Életem eddigi 47 évében mindig is viszolyogtam a hideg víztől. A 26 fokos úszómedencébe lehetőség szerint már be sem mentem. Tengerparton, ha a víz 25 fok alatti volt, inkább a gyerekeknek segítettem homokvárat építeni, csak hogy ne kelljen a hideg vízbe menni. (Na jó: szeretek is homokvárat építeni.) Ha nyáron a Dunában fürödtünk, lassú hozzászokási procedúra során mentem csak a vízbe. Szauna után is csak pár másodperc langyos zuhanyt engedélyeztem magamnak, vagy a 32 fokos medencét használtam hűtésnek. Egyébként legszívesebben a 36 fokos termálvízben lebzseltem.
Ilyen hülyeség engem nem érdekel
Egy éve Ákos barátom mesélte, hogy olvas egy könyvet Wim Hoftól (a “jégember”), aki a hideg elviseléséről és előnyeiről írt. Ő ennek hatására kezdett próbálkozni a hideg vizes mártózással, így az 5 fokos vízbe már derékig be szokott menni. Én erre csak annyit mondtam, hogy érdekesen hangzik, de engem ilyen hülyeség nem érdekel. Különben sem szeretem a hideg vizet, és én csak olyasmibe vágnék bele, amit valamilyen szempontból élvezni tudnék.
Na de én nem vagyok egy sportember
De nem felejtettem el a témát, a gondolat ott motoszkált a fejemben. Az mindenképpen érdekelt, hogyhogy egyes emberek képesek olyasmire, ami a többi számára lehetetlennek tűnik. Tudom, vannak sportemberek, akik rendkívüli teljesítményekre képesek. Én nem vagyok sportember, középiskolában hármasom is volt tornából. De több sportembertől hallottam már azt, hogy az eredmények elsősorban fejben születnek (na meg kell hozzá megfelelő edzés is) – és ez érvényes az élet más területein is.
Egy nem túl sportos, de szemléltető példa: otthon vagyok a földszinten, és kedvem lenne olvasni, de a könyvem az emeleten van. Nincs kedvem felmenni – lusta vagyok, az agyam hatalmas akadályként tekint az emeletnyi magasságra, amely lehetetlenné teszi, hogy a könyvemhez jussak. Halogatok: „Majd ha valamiért fel kell mennem amúgy is, no majd akkor lehozom”.
Pedig ha az agy kiadja a parancsot a testnek, az máris mozdul, legyőzi a lépcsőket, meghódítja az egy emeletnyi magasságot, és dicsőséggel hozza az áhított olvasnivalót. Ezt már többször próbáltam, és működött! Haleluja!
2018 meleg nyara
2018 nyarán aztán jöttek a hőségek. A Duna vize júliusban egész 25-26 fokig melegedett. Elkezdtem délutánonként kijárogatni a partra, lehűteni magamat a Dunában. Napoztam, közben félóránként csobbantam egyet a hűsítő vízben. Ez kellemesen elviselhetővé tette a hőséget. Közben, emlékezve a hideg vizes témára, próbáltam átprogramozni az agyamat. Miközben mentem be a vízbe, tudatosítottam, hogy a 26 fokos víz nem árt a testnek, így valójában nincs semmilyen okom arra, hogy a hideg vízzel érintkezve összeránduljak, vagy pihegjek, vagy hogy a szokott kényeskedő módon menjek be a vízbe. Próbáltam komótos, de folyamatos léptekkel besétálni a vízbe, közben megőrizve a normál légzési ritmust, nem törődve a hideggel, ahogy az fokozatosan magába fogad. Csodák csodája: nem lett semmi bajom. Sőt: élveztem, hogy simán besétáltam a vízbe. Maradtam is bent egy ideig, tudva, hogy bár hűsít a víz, de nem árt. Ezt folytattam augusztusban és szeptember elején is, miközben a Duna vize fokozatosan lehűlt 21 fokosra.
Wim Hof – A Jégember
Nyaralásunkkor egy malagai könyvesboltban megláttam Wim Hof és Justin Rosales: El hombre de hielo (A Jégember) c. könyvét. Gondoltam: érdekel a téma, nyelvgyakorlásnak is megfelel – így megvettem. Bővebben majd írok a könyvről egy külön posztban, de a lényeg az, hogy kellő szoktatás után bárki képes lehet elviselni a hideg vizet (10 fok alatt értendő, akár nulla fok közeli). Csak lassan rágtam át magamat a könyvön, mert minden ismeretlen szót becsületesen szótáraztam és a margóra írtam – volt oldal ahol 6-7 is akadt. De már közben éreztem, hogy ez lesz a legújabb „hülyeségem”.
Vége van a nyárnak, hűvös vizek járnak
2018. szeptember 22-én vége szakadt a hosszúra nyúlt nyári időnek. A Duna vize 19 fokosra hűlt, a levegő még hűvösebb volt. Aznap vendégeink voltak, ebéd után kabátokban sétáltunk egyet a Dunaparton, de én vittem magammal fürdőruhát és törölközőt is. Nem voltam biztos benne hogy csobbanok, mert 19 fokos vízzel még nem volt tapasztalatom. Aztán a többiek derülésére végül nekiduráltam magamat és bementem a vízbe. Hideg volt. Nem kicsit, nagyon! Csak 2-3 percet töltöttem benne, de valahogy megfogott. Az elme megint győzedelmeskedhetett egy akadályon.
Ekkor döntöttem el, hogy szeretnék folyamatosan csobbanni a Dunában, legalább szilveszterig, lépésenként szoktatva magamat az egyre hidegebb vízhez. Ekkor még félelmetes volt belegondolni: hogy viselem majd az 1-2 fokos vizet, mikor már a 19 fokos is ennyire hidegnek tűnt? Na, ez majd kiderül.
