, hogy a padláson ne gyűljön fel a rengeteg pénzük amit nyugdíjként kapnak.

Szóval Kánaán?

Sajnos nem. És eztán sem várható. Manapság már nem figyelek a választási kampányra. És sokkal nyugodtabb is vagyok. Csupán néhány információ-foszlány szűrődik be hozzám, amit próbálok Buddhaszerű nyugalommal tudomásul venni, és nem értékelni. Egyszerűen ez van, ez sem nem rossz, sem nem jó. Amit én magam szempontjából, mint szerény és hálás emberi lény fontosnak és üdvösnek tartok, az valójában nem túlságosan függ attól hogy ki fog majd a parlamentben ülni. Maga a demokráciának nevezett rendszer a beteg és tökéletlen. De maga az emberi faj is tökéletlen, így nem is értem, miért képzeli bárki azt, hogy valaha is sikerül egy olyan kormányt összehozni, aki majd a köz érdekében és mindenféle korrupció nélkül elhozza számunkra a mennyek országát.

Ez egy kis szösszenetem csupán, miközben egyik pártot sem emelném ki, sem el nem marasztalnám. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. De csak látom hogy mekkora hatalmas összegek folynak a kampányokba, és hozzágondolom azokat az összegeket amelyek nem láthatóak, de ott vannak. Hátulról érkeznek, mint a képen. Nem okvetlen ugyanígy, a pénzkötegek gumival való „összefogás” nélkül is csak valakitől származnak. Bűnügyi filmekben látni a nyomozati stratégiát: kövesd a pénz útját, és eljutsz a tetteshez. Na jó, mi itt sosem jutunk el a tetteshez, de akik a pénzeket hátulról vastagon csorgatják, azok sem hülyék, csak simán befektetők. Majd megtérül ez nekik. Így vagy úgy. Mi meg csak csodálkozunk hogy miért nem az épül amit a választások előtt ígértek.

Hofi-nak volt egy viccében, hogy „Hány éves is vagy? És még mindig hiszel a mesékben

”