Van-e cél, vagy az út maga a cél?

Tegyük fel, hogy kitűzöm a célt. Haladok felé rendületlenül, de akár „meg-megrendülve”, néha lustálkodva, de haladok. Jönnek az akadályok, valamelyiket könnyen, másokat nehezebben, de legyőzöm. Amit nem tudok legyőzni azt megkerülöm. Egyszer csak elérem a célt, feljutok a „csúcsra”.


Halleluja! Örvendezzünk! Dagonyázzunk a boldogságban! Aztán az érzés elpárolog, jó esetben megmarad az elégedettség az elért eredménnyel, de az ember nem ébred mindennap örömujjongással, hogy: „Hurrá, öt éve lefutottam a maratont!”, vagy “Majd kicsattanok a boldogságtól, 10 évvel ezelőtt sikerült megvennem álmaim autóját!” .

De mi jön ezután? Ha valakiben van egy kis ambíció, amikor felér egy csúcsra, a távolban általában megpillant egy másik, még magasabb vagy érdekesebb csúcsot. És máris izgalom lesz rajta úrrá, úgy érzi, igazi boldogságát ott, azon a másik csúcson fogja majd megtalálni.

Persze ugyanezt gondolta régebben a mostani csúcsról is, de ne ragadjunk le ilyen apróságoknál ☺️. És jön az újabb izgalmas út, a maga problémáival. Természetesen nem azt szeretném sugallani, hogy dobjuk el eddigi eredményeinket, vagy hogy ne értékeljük, amink van. Sőt, nem árt akár naponta számba venni, mi mindennel rendelkezünk, és hálát adni a Teremtőnek, a Sorsnak, a Szerencsének vagy akár Saját Ügyességünknek (ki-ki amiben hisz).

Egy előadáson hallottam a boldogság következő definícióját: A boldogság az azonosítható akadályok leküzdése a cél felé vezető úton. Ez lelkesítő, de ugyanakkor nyugtalanító is. Van aki arra számít, hogy kitűz egy célt, kemény munkával, áldozatokkal eléri, és ezzel biztosította boldog és elégedett létezését mindörökkön örökké (ámen).

Ellenben ahogy én látom, nem marad más hátra, mint állandóan találni valami célt ami fellelkesít, és élvezni a kisebb-nagyobb akadályok leküzdését. Tudva, hogy sosem érkezünk meg „ODA”, mert nincs végső uticél, csak a végtelen út. Rajtunk múlik, hogy élvezzük az utat, vagy elszenvedjük. Ember küzdj, és bízva bízzál!

Akkor fussunk, ha jólesik … életünk tragédiái

Be kell vallanom őszintén, hogy legutóbb pénteken reggel futottam volna. De aznap tragikus esemény történt: aznap reggel legyőzött a lustaság. Igen! Ezt tragédiaként is fel lehet fogni. Megszakadt a rendszeresség, romba dőlt amiért eddig megdolgoztam, csorba esett a kitartásomon, bla bla bla …


Na de mielőtt még túlságosan búnak engedném a fejemet, ma reggel az eső ellenére kimentem, és folytattam. Kilencvenkilencedik alkalommal. És tudom, hogy lesznek alkalmak, amikor a lustaság újra győzedelmeskedik majd. De ha az esetek 80-90 százalékában teljesíteni tudom amit a fejembe vettem, akkor a maradék 10-20 százalék nem tragédia, nem veszteség, hanem a szükséges üresjárat, pihenőidő, vagy akár csak a rendszer tökéletlensége.

Hiszen nézzük meg a benzinmotort: több mint száz éve fejlesztgetik, mégis a legjobbak hatásfoka sem magasabb 40-50%-nál. Ami siralmas. Mégis naponta használjuk.

Fontos, hogy ha kitűzünk egy célt, rendszeresen és kitartóan tegyünk felé lépéseket. Sokszor akkor is, amikor éppen nincs kedvünk. Egy könyvben azt olvastam, hogy a sikeres embert az különbözteti meg a kevésbé sikerestől, hogy hajlandó felemelni a seggét, és rendszeresen megtenni olyan dolgokat, amikhez nem nagyon van kedve, de tudja hogy fontosak a sikerhez vezető úton.

Persze a kitartás és rendszeresség nem jelenti azt, hogy néha nem lehetünk esendők, vagy lusták. Sőt: céljainkat akár bármikor átértékelhetjük, megváltoztathatjuk. Persze minden döntésünk következményekkel jár, így amikor eldöntjük hogy mit csinálunk, vagy mit nem csinálunk, be kell vallanunk magunknak, hogy ezzel elfogadjuk a következményeket is! Nem másokat fogunk érte később hibáztatni! Aki nem akar futkározni az ne fusson.

Akit nem zavar hogy kövér, az kövéren is boldogan élheti az életét. Aki nem akar három műszakban dolgozni azért hogy még nagyobb autója, még nagyobb háza legyen, az boldogan élhet egy kisebb lakásban és ráadásul gyalog járni nagyon egészséges.

Végülis mi az élet értelme? Erre egy jó tipp: az hogy élvezzük. Ami jelentheti azt is, hogy semmit nem csinálunk, csak heverészünk egész nap (esetleg a híd alatt, ha nincs aki munka nélkül lakást és élelmet ad nekünk). Vagy azt, hogy 8 órát munkára áldozunk, hogy a fennmaradó időben heverészhessünk, vagy családunkkal kiránduljunk, vagy hobbinkkal foglalkozzunk. Vagy találunk olyan munkát vagy más megélhetést, amelyet élvezettel csinálunk. Persze azon belül is leszek „nemszeretem” teendőink.

Ha ez nem tetszik, még mindig lehetséges a híd alatti heverészés homeless opció 😉.

Szóval ha néha le is győz a lustaság, addig nincs gond, míg én több ponttal vezetek 😇.

Négy út van előttem, melyiken induljak ? … avagy az üzleti terv

Ma reggeli futásom közben a földúton négy nyomvonalból is választhattam hogy melyiken haladjak – a fotón is látni. Ami pont kétszer annyi mint a nótában!

Első lehetőség: megállhattam volna készíteni egy részletes áthaladási tervet, az egyes verziók költségelemzésével, előreküldeni egy háromdimenziós lézeres terep-letapogató berendezést, na meg egy csapat geológust akik elemeznék a talajszerkezetet. Az úton lévő apró rovarok védelméről is kellett volna gondoskodni, meg elemezni, hogy más állatfajok életterében nem teszek-e kárt áthaladásommal. Na meg vigyázni, hogy nehogy Z alakban fussak, és valaki ezt háborús propagandának fogja fel. Ezen infók birtokában egy kinevezett bizottság meghozhatta volna a döntést, hogy melyik nyomvonal a legbiztonságosabb opció. Persze addigra úgy megöregszem, hogy már nem bírok tovább-csoszogni.

Másik lehetőségként felhasználhatom eddigi tapasztalatomat, amely azt sugallja, hogy egyik nyomvonalon sem leselkedik rám halálos veszély, így valójában amelyikhez kedvem szottyan abban a pillanatban, azon elindulhatok. Azzal a tudattal, hogy ha közben mégsem tetszene, vagy ha rájövök hogy több a pocsolya a lábam alatt, mint ami messziről látszott, bármikor visszafordulhatok, vagy átkecmereghetek a másik nyomvonalra.
Ma reggel Romuald Fons hangoskönyvét hallgattam a scribd-en (Crece y Hazte Rico – Növekedj és gazdagodj, a fickó spanyol és egy jól menő SEO ügynökséget működtet többek közt). A cím alapján általános bla-bla szövegre számítanának sokan, ellenben szókimondó és gyakorlatias formában osztja meg tapasztalatait saját sikertelenségeiről és későbbi sikereiről.

Két rövid fejezetet emelnék ki most, amelyek lényege:

  1. ne gondolkozz túl sokat, hanem cselekedj!
  2. változtass irányt, ha szükséges!

    Számomra ez azt jelenti, hogy nem szeretnék előre 10 éves üzleti tervet készíteni, mert nincs elég adatom, sem látnoki képességem hogy lássam, mi történik majd nemhogy 10 év múlva, de azt sem tudjuk, mi lesz majd jövő héten. Ha van egy “jó” elképzelésem ami lelkesít, belevágok. Elindulok egy irányba. Aztán lehet hogy zsákutcában találom magamat, de jó esetben rövid tolatás után mehet tovább a szekér kissé más irányba. Problémák és megoldandó feladatok lesznek, de ma nem láthatom előre mindet.

    A fészbukon általában mindenki csak a sikereit domborítja. Én most egy kudarcomat osztom meg: 2021 októberében tele volt a hócipőm a képmutató cenzúrával, és támadt egy ötletem, hogy csináljunk egy cenzúramentes közösségi oldalt, ahol a felhasználók saját maguk felelnek az általuk megosztott tartalomért, véleményekért és tudnak kommentelni.

    Novemberben egy személlyel el is kezdtük a fejlesztést, és 5 hónapnyi munka után volt egy nagyjából működőképes alap verzió. Menet közben agyaltam, hogy hogyan oldjuk meg a közben felmerülő problémákat, valamint teszteltük a finanszírozási ötleteket. Mivel bizonytalan volt a projekt, nem akartam befektetőt bevonni, mert égett volna a képemen a bőr, ha más pénzét elbukjuk.

    A projektnak rövid távon legalább önfenntartónak kellett volna lennie. Nem találtam ilyen megoldást, és ami ötlet volt, arról is kiderült hogy tizedannyi bevételt sem képes hozni, mint elképzeltem. Emellett a kisebb-nagyobb műszaki fennakadások már szinte lényegtelennek számítanak, mert ha a vállalkozás nem termel elég pénzt, akkor az nem vállalkozás, hanem hobbi, sokszor elég költséges hobbi.

    Szóval beismertem magamnak a kudarcot , és április elején lefújtam az egészet. Az öthavi munka és annak költsége ment a kukába. Kiömlött a tej. Én öntöttem ki. De már tudom hogy nem kell sírni felette 🙂. Értékes tapasztalattal lettem gazdagabb. Minden egyes kudarc egy olyan tudást ad, amely lehetővé teszi hogy valamivel kevesebb hibát kövessek el a jövőben.
    De hibák mindig lesznek.

    Romuald Fons azt mondja: ne csak egyfajta dolgot próbáljunk egyszerre. Ha valakinek van hét verziója amit kipróbál, és abból egy vagy kettő jól működik, a többit azonnal megszüntetheti. Akkor van ugyan 5-6 kudarca, vagyis tapasztalata, de 1-2 meg szuperul megy. Míg ha csak egy verzióban gondolkodunk, lehet hogy épp a működésképtelent fogtuk ki, és akár évekre leköthetjük magunkat egy kudarcra ítélt ügy mellett, anélkül, hogy láthatnánk más lehetőségeket.

    Úgyhogy a most induló web-logisztikai céghez nincs üzleti tervem.

    De tudom hogy X összeg kell a beinduláshoz, és később a bevételek fedezni fogják a költségeket. Tudom, hogy ha megbízhatóan és felelősen teljesítjük ügyfeleink felé amit vállalunk, működni fog. Tudom hogy kell egy jó csapat, ami alakul, a héten kész lesz az árlistánk, június közepétől üzemelünk. Addig már “csak” a szoftver-hátteret kell befejezni, raktár-helyiséget találni és berendezni, ügyfelekkel és szolgáltatókkal szerződni. A többit meg megoldjuk menet közben.

    Több út van előttünk, de lehet hogy a végén majd azon haladunk, amely ma még nem is látható. Vár minket egy (be)láthatatlan út!

Csak akkor nyerhetsz, ha te vagy az első?

Ma 5:40-kor indultam, de a napot nem sikerült megelőznöm. Az esztergomi homok-oroszlán nyerőnek néz ki, de nem ő az első homokszobor Esztergomban. Aztán pár év múlva lehet hogy már nyoma sem lesz.

Azt mondják, a vállalkozás területén az a nyerő, aki először jön a „nagy” ötlettel, és elsőként hódítja meg a piacot, a vevők fejét. Kétségkívül az első élvezi a kezdeti figyelem áldásait, nem kell küzdenie a konkurrenciával, és bizonyos szempontból könnyebb a helyzete. Hátránya, hogy neki kell megteremtenie a piacot, a vevői igényt, ami nem mindig garantált, főként olyan újdonságok esetén, amelyekre még nem érett meg az idő.

Ezzel szemben ha olyan típusú vállalkozásba kezdesz, amit már más is sikerrel működtet, bár nehezebb a dolgod a konkurrencia miatt, mégis előre tudható hogy van létező piaci igény. Ha jó a terméked vagy szolgáltatásod, és találsz működő és rentábilis marketing csatornát kellő mennyiségű ügyfélhez, te is lehetsz nyerő.

Az már csak hab a tortán, ha felfedezel egy olyan rést, a létező piac megoldatlan problémáját, ami alapján jól tudod pozicionálni magadat. Így gyakorlatilag egy olyan piaci szegmenst teremthetsz magadnak, ahol nincs konkurrenciád (egy ideig).

Wazze, most látom, hogy lényegében visszakanyarodtam ahhoz, hogy elsőnek lenni (a réspiacon) 😄, pedig épp azt akartam kifejteni, hogy nem okvetlen ez az egyetlen út! Végülis igaz, hogy jobb egy kis szemétdombon egyetlen kakasnak lenni, mint egy nagy kupacon tülekedni sok más kakassal 🙂.

A most induló web-logisztikai cégünk kapcsán is gondolkodtam ezen.

De a vállalkozás terén nem csak egy győztes lehet, a piacon elfér egymás mellett több győztes is. Első lépésként már megtaláltam az első munkatársat, és pár héten belül meglesz az első raktárunk, berendezésünk, embereink és működő rendszerünk.

Szerencsére a mostani cégem, a MUFIS könyvelőiroda kitűnő csapatára is tudok számítani, így megvalósítható a kis csoda megvárásra, de a nagyobb csoda is rövid határidőre. Úgyhogy kérem szépen szorítani egy kis helyet még egy győztesnek, mert jövünk!

Segíts magadon, Isten is megsegít!

Elkezdtem a Spotify-on hallgatni a “Heti Agymosó Feldmár Andrással” epizódjait. Ez egy 100 részes, alkalmanként kábé félórás beszélgetés a pszichológussal, aki különbőző élethelyzetekben lévő emberek beküldött kérdéseire válaszol.

A hallottakból igyekszem valamit tanulni (így 51 évesen elég későn, de jobb későn, mint soha😉). Egy fontos, számomra megemésztendő dolog:

Ne én akarjam más problémáit megoldani!

Alapból, ha látom hogy valami nem jól van, vagy valakinek valami problémája van, vagy csak valamit jobban meg lehetne oldani, létezik bennem egy ösztönös késztetés, hogy tegyek valamit, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, a probléma megoldódjon.

A gond akkor van, ha a probléma valódi tulajdonosa ugyanakkor semmit sem tesz a megoldásért, csak vár, hogy valaki megoldja azt, esetleg kifogásokat gyárt, és magyarázza hogy ő mekkora áldozata a körülményeknek, nehéz volt a gyerekkora, nincs iskolája, nincs hol laknia, rossz a munkahelye, idióta a főnöke, pokol a párkapcsolata, átverték az üzlettársai, becsapták a csalók, esik az eső, nem esik az eső, túl meleg van, túl hideg van, stb.

De ezért ki a felelős? Senki más, csak az érintett személy. Ha nem tetszik a munkahelye, bármikor kereshet másikat. Ha nem felel meg a párja, szakíthat vele. Ha nem iskolázott, vagy nem beszél nyelveket, tanulhat. Ha az ügyfelednek kell a szolgáltatásod, és elfogadja a te szabályaidat, akkor a te általad megszabott munkaidőben felkereshet, kellő időt hagyva neked a munkára, és kifizetheti a teljesített szolgáltatás árát a megegyezett határidőig.

Nem három nappal később, és nem akkor, mikor már kétszer e-mailen és egyszer telefonon is figyelmeztettük. Aztán csodálkozik, hogy nem szeretnék neki szolgáltatni, és nem érdekel, hogy ki oldja meg a problémáit.

Tán túlzottan felelősnek érzem magam családtagjaimért, rokonaimért, munkatársaimért, ügyfeleimért, a társadalmunkért, amit bizony tudatosan át kell értékelnem. Szívesen segítek, ha más segítségre szorul. Amire jobban oda kell figyelnem, hogy a szükséges segítségnyújtás ne csapjon át felelősség-átvállalásba, hogy ne vállaljam magamra más problémáját, amihez amúgy semmi közöm, mert minden nagykorú személy saját maga dönthet hogy mit dolgozik, kivel és hol lakik, kihez fordul szolgáltatásért, kitől vásárol, mire költi vagy szórja el a pénzét, hogyan teszi tönkre saját életét.

Na most már belebonyoldódtam egy kicsit, de a lényeg: mindenki vállalhatja a felelősséget a saját helyzetéért, és senki más, csak ő tud azért tenni valamit, hogy javítson rajta. De az is lehet hogy valakinek megfelel a szar helyzet, mert legalább panaszkodhat a környezetének, sajnáltathatja magát, élvezve az együttérző megnyilvánulásokat. A többiek meg emeljék fel a fejüket, és lépjenek előre!

Vedd kezedbe a saját sorsodat!