• Van-e a sikernek képlete?
• Számít-e milyen iskolát végzünk, mennyire keményen dolgozunk?
• Egyedül vagy csapatban lehetünk sikeresebbek?
• Fiatalon vagy idősebb korban?
• Számít-e a véletlen, és lehet-e segíteni a véletlennek?

Barabási Albert-László tudományos alapossággal boncolgatja a témát, saját kutatásaira alapozva.

A legjobb a legsikeresebb?

A második világháborús német pilóta (Vörös Báró = Von Richthoffen) 80 ellenséges gépet lőtt le vörösre festett gépével, és széles körben ismert volt. Ugyanakkor René Fonck francia pilóta több gépet lelőtt, mégis megmaradt az ismeretlenség homályában. Hát nem a legjobb a nyerő?

A siker nem a teljesítményről szól, hanem arról, hogy az emberek hogyan reagálnak erre a teljesítményre. Vannak az úgynevezett sikeres, közismert emberek, egy részük valós megérdemelt teljesítményük alapján. Léteznek azonban akik tőlük sokkal jobb teljesítményt nyújtanak ugyanazon a téren, mégsem ismertek, nem „sikeresek”. A teljesítmény vonzza ugyan a sikert, de önmagában nem elegendő. Többször hallottam már, hogy a sikernek nem titka van, hanem ára. Ami lehet kemény munka, kitartás, áldozatok. Valóban elég lenne ennyi? Láthatólag nem.

Jobb iskola = magasabb jövedelem?

Általánosan elfogadott hiedelem, miszerint minél jobb iskolát végzünk, annál magasabb lesz a jövedelmünk később. Ezt széles körű kutatásnak vetették alá, megvizsgálták a jobb és kevésbé jobbnak tartott amerikai egyetemek végzőseit, figyelembe véve középiskolai eredményeiket is.

Az a meglepő eredmény született, hogy bár a jobb iskola segítőbb környezet lehet, mégis maga az egyén tulajdonságai, motiváltsága, ambíciói és igyekezete alakítják későbbi jövedelmét, boldogulását, függetlenül attól, hogy végül is melyik egyetemre sikerült bejutnia. Aki már a középiskolában is jobban teljesített, de nem jutott be a „szuper” egyetemre, az a gyengébbnek tartott egyetem elvégzése után is ugyanolyan eredményeket produkált mint hasonló képességű társai, akik a legjobb egyetemeken tanulhattak.

Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy magam is tapasztalom az iskolarendszer elavultságát, és az egyetemi oktatás színvonalának felhígulását. Ma már szinte mindenki egyetemi diplomát szeretne, olyanok is, akik nem rendelkeznek sem megfelelő képességekkel, sem ambícióval, sőt a gyakorlatban semmire sem mennek a himi-humi szakon megszerzett diplomájukkal, azon kívül hogy beírják az életrajzukba. Tehát aki nem odavaló, az hiába megy egyetemre,nem sokat segít rajta. Nem azt mondom, hogy a tudás nem fontos, hanem azt, hogy aki kellően motivált és kitartó, az a szükséges tudást akár gyorsabban és hatékonyabban megszerezheti, mint az iskolarendszerben. Mi lenne tehát az iskolarendszer feladata? Hogy tanítsa meg a fiatalokat önállóan tanulni! Célokat kitűzni, felmérni hogy milyen tudásra van szükség az elérésükhez, aztán megszerezni azt a tudást, majd elérni a célt.  Aztán újra, kitartóan, rendszeresen …

Sikeres művészek

Sokszor elképedek, hogy egy ovis gyermek által összepacázott papírnak látszó festményt ezrek csodálnak, és menő művészként tartják számon az alkotóját. Sok más festő aki komolyabb festményeket fest, pedig megmarad az ismeretlenség homályában. A művészet ugyanis nem egy mérhető dolog. Ami nekem tetszik, másnak lehet hogy nem, és fordítva. És ha a teljesítmény nem mérhető, akkor lép közbe a hálózat, az ismerettségek, kapcsolatok, véletlenek és előkészített véletlenek hatása. És lesz valakiből ünnepelt művész, vagy megmarad ismeretlennek. Ki látta meg, ki kinek ajánlotta, ki osztotta meg, hányan lájkolták – csak ettől függ a siker, nem a mű valós értékétől.

Melyik a legjobb bor?

Eddig is mosolyogtam a borversenyeken, de ezután is fogok. Adott ugyanis 40-50 jó minőségű bor, feltételezen hogy a nagyon silány borok nem jutnak el a borversenyre. Van néhány bor-bíráló által akotott zsűri, akik vélhetően értenek a borokhoz.

Aztán jön  kóstolás. Eleve nehéz lehet 50 jó bort megkülönböztetni egymástól, és megpróbálni „objektívan” értékelni, ami azért is lehetetlen, mert az ízlelés, szaglás és látás mind szubjektív érzéssel szolgál. Persze ha a bírák tudják hogy melyik bor kié, az mindjárt „objektív” információ, ezért szokták számozott poharakból ízlelni a borokat. Ennyi elég is a komoly eredményhez? Mint kiderült, nem.

Megvizsgálták ugyanazon bírák értékeléseit ugyanazon borokra különböző években. Arra a meglepő következtetésre jutottak, hogy bár a silányabb boroknál ugyanazok a bírák ugyanúgy alacsony értékeléseket adtak minden évben, a jobb borok esetében viszont szinte véletlenszerűen pontozták azokat. Tehát aki ugyanazt a bort egyik évben nagyon jónak találta, más években teljesen eltérő pontszámot adott. Kivétel nélkül.

Megpróbálták azt is, hogy egy versenyen belül többször adják ugyanazt a bort  más sorszámmal, és a bírák mindössze 10%-a pontozta következesen ugyanúgy, mint előző kóstoláskor, nagy részük egész más pontszámot adott ismételt kóstoláskor ugyanarra a borra. Sajnos a következetes bírák is csak egy versenyen belül voltak következetesek, előző években ugyanazokat a borokat szinte véletlenszerűen másként pontozták. Na ennyit erről.

Zenész versenyek objektivitása, bizottsági hatás

Most nem arról van szó, hogy a háttérben ki kivel mit és hogyan. Tegyük fel hogy egymás után minden versenyző előad egy zeneszámot, amit a zsűri igyekszik objektívan pontozni. A legmagasabb pontszám nyer.

A gyakorlatban megállapították, hogy az elsők közt fellépőknek sokkal kevesebb az esélyük a győzelemre, azért mert bár lehetnek szuperek, a zsüri ösztönösen nem adja a maximum pontszámot, mert még jönnek a következők, akik hátha jobbak lesznek. Tehát jobb a végefelé sorra kerülni. Hasonló elvet érdemes fejben tartani egyetemi vizsgán is, de akár állásinterjúra is érdemes minél későbbi sorszámúként bekerülni.

Ha a zsüri tagjai szóban értékelik a produkciót, vagy valamilyen bizottság tagjai mondanak véleményt egy ügyben, ott viszont nagyon fontos, hogy ki és mit mond elsőként. Ez a vélemény adja meg ugyanis a kiindulási pontot, ami ugyan módosulhat, de például a sorban legutolsóként hozzászólónak általában annyi lehetősége marad, hogy az addig kialakulni látszó konszenzushoz csatlakozzon.

Hasonló hatást figyelhetünk meg a zeneszámok piacán, ha már egy számot többen lájkoltak, vagy pozitívan kommenteltek, egyfajta birkanyájhatás lép fel, és felkapottá válik. És ez nem okvetlenül tükrözi a zeneszám minőségét, mint ahogy azt elkülönített, de hasonló összetételű csoportokon tesztelték. Volt olyan zeneszám amely az egyik csoportban hála a társas befolyásolásnak  felkapott lett, míg a másikban a lista végére szorult.

Szupersztár hatás

A siker vonzza a még több sikert. Ezért aki már sztár az könnyebben lesz szupersztár. Egy felkapott művészt szívesen látnak bárhol, ezért a kiállításainak száma könnyebben emelkedik mint egy átlagos művészé. Aki berobban a köztudatba, ott gyakorlatilag a sikernek nincs határa.

Megfigyeltek viszont egy érdekes jelenséget: ha jó játékosok egy szupersztárral versenyeznek (pl. golfversenyen), akkor a szupersztár jelenléte a többi játékos teljesítményének romlását eredményezi, tartva a szupersztártól, mintha visszafognák saját maguk teljesítményét. Ugyanezek a játékosok sokkal jobban teljesítettek ha a szupersztár nem volt a mezőnyben.

Tehát ha már szupersztárról van szó, akkor jobb vele egy csapatban játszani, annál inkább, mivel a sztár jelenléte a csapatban emeli a többi tag teljesítményét is. De nem árt az óvatosság, mert viszont ha egy csapatban túl sok a szupersztár, az belső rivalizáláshoz vezet, és teljesen lerombolja a teljesítményt és a csapatot is.

Ki aratja le a babérokat?

Nagyon sok eredmény csapatmunka eredményeként születik. Ezzel szemben a babérokat egyének aratják le, de nem mindig azok, akik a legtöbbet tették az eredményért. Nem kell ehhez még ármánykodás sem a háttérben. Elég hogy egyszerűen az emberek az ő nevével kapcsolták össze a sikert, úgy érzékelték hogy ő a téma felelőse, előremozdítója vagy hangadója.

Csak fiatal korban lehetünk sikeresek?

Na ez a téma különösen érdekelt, így az 50. életévem küszöbén. Einstein szerint: „Aki 30 éves koráig nem alkot valami nagyot a tudományban, az már nem is fog.” Mi ebből az igazság?

Tény, hogy statisztikailag a legtöbb tudományos áttörést, eredményt, sikert aránylag fiatal korban érik el. Amikor megvizsgálták közelebbről az adatokat, kiderült hogy ez mindössze azért van, mert az idősebbek kevesebbet próbálkoznak. Míg egy fiatal kutató egy évben felvet 30 ötletet, aminek például 3%-a, tehát 1 siker, a többi kudarc, az idősebb kutatók lehet hogy csak tíz év alatt foglalkoznak 30 témával, így ebből hasonló sikerráta mellett tízévente 1 sikerrel úgy tűnik, hogy az idősebb kutatók csak tizedannyira sikeresek mint ifjabb kollégáik. A végkövetkeztetés az: hogy ugyanannyi próbálkozásból idősebb korban is ugyanolyan eséllyel születhet siker.

Számomra megnyugtató megállapítás, hogy idősebb korban is érhetünk el sikereket . Lehet hogy ehhez vissza kell fognunk az élettapasztalat által kifejlesztett túlzott óvatosságunkat, legyőzni a kényelmességünket. A tapasztalat abban is segíthet, hogy tán 30 ötletből 10 hülyeséget eleve kiszűrhetünk, ugyanakkor sajnos általában sok dologról csak akkor derül ki hogy hülyeség vagy siker, miután megpróbáltuk. És minél idősebb az ember, annál kevesebb hülyeséget szeretne csinálni. Pedig aki nem próbálkozik, az ugyan hibákat sem követ el, de sikerre sem jut.

Gondoljunk csak egy divatfotósra, aki több év szakmai gyakorlattal a háta mögött is silány fotók százait készíti naponta. Mégsem szidja őt senki, mert a sok silány fotó közt akad néhány kivételesen jó, ami a sikert jelenti számára. Vagy így működik a call-center is: 50 embert fel kell hívni, hogy egyvalaki rendeljen valamit. Tehát 49 kudarcra jut egy siker. Csak meg kell tanulnunk elviselni a kudarcot, és úgy tekinteni rá, mint szükséges lépcsőfokra a kiváló eredmény felé.

A könyvet érdemes elolvasni, akár további elmélkedések beindítására is.