Tegyük fel, hogy kitűzöm a célt. Haladok felé rendületlenül, de akár „meg-megrendülve”, néha lustálkodva, de haladok. Jönnek az akadályok, valamelyiket könnyen, másokat nehezebben, de legyőzöm. Amit nem tudok legyőzni azt megkerülöm. Egyszer csak elérem a célt, feljutok a „csúcsra”.
Halleluja! Örvendezzünk! Dagonyázzunk a boldogságban! Aztán az érzés elpárolog, jó esetben megmarad az elégedettség az elért eredménnyel, de az ember nem ébred mindennap örömujjongással, hogy: „Hurrá, öt éve lefutottam a maratont!”, vagy “Majd kicsattanok a boldogságtól, 10 évvel ezelőtt sikerült megvennem álmaim autóját!” .
De mi jön ezután? Ha valakiben van egy kis ambíció, amikor felér egy csúcsra, a távolban általában megpillant egy másik, még magasabb vagy érdekesebb csúcsot. És máris izgalom lesz rajta úrrá, úgy érzi, igazi boldogságát ott, azon a másik csúcson fogja majd megtalálni.
Persze ugyanezt gondolta régebben a mostani csúcsról is, de ne ragadjunk le ilyen apróságoknál . És jön az újabb izgalmas út, a maga problémáival. Természetesen nem azt szeretném sugallani, hogy dobjuk el eddigi eredményeinket, vagy hogy ne értékeljük, amink van. Sőt, nem árt akár naponta számba venni, mi mindennel rendelkezünk, és hálát adni a Teremtőnek, a Sorsnak, a Szerencsének vagy akár Saját Ügyességünknek (ki-ki amiben hisz).
Egy előadáson hallottam a boldogság következő definícióját: A boldogság az azonosítható akadályok leküzdése a cél felé vezető úton. Ez lelkesítő, de ugyanakkor nyugtalanító is. Van aki arra számít, hogy kitűz egy célt, kemény munkával, áldozatokkal eléri, és ezzel biztosította boldog és elégedett létezését mindörökkön örökké (ámen).
Ellenben ahogy én látom, nem marad más hátra, mint állandóan találni valami célt ami fellelkesít, és élvezni a kisebb-nagyobb akadályok leküzdését. Tudva, hogy sosem érkezünk meg „ODA”, mert nincs végső uticél, csak a végtelen út. Rajtunk múlik, hogy élvezzük az utat, vagy elszenvedjük. Ember küzdj, és bízva bízzál!